Hirsch Tibor
Pusztuló és túlélő idill, halál és feltámadás: Gárdos Péter és Lázár Ervin falusi sorsokba karcolt varázsmeséi a közelmúltból.
A mozgókép szereti a zárt világot, ami idill, majdnem-idill, ál-idill, mindenesetre veszélyben van. Lehet, hogy a közép-európai film duplán szereti, mindenesetre a klasszikus Hollywood sem ellensége a kisvilágnak, amit meggyaláznak, elrondítanak, megbecstelenítenek, minden módon bántanak. Lehet az ilyen ellentmondásos idill (a drága völgy, ami hová is lett?), lehet persze igazi képeskönyv-oldal is, megmutatva színről-színre, ahogy kifestett lakói bajba kerülnek. Vissza Európához: a háborgatott idill képét ezen a tájon a filmművészet általában szép filmekben, szép üzenetekhez használja – bár vannak kivételek. Aki ismeri a harmincas évek náci filmkínálatából a tiszta német hegyi falvakat megszentségtelenítő idegenek mozi-képét – tudja, mit is jelent a kivétel, ami nem jellemző. Akik jellemzőek, Hrabal–Menzel és Szőts István. A cseh változat mindig derűs: a Sörgyár és az Én kis falum éppen csak fenyegetve van, meggyalázva nincs. Másképpen megy ez Magyarországon. Az Emberek a havasonban – a „háborgatott idill” etalon filmjében, a szép rendet kereső-őrző ember és a soha nem nyugvó gonosz viaskodásának balladájában fájdalmas, éppen csak halovány reménnyel meghintett az igazi kelet-európai konklúzió: idillt és szépséget e Földön – és ebben a Földszegletben különösképp – a barbár lábak rendre eltapossák. Reményt keress odafent.
Lehet ehhez és ezekhez – mondjuk éppen Szőtshöz és Menzelhez – itteni mozgóképben valamit még hozzátenni?
Úgy látszik, lehet. Gárdos Péter talán olyasmit is érezhetett, hogy van tér, van eltalálható pont mindjárt kettejük között. Hogy a megbántottak, megalázottak ártatlan arcát nyers dokumentarizmussal is meg lehet rajzolni, és akkor ezek az arcok lesznek olyan játékosan ellentmondásosak, mint odaát a derűsebb cseh világban, de a fenyegetés, a gyalázat fenyegetése attól még maradhat, vagyis nem megkerülhető a Szőts-féle örökség, amiről tudjuk, mégiscsak a magyar film legfontosabb, legtöbb irányt, alkotót éltető hagyománya.
Mi az, ami még segít Gárdosnak? Nem mi, hanem ki: természetesen Lázár Ervin. Az íróról talán nem jutna eszünkbe e friss film nélkül, hogy hiszen ő volna a magyar irodalomban „a gyarlók idilljének” elsőszámú tudósa és teremtője. Aki csak meséit ismeri, az is tudja, hogy a Négyszögletű Kerekerdő emberi fogyatékossággal van teli, erkölcsivel és szellemivel – és ettől még megvédi a bentlakókat a Szent Összetartozás, ahogy megvédi Berzsián költő megannyi gyarló barátját, és mind e világ egyesült gyarlóit Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon vagy a Rettentő Rédáz ellen. Persze a Lázár-mesék kisbűnöseit támadó, póruljárt halálos bűnösök történeteinél A porcelánbaba világa sokkal sötétebb világ. Nem csak azért, mert a felnőtteknek szóló történetben nincs menekvés az utolsó pillanatban, és a novellákban csak halálváltozatok vannak diadalmas idill-rekonstrukciók helyett. Hanem azért is, mert a felnőtteknek szóló történetekben jobban kiviláglik: az áldozatok gyarlósága is csak szánni való kapálózás a százszor gonosz kelet-európai végzet ellen.
Hogyan lehet filmszerűen ábrázolni az ártatlanságot, a szépséget, a védtelenséget – ha egy közösség sajátja? A legtöbb – vagy legalábbis nagyon sok – a szereplőválasztáson múlik. Azután azon, le tudja-e lassítani a rendező úgy az időt, hogy a néző először is ráérezzen egy szépnek gondolt élet rendes tempójára – amit ő maga talán soha nem is tapasztalt, és másodszor, ahogy a feszültség növekszik, ráérezzen a lopakodó gonoszság – pontos pillanathoz köthető – mindazonáltal visszavonhatatlan hatalom-átvételére. Az idő lassításának eszköze – csend, kevés szó, lassú mozgás, hosszú snitt. Ezek mind működnek, a lombok sok másodperces (kettős hatású: békés és morbid) susogásától, ahogy a kihantolt holtakat őrzik – a kitelepített öregek szófukar riadalmáig.
Gárdos ezekhez a csendekhez igazán ért, ahogy egy másik fontos kellékhez is, a csodához is. A finom eszközökkel megmutatott csoda vagy majdnem-csoda, és az elvarázsolt világ, melyben ilyesmi megtörténhet – Gárdos régi specialitása, már az első túlvilágról üzenő hőse, az Uramisten öreg illuzionistája óta. Akkor, húsz évvel ezelőtt talán bizony még a békét megzavaró ember érdekelte jobban: a békétlen vergődése-kínlódása, most viszont a béke – éppenséggel a kínlódó-vergődő béke – amit újra és újra megzavarnak a Történelemtől szalajtott eszelősök.
Ami viszont a Csodát és a csoda-közeli Halált illeti – annak fontossága megmaradt. Ez utóbbit úgy kell érteni, hogy a Csoda és a Halál együtt járnak: a csodának egyetlen értelme van, ha valamilyen formában legyőzi a halált, és talán bizony a mozgóképnek sincs más előnye egy Lázár Ervin novellacsokorral szemben, mint hogy a csodát – arányosan adagolt film-trükkökkel – meg tudja mutatni. Konkrétan három történetet, és egyben három halállal kapcsolatos csodát mutat: egy csodálatos feltámadást, egy csodálatos feltámasztás hamis ígéretét – és a csodában való hit erejével oszlástól óvott tetemeket –, végül egy csodálatos halált, tiszta átlényegülést üldözött testből üldözhetetlen lélekké.
Mindegyik csoda idillhez passzoló csoda, éppen csak mindegyik más-más üzenettel. Az első, a sportoló ifjú legyilkolása és feltámadása – optimista csoda, boldog epizód-vég: az Idillt – jó és nehézsorsú emberek kicsiny közösségét – Isten itt még tenyerén hordozza. Az övé ez az Idill – akár Mikkamakkáé a Négyszögletű Kerekerdő – háborgatni ugyan hagyja, bántani-büntetni még engedi, de a pusztulást benne földöntúli hatalommal visszacsinálja.
A második történet, és hozzá a csoda, e tézis antitézise. Az Idillt Isten nem védi. Sőt. Talán bizony átadta a terepet a Kísértőnek, aki több és veszélyesebb, mint az Idillt veszélyeztető megannyi erőszakos betolakodó. Ezúttal ugyanis nem pusztítani akar odakintről, hanem a Szép Rend elleni lázadásra bujtogatni odabent. Sikerül neki. A film képi értékeit erősíti az a tudás, mellyel itt, ezen a ponton a halottaikat kiásó reménykedők arcát kamera és vágás, rendezés és fények tisztává teszik, a reményt kézzelfoghatóvá, ahogy az áldozatokkal együtt poros földutat bámulunk, ahol a tanyára vezető szekérnyomokon egyszer még fölbukkanhat a fekete autó – nem hisszük el, mi sem hisszük el, hogy soha többé. Kell ez a képpel továbberősített remény, és kell az arcok ártatlansága, mely így a remény jogosságáról szól – hogy mi nézők is beugorjunk, hogy ha valakik, hát ezek a nehézéletűek megérdemlik a csodát, a halál visszavonását – az istenkáromló kívánság Isten ellen való beteljesülését. Kell ez mind, csak azért, hogy azután jól el tudjuk képzelni: soha többé ezek az emberek lelki békéjüket vissza nem nyerik, a szép rendet többé meg nem találják, a Gonosztól beugrasztva ezúttal maguk gyalázták meg idilli fészküket. A korai ötvenes években lehetünk: nem mintha a film bármely epizódjához pontos évszám-eligazítás, világos kosztüm- és egyenruha-jelzések tartoznának. Mindegy. Ezt az ötvenes éveket – ezzel a fénytöréssel – magyar filmben már nagyon régen nem láttuk. Véres, erőszakos és főleg konkrét ötvenes éveket sokkal többet, sokkal frissebb változatban. A kommunizmus ideája, mint az elképesztő magasra hágó remények és elképesztő beugratások vagy ön-beugratások eszme-varázslata már nagyon régóta hiányzik. Pláne metafora-csomagolásban, csapdaként az emberszabásúnak mondható idillvilágok tönkretételére, amit maguk a bentlakók önkezükkel végeznek. Éteri és finom – nincs benne vér és erőszak. Hiszen a vért író és rendező az első epizódban éppenséggel már megmutatták: az ellen éppenséggel segíthetne a deus ex machina.
A harmadik történet szintézis: van benne erőszak, van kísértő bomlasztás és van Isten. A csoda itt nem feltámadás, de olyan halál, amihez felsőbb helyről csak azért is hozzárendelték a katarzist. A többiek érthetik az üzenetet: támadhat odakintről a Gonosz, támadhat egyenesen és manipulálva, fegyverrel és megosztással, az idill, ha segítséget nem is, legalább jelet kap. Az áldozatok eltűnnek, és szülőföldjükbe gyökérrel kapaszkodó virággá válnak – a túlélőknek érdemes kivárni, ami összekapaszkodva még kivárható. A Jel az remény. Odafentről vigyáznak addig is, várni érdemes.
Meglehet, ez az utolsó epizód sok tekintetben a legemelkedettebb, azért a legkonkrétabb is: ha önmagában állna, nem lehetne a filmre rámondani, hogy nem valóságos történelmi pillanatot idéz, hiszen nyilvánvalóan 1945 után, a sváb kitelepítések idején meséli el két öregember üldöztetését, ahogy fogy számukra a hely, ahogy egyre szűkül az amúgy is kicsinek mutatott szép életkörön belül. Először még az egész határ, aztán már csak egy szoba, egy ágy, végül az a kicsi irtás marad a gabonaföldön, ahol már nincs tovább, ahol már magával az anyafölddel találkozni kell – de azzal lehet is. Ebben a történetben egyre másra bukkannak föl apró konkrétumok: az öregasszony németül szólal meg, vagy máskor szerepel a népnév: „magyarokat” emlegetnek. Valószínűleg nem véletlen, ahogy az idill-sorozat kor- és helyfüggetlen látomásai közt, ugyanazon a helyen, ugyanazokkal a szereplőkkel végül, az utolsó epizódban mégiscsak megérkezünk az azonosítható hazai történelembe.
Jól szerkesztett, épülő képi rendbe, és értelmes, nem fölcserélhető történet-sorozatba építette Gárdos Péter Lázár Ervin írásait. Három történet, három fölütés. Előbb elbízzuk magunkat, aztán kétségbeesünk, utoljára szelíden reménykedünk. Ami pedig a képhangulatot illeti: először mintha álmot látnák, aztán félig éber rémkép jön, végül harmadszor, ahogy ébredezünk, megkínálnak egy ismerős mesével: mintha hallottunk volna már.
Hallottuk, hogyne hallottuk volna. „Magyarok, merre vagytok?!” Ez éppenséggel Fábri Zoltán 1978-as, ugyancsak irodalmi adaptációként születő filmjéből való fájdalmas kiáltás. Ott is rémlátomás, ott is csodavárás. Ott is megzavart, megalázott idill, amikor egy kis falusi közösség a háborús Németországban munkát vállal.
Jól érezte a rendező: az örökké támadott, örökké kísértett törékeny idill őrzőit ma már nem játszhatja el színész. A magyarokhoz (csehekhez? lengyelekhez? románokhoz? szlovákokhoz? – akárkikhez, errefelé) – vagyis Fábri Magyarok című filmjéhez, ha ma készülne – hús-vér civilek kellenének. Gárdos filmjének persze Lázár Ervin nyomán más címe van.
Ez a cím talán csak a legvégén, a legördülő stáblista közben kap többszörös értelmet. Ezek az emberek – a szerepek és szereplők – , akiket a mese végén sorra megpillanthatunk életük valódi színterén, valóságos falvak lakóiként – valóban porcelánbabaként kell, hogy óvják értékes kis életüket, errefelé ez így szokás. A három álom-történet képei után, a teljes nézői felébredés pillanatában pedig éppen ugyanennyi a biztosan közös hangulati emlék: valami törékenyt láttunk. Törékenyt, ami épen maradt.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2005/09 50-51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8375 |
