Hegyi Gyula
Van benne egy kis közélet, egy kis bunyó, egy kis szerelem, egy kis nyugdíjas romantika. Minden van benne, akár egy hajdanvolt népboltban. Kicsit krimi, kicsit paródia.
A Törvénytelen stáblistája egészen olyan, mint a régi András Ferenc-filmeké. Feltűnik szerzőként Munkácsi Miklós, főszereplőként Cserhalmi György, s helyszínként a Balaton-felvidék, ez a derűs kitárulkozást és nemes zárkózottságot egyaránt sugárzó, enigmatikusan szép táj. A filmben azonban nyoma sincs sem a derűnek, sem a nemes zárkózottságnak, sem az enigmatikus szépségnek. Csak görcs érződik benne és mindent átható zavarodottság.
Kicsit igazi krimi akar lenni, kicsit krimiparódia, kicsit „leleplezné” a rendszerváltozással ránkszabadult maffiavilágot, kicsit maga is szeretné beszélni az új idők vagány nyelvét. Kicsit a hajdani kuláküldözések áldozatait rehabilitálná, kicsit a szekták veszélyeiről szólna: van benne egy kis bunyó, egy kis szerelem és egy kis nyugdíjas romantika. Egy kicsit az egyik észak-balatoni polgármester napihírekből ismert botrányára épül, egy kicsit egy népmesére. Egy kicsit a gazdasági sajtóból ismert jelzálogkölcsön-ügyletek visszásságaira figyelmeztet, egy kicsit a tévévetélkedők bárgyúságán „csipkelődik”. Minden van benne, akár egy hajdanvolt népboltban, épp csak film van benne a legkevésbé.
Az ilyesfajta filmekről egykor úgy fogalmazott a magyar kritika, hogy „megelégszik publicisztikai közhelyekkel”. Az idők és a műfajok változása mára kiüresítette ezt a kifejezést. Az igazi politikai publicisztika népszerű és közkedvelt műfaj lett, még közhelyesebb változatait is szeretik és keresik az elkötelezett olvasók. Egy rossz publicisztikának is összehasonlíthatatlanul szélesebb a közönsége, mint egy átlagosan rossz magyar filmnek. A Törvénytelen nem filmes publicisztika, függetlenül attól, hogy jelen világunkban lenne-e értelme filmes publicisztikának, vagy sem. Közhelyei nem publicisztikai, hanem filmgyári közhelyek. Régi klisék, egymást kizáró műfajok ötletforgácsai, jobb időkből és jobb filmekből hátramaradt poénmaradékok.
Amit András Ferenc magánemberként a pénz hatalmáról, egyre ridegebb világunkról vagy a derűs vidéki tájat valósággal felzabáló Molochról gondol, azzal nagyjából egyetérthetünk. Nincs szó itt rendezői rosszindulatról, tévútra futott koncepcióról, a baljós gondolati konstrukció miatt összeroppant vállalkozásról. A Törvénytelen című film – nem egyedül az újabb magyar filmek történetében – egyszerűen képtelen tartalmilag, formailag és vizuálisan értékelhető alkotássá feldolgozni rendezője mégoly tisztességes magánemberi gondolatait és bizonyítottan létező, de a gyakorlati filmkészítésbe ezúttal alig konvertálható tehetségét. A divatos közhellyel élve a Törvénytelen alig-alig működik mozifilmként. S ezúttal tudatosan használom ezt a nem túl igényes közhelyet. Ha e közhely értelmezése szerint a Törvénytelen képes lenne filmként működni, például normális krimi lenne, esetleg kalandfilm vagy annak paródiája, netán groteszk társadalomkritika, akkor is lehetne jobb vagy rosszabb az igényesebb elemzés szerint; de sajnos nem éri el a mérlegelésnek ezt a szintjét sem.
A magyar filmnek megítélésem szerint nem az a legnagyobb kérdése, hogy tehetséges fiatalok miért nem jutnak lehetőséghez; mert azért jutnak. Nem is az, hogy akad-e rá elég pénz; akad annyi, mint sok más, szintén fontos közcélra. Az igazi kérdés számomra az, hogy képzett, tehetséges, érzékeny emberek tucatjai, akik tíz-húsz esztendeje csapatban és egymással versengve ontották a jó vagy legalább igényesen vitatható filmeket, most lényegében ugyanannyi pénzből és ugyanazzal a színészi gárdával miért készítenek – ugyancsak egyhangúlag és csapatban – értékelhetetlen és érdektelen filmeket? Nincs okom azt hinni, hogy András Ferenc ne akart volna minden rezdülésével jó filmet készíteni; még kevésbé, hogy erre immár képtelen lenne. Ha már filmje egy édesanya halál utáni, titokzatos üzenetével indul, és mesés fordulatok után bukkan fel benne egy titokzatos édesapa, akkor talán nem műfajidegen megkockáztatnom: mintha átok ülne a vállalkozásán.
Mintha valami titokzatos erő, átokerejű megfontolás eltérítette volna András Ferencet attól, hogy találjon egy jósodrású történetet, kialakítson belőle egy világos elképzelést, s az egészből forgasson egy épkézláb mozifilmet. Ha így történt volna, még akkor is kötözködhetnénk tréfásan azon, hogy a rendszerváltozást követően milyen természetességgel vált közhellyé például a jó kuláklány és a jó kulákfiú boldog egymásratalálása, mintha egy szegényparaszt kölyke már véletlenül sem szerethetne bele egy kulák leszármazottjába. De ez, hangsúlyozom, csak játékos kötözködés lenne egy sokkal jobb esetben. A Törvénytelen kulákidilljét nézve viszont arra kell gondolnunk, hogy legalább ez a röpke jelenet szól valamiről, akad valami értelme, hiszen „kulákok” tényleg léteztek, és sorsuk említése megannyi valódi filmélményt idéz a nézőben.
A színészeket nem áll szándékomban sajnáltatni, hiszen nyilván jól érezték magukat a badacsonyi forgatáson. Szép táj, mostanában gyakran biciklizek arra, s hegynek fel, hegynek le az ember megtanul egy fontos igazságot. Amennyit tekerni kell az egyik irányban felfelé, épp annyit utazhatunk hajtás nélkül, szabadon lefelé: e kettő estére hazaérve mindig pontosan kiegyenlítődik. Daniel Olbrychski flegmán parodizálja a napszemüveges keresztapát, de mintha egy másik filmben tenné, mint amelyikben Bács Ferenc a bölcs jóságba öltöztetett gonoszság iskolaleckéjét játssza. Igó Éva vénkisasszonya egy harmadik filmből, valami időtlen Meseautó-féléből pottyant a történetbe. Másokról még ennyi jó sem mondható el, a presszó, a rendőrautó, a polgármesteri hivatal vagy a protestáns parókia jelenete az álság és a csináltság hamisítatlan légkörét árasztja. A szereplők inkább a rendezőnek és a forgatási szituációnak, s nem annyira egymásnak, egy történet elképzelt hőseinek beszélnek és viselkednek. Talán egy pillanatban, a kápolnába zárt öregek jelenetében villan fel valami őszinteség, kvázi-dokumentumfilmes igazság. De ahogy a sztori szerint az öregek hipp-hopp eltűnnek a kápolnából, úgy tűnik el velük együtt a hitelesség esélye is a produkcióból.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1995/04 24-25. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=839 |
