Köves Gábor
A kegyelet nem tartozik a sűrűn gyakorolt hollywoodi erények közé. Még el sem hantoltuk a múlt heti horrorocskák pórul járt hőseinek szanaszét heverő testrészeit, ám máris két újabb megcsonkításra váró fiatal test feszít a gyöngyvásznon. Szépek és arányosak, fejük egyelőre a nyakukon, de a helyükben azért nem bíznánk el túlságosan magunkat. Mivel horror-remake-ről van szó, és a kamera feltűnőn sokat időzik az emberölésre alkalmas kerti alkalmatosságokon, nemcsak a főhősök, de a következmények is borítékolhatók. Felháborodni nincs miért, a mostanában elszaporodott sorozatgyilkos- és kísértetház-históriákban a kezdeti felállásból csak a folytatásra is szerződtetett tinédzserek szokták megélni a hajnali kakaskukorékolást. Ha úgy tetszik, műfaji sajátosságokról beszélünk: ha ezt veszed, ezt a zajos, véres pépet kapod. Innentől kezdve a dolog egy szót sem érdemelne, mivel azonban egy elmeháborodott tinédzser 1974. november 13-án a Long Island-i Amityville-ben az egész családját kiirtotta, majd tettét azzal indokolta, hogy ő csak a házukban kísértő szellemek parancsát teljesítette, most kötelességünk megemlékezni az incidensről, továbbá elismerni, hogy a sztorit néhány évvel később egyszer már jól jövedelmező horrorfilmmé alakították a hollywoodi illetékesek. Befejezésül talán még annyit érdemes hozzátenni a történtekhez, hogy bármi is történt azon a hetvennégyes őszi napon, s akármilyen kultuszfilmként is tartjuk számon az eredeti Amityville horrort, A rettegés háza akkor sem több (igaz nem is kevesebb) a minden hétre jutó fapados horror-konfekcióknál.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2005/09 61. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8385 |
