Almási Miklós
Pelikán József nyugdíjas gátőr több éves készülődés, szponzorkeresés és egyéb babrálás után ismét megjelent. Ott ül a kis magyar sivatag közepén. Tanácstalanul.
Graffiti valahol Budán: „Doktor Kotász”. Te jó Isten, gondoltam, ez a film tényleg legenda lett. Nem csak egy hetilap címével, nem csak Bástya és Virág elvtárssal, de még ezzel a láthatatlan mellékszereplővel is (ő volt a hiányzó ítéletvégrehajtó a történet végén). A Tanú – kollektív emlékezetünk sorvezetője lett. Ezért aztán érthető Bacsóék ötlete, hogy húsz-egynéhány év után újra próbálkozzanak: a társadalom struktúrái a világnak ezen a fertályán nem változnak, csak átkeresztelődnek. És Pelikán József nyugdíjas gátőr, több éves készülődés, szponzorkeresés és egyéb babrálás után ismét megjelent. Hogy ne sokat lacafacázzak: csorbult színekkel, gyengébb minőséggel. Legendákat nem lehet ismételni.
Papírforma szerint minden stimmel: akkor a diktatúra, most a pénz diktál és manipulál, és ez a szerencsétlen Pelikán éppúgy nem érti, mi miért történik, mint annak idején. (És ahogy manapság mi sem értjük…) Igen ám, de ezt a képletet le kell fordítani groteszk, vagy éppen abszurd sztorivá. És itt kezdődnek a bajok. A példaanyag, ami kínálkozik, a mai köznapi mitológia – a yuppie-világról, a simlis pénzekről, vastag nyakú testőrökről és nagy átverésekről. Amivel már tele van a hócipőnk. Agyonstrapált balhék ezek – hetente többször is ledarálódnak az újságban, tévében, így aztán meseként még akkor sem képesek hatni, ha a film egy kicsit átstilizálj a, és – mivel szatíra – vastagabban viszi fel a színeket.
Pedig vannak benne jó ötletek. Például ahogy kezdődik. Pelikán ül a folyóparton, egyszer csak koporsók úsznak csónakja felé. Mikor a csáklyával odakap, felnyílik a fadoboz, benne felül egy elgémberedett ember: „Vengrija?” Pelikánt a frász kerülgeti, pedig a morbid tutaj csak egy aprócska embercsempész-trükk. Szipák úr bulija. A cápáé, akivel Pelikánnak a továbbiakban majd zöldágra kellene vergődnie. Vagy mikor a gátőr – amilyen naiv – elhiszi, hogy a vállalkozó tönkrement, és visz neki egy zacskó zsozsót. (Mini-szatíra, hiszen ezt a trükköt az APEH is beveszi, pedig nem olyan naiv, mint Pelikán…) Zenészek térdig vízben húzzák, mert az árvízzel senki sem törődik, hiába ismételgeti az ex-gátőr, hogy a Duna jön… És Kállai úgy formálja meg az öreg Pelikánt, hogy az butább legyen, mint valaha: a sokféle változásból nemhogy tanult volna, de még azt is elfelejtette, ami a börtönökben ráragadt: tisztességes maradt. Mondhatnám, agyára ment a szabadság…
Mondom: a részletek, a töredékek fel-felfénylenek. Az egésszel van baj. Azzal, hogy a mese az elmúlt évek aktuálpolitikai paneljeiből szerkesztődik, és mivel nem tud elrugaszkodni anyagától, Bacsó abszurd-groteszk képi kedve sem képes szárnyra kapni. Szipák, a simlis vállalkozó önmagában jó ötlet, de nincs kidolgozva, így aztán mintha több újsághírből lenne összedobva, nem karakter, hanem címszó. Cserhalmi György sem tud vele sokat kezdeni. A polgármester népi ellenzékénél pedig még a parlamenti csatákban is voltak mulatságosabb históriák, ha már… Ebben a műfajban még a Virág fiú a legjobb, Szacsvay legalább abszurd humorba áztatta a figurát, olyan gonosz pofákat vág, hogy néha tényleg félelmetes, s közben még arra is jut érkezése, hogy apját idézze gesztusaival. De figurája csak ici-pici folt a tablón.
Talán a túlszínezés teszi, Bacsó ezúttal mindig rátesz egy lapáttal, ami azonban nem segít: a gatyás-zászlós, cigányozó, ellentábor képe közhelynek tűnik, anélkül, hogy mulatságos lenne. De a polgármester-választáson túl soká időzik a kép; az összevissza vonagló mucsai mazsorettek láttán egy villanásra megrándul nevetőizmunk, de mikor percekig nem történik semmi, csak nézünk – elfáradunk. És még valami. Az eredeti Tanúban volt egy láthatatlan, de érezhető hierarchia: Virág vezényelte a balhét, de felette ott volt Bástya elvtárs, és még őtábornoksága is megrémült, mikor megcsörrent a telefon, bizony ő is haptákba állt – jóllehet csak sejthettük, ki csöngette lábhoz.
Itt Szipák és búgócsigás ellenfele egyedül képviseli ezt a hazai vadkapitalizmust – nincs utalás a rendszerre, az összefonódásra. Látjuk a hong-kongiakat (ez is újsághír-idézet), de azt a sajátos szövevényt már nem, ami a kemény fiúktól, a szürke és fekete üzleten át a pénz különböző alakváltozásáig mára megteremtette a maga állandóan változó hierarchiáját, s melynek csúcsai éppúgy láthatatlanok, mint Bástya elvtárs góréi, és azok főnökei. Az eredeti film a rendszert tudta sejtetni, aminek apró elemei ugyan mulatságosak voltak, és az egészet tudták leplezni. Ez a mostani variáns csak alkatrészeket láttat – a rendszer, az Egész nem villan elő. Persze, mondhatnók, hogy itt még nem alakult ki sem kapitalizmus, sem posztindusztriális társadalom. De azért ennek az itteni eastern-nek is megvan a maga rendszere már, amitől működik a működőképtelenség is, például jókat lehet keresni. Gondoljunk csak az olajszőkítés botrányára: bár az újságok szűkszavúak voltak, mégis sejteni lehetett, micsoda kiterjedt infrastruktúrának kellett ahhoz lennie, hogy az import-export, szállítás, pénzváltás, könyvelés, számlakezelés, vagy a viszonteladás, kiskereskedelmi forgalom, (sőt, úgy gondolom: néhány hatósági közeg, tisztviselő) ugyanabban a buliban lehessenek szereplők, és egy irányba húzzanak. És ahhoz is, hogy a végső mozgatók láthatatlanabbak legyenek, mint az átkos szürke eminenciásai. És ez csak egyetlen apróság, ami véletlenül kipattant, s amiről én sem tudom, hogy a csudában működött, csak improvizálok. Nos, ez az, ami hiányzik ebből a társadalmi szatírából: azt ígéri, hogy itt most jól beolvas ennek az új képletű rendszernek, de épp a rendszer nélküli rendszer kritikája maszatolódik el.
Helyette kabaréjeleneteket látunk, melyek „elvileg” az újfajta manipuláció részei lehetnének, de csak helykitöltő funkciójuk marad. Ilyen például az a szekvencia, mikor megtalálják Pelikán volt feleségét – azt, aki annak idején elment egy uszályossal –, és újra megrendezik az esküvőt, nászéjszakával egyetemben, hogy a polgármestert jobban el lehessen adni. Nos, ennek a pótlásnak se füle se farka, viszont képben és szövegben a léc alatt fut a film. Ilyen töltelék a golfozás, mikor ezt a szerencsétlen Pelikánt beöltöztetik és kicipelik a pályára: a szerelés, a labda, a környezet ismét túlrajzolt, de nem is ez a baj – a képsornak nincs funkciója, lyuk a történetben. Megint csak az történik, hogy leáll a néző mulatsága: kabaré-szint alatt vagyunk... A film nem tud distanciát teremteni anyagához, hogy a szatíra elvontabb repülési magasságából adjon valami érvényes összképet. Műpoénok a nagy beolvasást. Talán mert ezúttal nincs kinek beolvasni. Kit kellene hibáztatni? Európát? A világot? A történelmet? Nevetséges. E szatírának nincs, mert nem lehet címzettje, amitől viszont minden veszít éléből, koherenciájából. A kritikából. S fura módon, az eredeti Tanúra való utalások csak erősítik ezt az érzésemet: az feszesebb történet volt, nagyobb találati valószínűséggel. Valóban: legendákat nem lehet ismételni.
Az éleket hiányolom. Azaz, várjunk egy kicsit, a kritikus hang ugyan nem artikulálódik – a film szomorúsága azonban mégis ezen a nyelven dadog. Mert ha nem is precíz a szatíra, ez a hajcihő azért mégis végtelenül szomorú. Nem vagyok benne biztos, hogy ezt így akarták az alkotók, nem is fontos tény, hogy ilyen lett az eredmény. Ami azért nem akármi. Lelkünk mélyén ugyanis – majdnem – ugyanez a hangulat bujkál. És egyre inkább. Bezárult a kör: a Bástya elvtársék paradicsoma elviselhetetlen volt, Szipákék világa tele van szennyel, akik álmodoznak – akár petárdával, akár kokárdával – holdkóros népség. Legfeljebb sóhajthatunk, hogy volt néhány jó évünk. Sajnos azok is hitelbe. Most viszont már nincs más, csak ez, amiben tipródunk. A stáblista után ezt a hangulatot visszük haza. És vele az akaratlan üzenetet, miszerint jobb, ha felébredünk: ez az egy világ van, kimenekülni sem lehet belőle, mert ahová lehetne, az is ilyen, csak másképp. A realizmus diadala? Nem hinném, ahhoz jobb filmet kellett volna csinálni. Legfeljebb hangulatjelentés.
Kállai Ferenc Pelikánja bölcsebb lett, ám mint színész arra is képes, hogy naivitása, azaz becsületessége butaságnak látsszék. Cserhalmi György láthatóan zavarban van, hol sikerül ráhangolódnia a kiforratlan szerep-előírásokra, hol csak találgat. Andor Tamás képei zsúfoltak, túlszínezettek. Néha elkap egy-egy szimbolikus pillanatot: ilyen például a homokbányában egyedül maradó Pelikán: ott ül a kis magyar sivatag közepén. Tanácstalanul, magába roskadva. Telitalálat. Bár ilyen lenne az egész.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1995/04 22-23. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=838 |
