Schreiber András
Ha a halottak képesek felkelni sírjukból, akkor minden lehetséges. Romero élőholtjai visszatértek.
Hamuszürke arc, darabos, koordinálatlan mozgás, rothadó hús. Élőhalottak mindenütt. Bár meglehetősen lassan közelítenek, egyre növekvő számuk biztos stratégiai fölényt jelent, előbb vagy utóbb körbekerítik áldozatukat, a túlélésre nincs esély.
A zombi-rajongók örvendhetnek, ugyanis George A. Romero pontosan húsz év elteltével folytatta az élőhalottakról szóló trilógiáját. Bár Romero elsősége a modern zombikkal kapcsolatban vitatható (azaz nem ő volt a legelső, aki ezt a transzállapotban leledző furcsa lényt kiemelte a vudu hitvilágból), mégis az ő legelső zombi-filmjével, Az élőhalottak éjszakájával (1968) indult útjára a zombi-láz, és a legtöbb mozirajongó vitathatlanul Romero munkásságának köszönhetően ismeri az élő hús után vágyakozó kriptaszökevények természetét.
„A horror szörnyű eszméje a friss hús előteremtése” – írja Tom Hutchinson. Igren a zombi is egyszerre pusztít, és teremt, ha ugyanis áldozatát nem falja fel, csak megharapja, akkor az, elkapva a zombi-kórt, kis idő elteltével maga is zombivá változik, így növekszik szép lassan az élőhalottak hordája, hogy aztán fokozatosan elpusztítson maga körül mindent, ami él. A zombi-film tehát nemcsak a horror legvéresebb zsánere (hiszen a jelenetek zömében az életre kelt holtak vérengzéseit szemlélhetjük, vagy épp ellenkezőleg, a maréknyi túlélő elkeseredett küzdelmét láthatjuk), hanem egyszerre borzaszt el azzal, hogy meglátjuk, mi vár testünkre a halál után, illetve szembesít önmagunkkal, a mindent elpusztító, elfogyasztó emberi társadalommal. A zombik ugyanis mi vagyunk, mi voltunk, vagy mi leszünk. Nézőpont kérdése.
A zombi tehát megmutatja rejtett félelmeinket: Az élőhalottak éjszakája a vietnámi mészárlások, Az élőhalottak hajnala (1978) a fogyasztói társadalom, míg Az élőhalottak napja (1985) az AIDS-paranoia extrém kritikája.
Romero legújabb mozijában, a Holtak földjében is tükröt tart elénk. A kihalt városokban élőhalottak bolyonganak, az élők pedig őrtornyokkal, elektromossággal és folyóval védett erődvárosban próbálnak magukra találni. A Holtak földjének víziója egyértelmű utalás az unipoláris világrendre: az élők városának „ura” egy nagy befolyással bíró vállalkozó (Dennis Hopper), aki a város leghatalmasabb üvegpalotáját a gazdagoknak tartja fenn, ellátja őket minden jóval, míg a pórnép odakinn nyomorog. A luxuscikkek, de még a nyersanyagok is természetesen a holtak territóriumáról származnak: a zombik irtására szakosodott kommandósok begyűjtenek mindent, ami hasznosítható. A Holtak földjének igazi gonosza valójában nem a zombi, hanem az élőket, holtakat egyaránt kizsákmányoló új-arisztokrácia. Ami ellen még a halottak is lázadnak.
Romero legújabb filmje túlmutat az Élőhalottak-trilógia darabjain, amennyiben megteremti a poszt-modern zombit. A zombikat eddig olyan tudat és érzelmek nélküli lényeknek ismerhettük, akiket csak a hús megszerzése motivál. A Holtak földjének zombija azonban felismeri, hogy az ember tudatosan irtja fajtársait, és a zombi-ábrázolásban megjelennek az érzelmek: a bosszúvágy és az összetartás, továbbá a zombi-evolúció részeként a tanulás: az élőhalottak egyetlen éjszaka leforgása alatt tanulják meg használni késeiket, parittyáikat és az élőktől szerzett lőfegyvereket. A zombi a modern világ vezetőinek szemében terrorista, akinek egyetlen célja, hogy bosszút álljon az övéiért. A zombinak azonban immáron lelke és tudata van, így aztán félelmetesebb, mint valaha, mert ha még csak botladozva is, de elindult a fejlődés útján. Nincs számára akadály: átkel a várost védelmező folyón; a Léthe ez, az élőket a holtak birodalmától elválasztó folyó, vagy még inkább a Rubicon: ahogy a zombi átér a túlsó partra, a kocka el van vetve.
Romero zombi-mozifolyamának üzenete roppant egyszerű: olyan világban élünk, ahol a holtaknak kell életre kelni ahhoz, hogy föleszméljünk, nem pusztíthatunk el magunk körül mindent, nem eshetünk a mérhetetlen fogyasztás csapdájába. A Holtak földjének túlélői megértik ezt és nem küzdenek feleslegesen, csak valami békés helyet keresnek maguknak, ahol élhetnek. Éppúgy, mint a halottak. Nyugodjanak békében.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2005/08 56. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8347 |
