Vágvölgyi B. András
Az udinei távol-keleti filmek fesztiválja immár hetedik alkalommal kápráztatja el az ázsiaifilm-rajongókat.
A Nikkatsu a legrégibb japán filmstúdió, 1912 óta fontos és folyamatos szereplője az iparnak, egykor ide tartoztak olyan klasszikus világnagyságok, mint Shohei Imamura (A rovarasszony és a Gyilkos szándék készült a Nikkatsunál) vagy Seijun Suzuki; a hetvenes években élte sokadvirágzását a stúdió a Nikkatsu-pink, más néven a romanu porn műfaj révén, mely olyan soft-core erotikus filmet jelentett, amely uralta a szigetország sexploitation-piacát a hatvanas évekbeli erudition és a nyolcvanas évek pornóvideó-forradalma között. De Nikkatsu-”termék” volt Meiko Kaji is, a Shirayukihime (Lady Snowblood) című többrészes film hősnője is, mely filmek talán a leginkább hatottak Quentin Tarantino Kill Bill-sorozatára, és a kalifornai mester két hommage-t is elhelyezett filmjeiben a japán színésznőnek.
Az udinei fesztivál az idén a Nikkatsu akushont, a stúdió hatvanas évekbeli akciófilmjeit választotta retrospektív sorozatának tárgyául, a Tokióban élő amerikai filmkritikus és -történész Mark Schilling válogatásában. Schilling rögtön az elején hozott egy helyes döntést: a Nikkatsu akció-filmjeinek legjelentősebb alkotója, Seijun Suzuki itt, e műfajban készült filmjeit, melyek világszerte ismertek és meghatározóak (Tokyo Drifter, Branded to Kill, Gate of Flesh etc.) ezúttal nem mutatta, hiszen azok szélesebb körben hozzáférhetőek. Maradt hely a ritkaságoknak.
Takashi Nomura Fast-Draw Guy című 1961-es westernjéből nem is tudni ki hiányzott jobban: Gojko Mitic, a jugoszláv-apacs hős, vagy a művelt Nyugat Karl May-adaptálói: Pierre Brice Winnetou vagy Lex Barker Old Shatterhand szerepében. Volt egyfajta érdekes együttmozgása az NDK és a japán westerneknek: az alapérzés az illúziókeltési igyekezet (emlékezünk Drahota Andreára az apacs squaw szerepében?); ám különbség, hogy a hatvanas évekbeli japán westernt porosz társával szemben nem próbálták ideológiai tartalmakkal terhelni. (A gonoszarcú kelet-német színész, Rolf Hoppe például vagy a vietnámi háborúban érintett Westmoreland tábornokra, vagy – mondjuk – egy Rockefellerre hajazott.) A japán western az északi szigeten játszódik, Hokkaido keveredik Új-Mexikóval vagy Coloradóval, kabuki-hagyományon nevelkedett színészek játsszák a vadnyugati keménycsávókat, a „Saloon” felirat nemcsak romajivel (latinbetű), de katakanával (külföldi szavak leírására használt szótagírás) is ott virít a deszkán. Buichi Saito rendező Piszkos munka (1961) című filmje a fiatal és mókás látványt nyújtó gyöngyvászon-legenda Jo Shishido – a fiatal színésznek nem tetszett saját keskeny arca, ezért mindkét oldalra őszibarackmagnyi szilikonbeültetést végeztetett, amitől olyan lett, mint egy golyvás macska – és Hideaki Natani mozija. Zsánerfilm, havermozi, gengszteréletérzés, jó fotográfia. A Nikkatsu stúdió állandó rendezője volt Koreyoshi Kurehara, akinek Forró évszaka (1960) úgyszólván egy időben született Godard Kifulladásigjával, főszerepben a kitűnő Tomio Kawachivel. Jazzritmusú, jazzre vágott nagyvárosi farkastörténet ez, a sorozatot válogató Mark Schilling szerint a feltételezett amerikai remake-ben az ős-beatnik, protohippi Neal Cassidy játszhatta volna a főszerepet. Glass Johnny Look Like a Beast (1962), Koreyoshi Kurahara rendezése ez is, meglepő mód Federico Fellinit idézi meg, az Országútont egy stricijétől menekülő, tisztaszívű, ám a végtelenségig egyszerű kurva (Izumi Ashikawa) és megmentője (Jo Shishido – a legnagyobb király!) története – minden tekintetben – fekete-fehérben.
A Vörös zsebkendő (1964) Toshio Masuda filmje. A főszereplő Yujiro Ishihara („a japán James Dean”) volt a Nikkatsu elsődleges sztárja, még az ötvenes években. A „naptörzsnek” nevezett szörfer szubkultúra képviselője volt fivérével, Ishihara Shinichiróval együtt, aki akkoriban fiatalon híressé vált író volt, később jobboldali politikus lett (ma ő Tokió polgármestere). A hatvanas években a „sunny boy”-imidzset a keményfiú- arculat váltotta, e filmben Hideaki Nitanival játssza el a korábban rendőrbarát, később meggazdagodott árulóval való találkozás alaptörténetét. Ugyancsak Masuda filmje a VIP Gengszter (1968), „ifjúsági film, mely éppenséggel a yakuza-világban játszódik”, egy másfajta Nikkatsu-sztárt, a bohó, de kemény Tetsuya Watarit indított el.
Az ígéretes című Kóbor macska rock – Szexvadász (1970) Yasuharu Hasebe rendezése a kor gyermeke, leginkább egy amerikai blaxploitation mozi látványvilágával. Az eredeti sorozat (Nora Neko Rock - Sex Hunter) főszerepeit mindig Meiko Kaji (a későbbi, Kill Billt inspiráló Shirayukihime – Lady Snowblood főszereplője) és Tatsuya Fuji (ő volt Kichizo, a kupleros Az érzékek birodalmában) játszotta, de a történetek nem következtek egymásból. Ebben a részben Hasebe a japán-amerikai félvérekhez való viszonyt elemzi, némileg Pam Grier Coffy vagy Foxy Brown című filmjeinek modorában igazi popkult-értékeket felvonultatva. A Roughneck (1969) ugyancsak Hasebe alkotása a stúdió egyik vezető sztárja, Akira Kobayashi főszereplésével. Magányos yakuza érkezik a városba, mindkét táborból kisajtol magának valamit, mint Clint Eastwood az Egy maréknyi dollárért bandáiból. A színész/rendező páros következő filmje, a Black Tight Killer (1966) is utánérzés, okinawai nőninjákkal, amerikai gengszterekkel, II. világháborús rejtett arannyal, James Bond filmes hangulatokkal, csúcsrajáró camp-életérzéssel.
A Colt Is My Passport (1967) Takashi Nomura filmje szintén Jo Shishidót főszerepelteti, aki ez esetben bérgyilkos, az ellenbanda oyabunját (főnökét) kell kinyírnia, és ezt a hosszúlábú, barackmagos képű szexi szörnyeteg meg is teszi.
Kistigrisek
Zee-Oui című thai film (Nida Sudasna és Buranee Rachaiboon rendezői kontribúciója, 2004) megtörtént eset alapján egy számtalanszor porig alázott, a létezés elviselhetetlen nehézsége által nap mint nap meggyötört kínai bevándorló motivációját kutatja, aki a II. világháború végén érkezik Thaiföldre, sorsa: mint fent, viszont egy idő után gyerekszeretőből gyerekgyilkos sorozatbűnöző és kannibál lesz, gyermekek szerveiből főzött gyönge levessel enyhít tuberkulózisán, míg ki nem végzik. Szépen fényképezett film. Ugyancsak thai film a Félelem és reszketés Pattaya Beachen, mert tulajdonképpen ez is lehetne Yuthlert Sippapak mozijának címe, de nem ez. A Pattaya Maniac (2004) vicces film, a dagadt és kopasz Tun, aki amulettárus a strand közelében, egy éjszakai szórakozóhelyen beleszeret a nem kevés szexuális vonzerőt birtokló Nokba, aki a helyi maffiafőnök kurvája. Tun mindent megtesz, a maffiafőnök kis híján kinyírja, Nok érdeklődését viszont felkelti a kevéssé dekoratív, ám kitartó lúzer. Gutaütés-közelien hőséges nyáréjszakák filmje.
A hongkongi Andy Lau és szép partnernője (Sammi Cheng) bigtime tolvaj, elváltak, de nem tudnak igazán egymás nélkül létezni Johnnie To Yesterday Once More (2004) című dolgozatában. Akik mostanában megnézték a hazai mozikban a Breaking News című filmjét, ne rögtön erre a Johnnie To-filmre üljenek be, mert nagy lesz a csalódás. A film egyetlen érdekessége, hogy a fesztivál hatására Udine városa is szerepel benne: a hongkongi szupersztárok ide jönnek az olasz ékszerész cuccát meglovasítani. Explosive City (2004) címen állt közönsége elé a hongkongi Sam Leong. Az amnéziás tudat emlékeinek felfejtése izgalmas pszicho-thrillert ígér, ha nagymennyiségű robbanóanyag is köthető ehhez a nyomhoz. Jade japán bérgyilkosnő (Hisako Shirata), akinek memóriája elevezett a Csendes-óceánon, Ming (Alex Fong) felügyelő mégis ebből az anyagból kénytelen dolgozni, más nincs. A Kill Bill után, ha Sonny Chiba játssza az érzelmes, de kőkemény japán maffiafőnököt, az már nemzetközi érdeklődésre tart számot. Sonny Chibát Otosannak hívják (japánul: apa), aki érzelmes-kegyetlenül rabolta el a kis Jade-et, hogy emlékeinek eltörlésével techno-nindzsát neveljen belőle. Cheung felügyelő is játszik, őt a hongkongi középgeneráció egyik legjelentősebb alakja, Simon Yam személyesíti meg, ő Ming főnöke, valamint régi séma szerint a belső ellenség. Lebontása előtt szerepelt a filmben a hongkongi régi repülőtér (Kai Tak Airport) is, mely a világ egyik legfantasztikusabb aviatisztikai létesítménye volt: Boeing szárnyvégek karnyújtásnyira a lakótelepi ablakoktól, kifutópálya a tengerben. Kemény akció, sztereotípiákból építkező, ám fordulatos történet, multiplexélményre vágyóknak feltétlen ajánlható. Hasonlóan hongkongi alkotás a Szerelmi harcmezők (Soi Cheang akciófilmje), mely egy házassági anomáliáktól gyötört hímnemű kórházi segéderőt állít a történés középpontjába, aki elhidegülő félben van feleségétől. Utóbbi európai útra indulna egy álmos vasárnap hajnalon, otthon felejti az útlevelét, férje utána indul, de egy anyaországbeli gengszterbanda túszul ejti, s kihasználja egészségügyi ismereteit. A nő visszajön a reptérről, rájön, férjét elrabolták, de a rendőrség nem hisz neki: egyedül a világ ellen. A film szubtextje a mindenre elszánt, az anyaországi viszonyok közül a liberális demokrácia és a kapitalizmus keretei között Hongkongban minden áron kitörni akaró banda ereje; fantasztikus páros az ötvenes bandavezér (Wang Zhi-wen) és huszonéves, terhes felesége (Qi Hai-lu), akik kemény csávó–kemény csajként halnak. Hozzájuk képest a hongkongi kórházi ápoló víz alatti halála és a válófélben lévő jólszituált feleség küzdelme a férj életéért puhány „nyugati” nyavalygás. A Suffocation (Zhang Bingjian rendezése, 2005) az első népi kínai horrorfilm büszke címére aspirál: trendi látványtervek, dizájner set design. A divatfotósnak házastársi problémája adódik komolyzenész feleségével, aki rájön, hogy titokban rájár az egyik modellre.
A Páva, Gu Changwei alkotása (2005) olyan mozi, amilyet mindig is várunk/vártunk kommunista országból érkező alkotótól. Érzékeny és finom társadalomkritika, sorok között olvasva. A hetvenes évek második felében vagyunk, Mao már halott, a Négyek Bandája tán már rács mögött, Teng Hsziao-ping és az ő földi helytartója, Hua Kuo-feng állnak a Tiltott Város hatalmi struktúráinak csúcsán, de erről nincs szó a filmben. A film három testvérről, egy vidéki városról, az első, óvatos, mély lélegzetről, lassan enyhülő szorításról, a „kádárizmus”-kori Kínáról szól, ahol az elnyomás már nem totális, nyiladozik valamennyi tér a háborítatlan egyéni életre, a privátszférának is mutatkoznak a kezdetei. Egy meglehetősen bolond családról beszélünk, az ejtőernyőzés mámoráról, az üresüveg-pucoló üzem monotóniájáról, egy enyhén debil gyerek beilleszkedési gondjairól. A Páva olyan minimalista film, amely mögött az egymilliárdnyi (kisbolygónyi) birodalom hangfekvés-váltása rezonál: méltán lett a fesztivál közönségdíjasa.
Cikkeztem már e hasábokon arról, hogy a koreai film mennyire „súlyos”. Kemény, nehéz, kompromisszummentes, nagyot üt, nehezen enged. Kong Soo-chang rendező R-Point című háborús filmje (2004) a hetvenes évek eleji Vietnamba kalauzol, ahol, mint számomra is váratlanul kiderült, a Koreai Köztársaság csapatai is segítették amerikai szövetségeseiket a Vietkonggal folytatott, úgyszólván reménytelen küzdelmükben. Martin Sheen neve ezúttal Gam Woo-sung, és nem Joseph Conrad regénye (A sötétség mélyén) nyomán járják a vadont, de a kelet-ázsiai szellemtörténetek gazdag hagyományába burkolózva. Az Apokalipszis, mostos áthallás nyilvánvaló, a helyszínen, Kambodzsában forgattak, meglepetések nem érnek, leszámítva azt, hogy a háborús-szellemsztoriban legyilkolt franciák kísértetei és egy túlvilági Vietkong-lány a romlás virágai, a pusztulás hordozói. A Some című koreai mozi (Chang Yoon-hyun rendezése, 2004) egy térfigyelőkamerás-rendőrségi belső leszámolásos-áldozat/detektív szerelmi szálas-vad ifjúsági bandás film, és a maga műfajában nem is a legrosszabb. Sőt. Sung-joo, a fiatal nyomozó 24 óra folyamatos pörgésben keresi a kábszerkereskedő bandát, közben szál szövődik közte és Yoo-jin között, aki térfigyelő kamerás közlekedésellenőr és több szinten is tanú. A koreai bevállalós filmipar, ha ütnek, keményet ütnek, a technika hi-tech, a jövő szigorú orwelli világ, Kelet-Ázsia csapatai harcban állnak, a kormány a helyén van. (Viszont korrupt.)
A Terrormesék (2004) című japán alkotás több rendező alkotása, igencsak változó színvonalon, van, amikor a röhögéstől be kell pisilni, és van úgy, hogy csak ásítozik az ember. Bolond éjjeliőr, aki bírja, hogy az egész felügyelt épület teli van szellemekkel, noha mindenki más megőrül. Gazdag nagybácsi kölcsönadja a hülyepunk unokaöccsének jól felszerelt lakását: csak, ha szól a szellem, válaszolni kell neki. A srác válaszol is, a csaja viszont belebolondul. Változó színvonal videótechnikán, hol gimnazista poénok, hol Lafcadio Hearn Kwaidanját megidéző szellemhistóriák.
Kamikaze lányok
Személyes fesztiválkedvencem a számomra eddig ismeretlen Tetsuya Nakashima Kamikaze Girls című 2004-es japán filmje, ami a bishojo-szubkultúra világába kalauzol bennünket a festői szépségű Ibaraki prefektúrába, ami körülbelül olyan szép, mint Jász-Nagykun-Szolnok megye, és körülbelül annyira is feküszik keletre a fővárostól. Tulajdonképpen tinileány-blogot olvasunk, képnapló a vadság éveiből, mikor a tizenéves Momoko (Kyoko Fukuda) édességmániás, meglehetős animalitást kisugárzó félszemű magymamácskája társaságában álmodozik Ibarakiban. Az udvar végén ott fészkel apja, egy semmirekellő alkoholista, aki csak annak tud örülni, hogy a lány anyja, az ő egykori felesége, noha negyven felett elindult a japán szépségversenyen, s finalista lett, azért mégse nyerte meg a nagy ütközetet, mégsem ő lett Miss Japan. Táncol, boldog, örül, miközben a leánygyermek továbbra is a rokokó megszállottja, önkifejezési módja pedig a hímzés. Álljunk meg itt egy szóra! A rokokó néven méltán közkedvelt művészeti irányzat és életérzés a XVIII. század pre-revolúciós Franciaországát jellemezte. Esélye, hogy a távoli szigetországban partot érjen és ott hasonló népszerűségre verekedje magát, mint XVI. Lajos hazájában, gyakorlatilag a nullához tartott. Hiszen Japán ezidőtájt hosszú békéjének Edo-korát élte, társadalma boldog volt s kiegyensúlyozott, kultúrája bordélynegyedi kultúra, határai pedig hermetikusan lezárva a külső világ elől. Aztán 1915 körül, mikor mi itten lövészárkokba vonultunk, a japánok, az Osaka melletti Takarazuka fürdőhelyen új színházi formációt álmodtak színpadra, fordított kabukit, ahol a szereplőket nem kizárólag férfi, de kizárólag női színészek személyesítik meg, a történet romantikus, szerelem szerelemre hajaz, az alapdarabot Berusayu no barának (Versailles rózsái) hívják, a tinilány-közönség meg van őrülve érte, mind a mai napig, folyamatosan. (Ez a leányközönség hatalmas és potens vásárlóerő, agyatlan, mint a tőzeg, a férfi homoerotikus történeteket is imádja, mert „olyan cukik”. Momoko összebarátkozik Ichigóval (Anna Tsuchiya), aki az ibaraki leány motoros banda helyettes sukebanja, folyamatosan köpköd és bárkit lefejel. Az igazi sukeban (lánygaleri főnökasszonya) később megházasodik, Momoko olyan kimonót hímez neki, hogy a fal adja a másikat. Momoko nemcsak a hímzés nagyasszonya, a tokiói elmebeteg-divatközpontok leendő sztárja, de a pachinko nevű flipperszerű szerencsejáték képességes művelője is, amivel kisebb vagyont keres.
A film kandírozott mandarinzselészínű kismotoráramvonal és hímzőminta, abszurdista zakkantság és popkulturális enciklopédia – komoly blockbuster volt tavaly Japánban.
Az idei Udinei Fesztivál egyre erősödő kelet-ázsiai filmgyártást mutat tehetséges új rendezőkkel és színészekkel, de azért a régiek, s közülük is Jo Shishido a legnagyobb király!
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2005/11 43-45. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8421 |
