Ardai Zoltán
Bruno Bozzetto Neurója – bár ez néhány percnyi rajz-etüd csupán –, vagy akár a Necro-darabok is – mármint a Necro Files címmel tüntető, megveszekedetten durva szövésű tengerentúli horror-bohózatok – inkább elmélyülnek címjelölés szerinti tárgyukban, mint az elmúlt télen kiugrott francia Narco, amely nem is elsősorban feketekomédiai ihletettségű mulatság. Főként a Jeunet-féle Amélie... inspirációja érződik rajta. Eleve kultfilmnek készült, azaz rámenősen annak ajánlkozik: célzatosan segítőkész abban, hogy kultiválni kezdhessük. Már a friss csábzenével és ötletes logo-ábrákkal ékes főcím is eszerint van megszerelve. Viszont a narkolepszia, vagyis az ájulékonysághoz hasonló hirtelen-elalvási betegség motívuma itt csak arra szolgál, hogy esendővé, így általánosan rokonszenvessé tegye a mese szerint rendkívüli rajztehetségű, és egyáltalában is különc lelkiségű főhőst. Az ifjú Gustave Klopp szakállas hippifeje bármikor megklopfolja kábán a földet vagy a padlót esküvőn, temetésen, pásztorórán, tánctéren és vendéglőben. Akad azért összefüggés is a „narco” meg a mágikus rajzolás közt: az amúgy jámbor Klopp nappali álmaiban kreatívan összegződik a comics- és animációs világkultúra romlás-ragyogású színe-virága. Így a rajzfilmbetétek (trendi) alkalmazására a Narcóban kiváltképp szerves illeszkedéssel nyílik lehetőség. Sőt, sikerül itt – darus kamerával – egy valódi vidéki település főutcáját is úgy fényképezni, mintha szimulált teret, videójátékot látnánk. (Klopp egy olyan gázolás nyomán jut kórházba, amely eset az ő álomvilágának kicsapódása az elsődlegesnek vett valóságba). Mégis, inkább amolyan kompánia-filmmé kerekedik a Narco, mint amilyen nálunk például az Üvegtigris: egy nyavalyás kis társaság nyűglődve is vígan elvan, ez a lényeg. Élni mernek, bizonyos értelemben „az élet” ellenére, és benéz hozzájuk a még hibátlan mérlegű Ko-Ko Kovács, illetve Kloppékhoz Jean-Claude Van Damme. A Klopp-házaspár és a házibarát Lenny közös történetre tesznek szert, vagyis egészében nézve folyamatképet nyújt a Narco, amit azonban zsáneres kedvvel, anekdota-granulátumok sokaságában ad elő, miközben gördülékeny a képi villanásoknak és a főhős narrátorszövegének Amélie-sen vicces összejátszása is. Lennyt, a balfék karateoktatót, aki olykor kísértetiesen emlékeztet Reviczky Gáborra, a belga Benoit Poelvoorde játssza, a ’92-es Veled is megtörténhet egyik társrendezője, mint ahogyan a Kloppot és a feleséget, Pamet alakító Guillaume Canet és Zabou Breitman is nem egy filmet rendeztek már külön-külön. A Klopp-mesét másodmagával megrendező Gilles Lellouche is magára vállalt magánál egy korcsolyás mellékszerepet. Szóval négy-öt rendező-színész hajolt össze a Narcónál, ebből sarjadt a jókedvnek és rutinosságnak, könnyedségnek és erőltetettségnek, szellemességnek és rögzült másodlagosságnak (a hepiendet illetően: harmadlagosságnak) ez a jóltömött hibridje.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2005/08 61. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8356 |
