Köves Gábor
Tim Burton ezúttal Roald Dahl meghökkentő gyermekmeséjét formálta a saját képére.
Tim Burton sokak kedvence: eredeti látásmódú mesélő, aki nem fél összemosni a valóság és a mese, a szentimentalizmus és az abszurd határait, sokat tett a hollywoodi kommersz jóhíréért. Burton a jól fizetett ellenállók egyike, aki a mainstream kiskapuira építette életművét. Nagy vászonra fest, de a meghökkentő részleteket kedveli, látszatra tipikus hősöket teremt, de előszeretettel időzik el félelmeiknél és más gyengéiknél.
A Charlie és a csokigyár Burton szájíze szerint való történet. Willy Wonka, Roald Dahl 1964-ben megjelent meséjének excentrikus főhőse maga is osztja a rendező nézetét, mely szerint, ha nem elég színes a világ, toldd meg egy mesével. Burton Wonkája a felnőtt testbe szorult örök gyerek megtestesítője, saját játékbirodalma – a rejtélyes csokigyár – teljhatalmú ura, aki úgy fest a halandók világa fölé tornyosuló, gyárra, erődítményre és palotára egyaránt hasonlító monumentális díszletben, mint Welles Aranypolgára a gigantikus Xanaduban. Elszigeteltség, magány és kiábrándultság lengi be a mesefigurát, akinek kortalan és nemtelen alakjában egyszerre van jelen a Szépség és a Szörnyeteg, Piroska és a Farkas, Dr. Jekyll és Mr. Hyde.
Burton gátlástalanul halmozza az élvezeteket. Mániákusan keveri a stílusokat és a meseelemeket, kombinálja az ősit a modernnel, az elavultat a csúcstechnikával, a személyes mondanivalót az elidegenítő idézőjelekkel. Burton mézes-mázos lázálmában mindennek és mindenkinek két arca van. Koravén gyerekek és infantilis felnőttek veszik be Willy Wonka csokigyárát, mely egyszerre gyerekparadicsom és félelmetes szellemvasút. Ebben a színes, de veszélyesen kiszámíthatatlan forgatagban egyedül a kis Charlie alakja jelenti a kapaszkodót. Igaz, ő sem emberi lény, csupán karikatúra, míg azonban a Wonka gyárába bebocsátás nyerő alakok mindegyike csúf és visszataszító tulajdonságok megtestesítője, Charlie a tisztaság és jóság mintaképe. Charlie és Wonka ugyanazon mesevilág szülöttei: egy romlatlan és egy megkeseredett álmodozó, a törtetők és áskálódok örök ellenségei, akiknek csak a mese szolgáltathat igazságot.
Burton-nél az igazságszolgáltatás képekkel történik. Elsősorban vizuális mesélő, aki inkább fest, mint mesél. Arra még csak veszi a fáradságot, hogy egy-egy mulatságos jelenet erejéig felidézze Wonka gyermekkorát, és ezzel felfedje az excentrikus csokigyáros mozgatórugóit, a rettegett fogorvos apa alakja azonban már csak ürügy számára, hogy beemelje filmjébe a gótikus rémmesék közkedvelt jellegzetességeit. Energiáinak legjavát a pompás látványvilág megteremtésének, a gyárban dolgozó kisemberek, az umpalumpák énekes magánszámainak és a Wonkát alakító Johnny Depp egyszemélyes show-műsorának szenteli. Filmjét meglepő módon mégsem a fő attrakciónak szánt bizarr látványosságok teszik különlegessé. Burton egyetlen eredeti teremtménye Johnny Depp Wonkája, minden más ugyanis Dahl meséjének korábbi, Mel Stuart rendezte 1971-es verziójából lett átemelve. Kezdetleges trükkjei és papírmasé díszletei ellenére Stuartnak ugyanúgy sikerült megteremteni a csokigyár csodáját, mint a korlátlan lehetőségeket biztosító trükktechnikával dolgozó Burtonnek. Látvány terén tehát a ’71-es film direktorát illeti az elsőség, Burton legfeljebb a Wonka-versenyben tekinthető győztesnek. Míg Gene Wilder szellemes szóviccekkel és komikus fapofával felruházott, szalmabábuszerű clownra vette a figurát, addig Depp Michael Jackson-imitátorként lép elénk, aki arca minden rezdüléséből főműsorszámot kreál. Depp alakítása hatásos, bár kissé mechanikus és öncélú: a néző nagyra értékeli, mint a számítógép segítségével megrajzolt repülő liftet, a csokoládéfolyón közlekedő, rózsaszín cukorból készült csónakot, vagy a minduntalan dalra fakadó umpalumpák Beatles-paródiáját, az alakítás mégis távoli és steril marad. Valahogy úgy, mint maga a film is.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2005/09 56. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8378 |
