Tartalmi elemek kiemelése
rendező | színész | operatőr | forgatókönyvíró | zenész | egyéb személy | filmcímek | egyéb cím | Mindegyik | Egyik sem
Jelölje be, mely tartalmi elemeket szeretné kiemelve látni a szövegben!

Kritika

Dig! - Ezt kapd ki!

Érezd a ritmust

Kubiszyn Viktor

 

A dokumentumfilmkészítők legnagyobb kérdése mostanság, hogy igaz, hiteles (netán: dokumentumértékű) filmet forgassanak-e – amit a kutya se néz meg –, vagy pedig, a Michael Moore által kitaposott ösvényen haladva, hagyják a francba az elvárásokat, és a film legyen publicisztikai, direkten állásfoglaló, és persze, minél ütősebb. A kettő persze nem zárja ki egymást, csak igen nehéz megtalálni a helyes arányokat. Ondi Timoner Sundance-nagydíjas doksija abból a szempontból szerencsés helyzetben van, hogy nem társadalmi igazságtalanság a tárgya, netán a harmadik világ sanyarú helyzete, vagy éppen valamiféle politikai háttérkavarás, hanem a rakenroll – mint zene, mint életérzés, és mint világnézet (ami egzaktul így írható le röviden: nagyon fontos a világbéke, de a szex meg a drogok meg a ritmus privátim több élvezetet okoznak, zenésznek is, befogadónak is). A film tárgya tehát súlytalan és komolytalan, nincs tényfeltárás és oknyomozás, sőt, publicisztikai él is alig: inkább némi nyomkövetés és sok-sok elkapott r’n’r pillanat.

A Dig! „két drogos amerikai rockzenekar párhuzamos története: míg az őrült géniusz Anton Newcombe vezette Brian Jonestown Massacre élen jár az önsorsrontásban, addig a megalkuvó Dandy Warhols rohadtul befut” – foglalja össze a 12. Titanic Fesztivál műsorfüzete a film történetét. Adott tehát két rockzenekar, akik nagyjából ugyanonnan indulnak (egzisztenciateremtés és jövőképformálás helyett szétütve birizgálják a hangszereiket különböző lepattant bérleményekben), ráadásul ismerik is egymást: haverok, buli, reggeli spangli, esti gyors. A két zenekar útjai aztán elválnak, mi pedig bepillantást nyerünk az amerikai (mondjuk: globális) zeneipar kulisszái közé: a BJM független, kreatív, és elég, ha megvan a napi adag, a Dandy-k pedig, függetlenek, kreatívak, amíg és ahogy a producer és a kiadó engedi – cserébe lemezszerződés és vörös szőnyeg Tokióban. Két út, két megoldás. Ondi Timoner filmje mindezt folyamatában ragadja meg (a film hét évig készült!), tehát kevés utólagosan alánarrált és értelmezett felvételt látunk – sokkal inkább az „itt és most” élménye dominál. A film nem állít és nem mond ítéletet, csak dokumentál, aztán döntsön a néző. Amikor a kemikáliáktól felpörgetett („we’re on drugs”) BJM több mint tizenkét órát játszik egyhuzamban egy világvégi szutyok klubban, húsz embernek, meg az ott kóválygó minikamerának, az például többet elárul a zenéből fakadó eufóriáról, mint akárhány több tízezres megakoncert (amikre persze szintén látunk példát: a Dandy Warhols soft-core stadion-bulijai a rágógumiextázisra éhes tömegeknek), vagy az okos szövegelés a zene szelleméről meg misztikájáról. A két főszereplő (Anton Newcombe a BJM-ből és Courtney Taylor, a Dandy Warhols agya) kreatív „gyűlöllek és szeretlek” viszonya termékenyítőleg hatott mindkét zenekar tevékenységére, de nyilvánvaló, hogy enélkül a film sem született volna meg – mint ahogy a film voltaképpeni főszereplője is egy idő után Anton Newcombe lesz, aki a szokásos r’n’r őrület ékes példája. Közönségprovokáció, tömegverekedés kirobbantása a színpadon (meg a környékén), letartóztatások és hiperparanoia. Aki már látott igazán extrém punkshow-t színpadon, annak a BJM vadulásai elég visszafogottnak tetszhetnek (a Dandy Warhols pedig már tényleg a lightpop kategória, színpadon is, zenében is), de az energia és a nyers megszállottság azért átjön még a jólfésült konzumfelvételeken is. Ondi Timoner a „láthatatlan kamera” elvét (folyik az élet, én meg megnyomom a Rec-gombot, aztán lesz, ami lesz) keveri a direkt, beszélő fejes interjúztatással és a zenei doksikból régóta ismerős, tradicionális képkivágatokban és kompozíciókban bemutatott koncert-felvételekkel. A film ritmusa illik a témához, ott pörög fel, ahol pörögni kell, és ott lassul be, ahol már éppen kezd elviselhetetlenné válni az állandó info/képnyomás, és a szinte montázsszerű párhuzamos mesélés.

A Dandy Warhols továbbra is menetel a szupersztárrá válás grupikkal és kokainnal övezett márványösvényén (lemezeik kaphatóak a nagyobb lemezboltokban), a Brian Jonestown Massacre pedig, egyetlen állandó és sok-sok változó taggal kóvályog a világban, és hirdeti, hogy a r’n’r eufória, csoda, és nem megélni kell belőle, hanem élni benne. (A BJM számai egyébként ingyen és bérmentve – és azért, mert Anton Newcombe szerint a zene mindenkié – letölthetőek innen: www.brianjonestownmassacre.com). Ondi Timoner feszes, gördülékeny, remek dokumentum-filmjének konklúziója: aki úgy dönt, hogy be akar futni, és némi tehetsége is van, az rohadtul befut. Aki meg máshogy dönt, az legyen boldog a rakenroll-lal. Az lesz.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2005/08 57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8348

Kulcsszavak: 2000-es évek, Dokumentum, kábítószer, tömegkultúra, USA film, zene,


Cikk értékelése:szavazat: 1274 átlag: 5.43