Kelecsényi László
A nagyívű tanulmány a modern filmművészet kibontakozását, diadalát és hanyatlását elemzi.
Megint egy nagy könyv. Alakjára, súlyára, de tartalmára nézve is az. Hamarjában Bikácsy Gergely francia és a Balogh Gyöngyi–Király Jenő szerzőpáros egyelőre folytatás nélküli magyar filmtörténete („Csak egy nap a világ…”) bukkan fel az elmúlt bő évtizedből, amelyekhez hasonlítani lehetne Kovács András Bálint vállalkozását. Lehet, de nem érdemes. Ugyanis azok a vaskos kötetek lineáris szerkezetű leképezései voltak egy ország illetve egy korszak filmgyártásának, emez itt egy sokkal nagyobb ívű vállalkozás, amely az európai film fényes korszakát, az 1950-től 1980-ig terjedő időszakot, a modern filmművészet kibontakozását, csillogását és hanyatlását járja körül. A körbejárást a szó szoros értelmében kell venni. A szerző könyve első felében előbb meghatározza a modernség fogalmát, majd részletes stílustörténeti fejtegetésekbe bocsátkozik, s csak utána kapnak főszerepet az egyes művek. Itt minden jelentős alkotás legalább kétszer szerepel, egyszer paradigmatikus formaként, másodjára a maga műtörténeti helyén. Persze csupa klasszicizálódott (modernebbül: kanonizált) filmről van szó. Középszer, fércmű nem jut be a példatár panteonjába.
Az első kérdés, amelyet a Mi a modern? cím alatt a nemzetközi tudományos szakirodalomban igen járatos szerző felvet: a modernség kormeghatározás vagy értékkategória. Evidens a válasza: csakis az előbbi lehetséges. Kánonok jönnek és mennek, minden új korszak, mást tekint példának, értéknek. Az egymásnak sokszor ellentmondó teoretikusok nézetei arra jók, hogy belássuk, nincs egyedül üdvözítő tan, elméleti zsinórmérték. Bizony néha a nagyhírű Bazin is avultnak tetszik a filmtörténet új meg új tényei mellett. Kovács András Bálint könyvét mindenesetre nem az elméleti bevezetője miatt fogják a média-szakos diákok és a mindent elolvasó filmbolondok forgatni.
A következő részben olvashatjuk, hogy a szerző ki/ke/t tekint a modern film jelentős súllyal bíró képviselőinek. Megnyerő ez a kifejtési mód, mert nem száraz elméletieskedés keretében kapjuk a „listáját”, hanem az egyes irányzatokat jellemzően képviselő alkotók filmjeinek oda-vissza elemzésével. Kedves műveiről sokat ír, de nem lehet elfogultsággal vádolni, azok ugyanis többnyire egyúttal az európai filmtörténet adott korszakának legjelesebb darabjai. Előbb műfajok szerint szedi szét s osztályozza a példatárát. Sokakat meglep talán, hogy a Napfogyatkozást melodrámaként írja le, de el kell fogadni okfejtését. Miként a többi kategorizálás (például A nap vége mint mentális utazás, az Éli az életét mint esszéfilm) esetében, úgy az Antonioni-opusnál sem fokozza kizárólagossá a megtalált rendezőelvet.
A továbbiakban egy eredetinek tetsző stílustant kapunk. Kovács négyféle modernista stílust mutat be (minimalista, naturalista, ornamentális és teátrális), bár a felosztás előtti felvezetésben ötöt ígér (lásd 160. old.). Az eltűnt egyet hiába keresi, nem leli a könyvet szorgalmasan lapozgató olvasó. Bresson és Antonioni minimalisták, a cinema verité Rouch és részben Godard – Olmi, Forman, Chytilová kerül fő hivatkozásként a naturalizmus zsákjába, az ornamentális forma paradigmája Jancsó lehet, mellette Fellini, Pasolini középső pályaszakasza számít ide. A teátrális forma meghatározása a legingatagabb, a szerző szerint a Nyolc és fél legmélyén ezt a stilisztikai szerkezetet leljük, s Fassbinder korai művei is ide sorolhatók, ám a filmtörténet talán legteátrálisabb alkotójának, Viscontinak a neve elő sem fordul itt. Ugyanis az olasz mester Kovács vitatható álláspontja szerint nem számít modernnek. Egyáltalán: sokszor kiütközik a szerző modernitás-koncepciójának teoretikus jellege. Nem az a modern, aki egy bizonyos korszakban együtt haladva a művészeti élcsapattal a szellemükben alkot, hanem aki megfelel egy bizonyos formának. Így például egy kifejezetten gyenge, s el is felejtett Bergman-film (Rítus) hosszasan elemzett minta, miközben mondjuk a Rocco és fivérei csak néhány mellékmondatot kap.
Tanulságos a legtöbbet említett és bőségesen elemzett filmek listája (A zsebtolvaj, Napfogyatkozás, Tavaly Marienbadban, Az éjszakai vonat, Nyolc és fél, Szegénylegények, Teoréma). Vitathatatlanul mind modern. Vitathatatlanul mind remekmű. De mind olyan, ahol a forma szólítja meg, tartja fogva, vagy készteti elutasításra a nézőt. Modern az – KAB szerint –, ami kielégít egy közelítő pontossággal körülírt formatani igényt. Így szerinte nem modern a már emlegetett Viscontin kívül Bunuel, Wajda, Malle, Tony Richardson sem. Önmagához következetesen zárja ki őket az általa vallott modernista felfogás köréből, de épp ez a felfogás feledkezik meg róla, hogy modernnek lenni nemcsak azt jelenti, hogy megfeleljünk néhány stíluskövetelménynek (KAB olvasatában például az elbeszélő-szerkezet szétbontásának, az elidegenedéssel való szembenézésnek, a szerzői önreflexivitás kötelező parancsának). Nem járnak jól a magyar alkotók. Jancsó kivétel, de Gaál, Szabó, s az egész magyar új hullám másodlagos indíttatásúnak tűnik föl, olasz és francia elődök utánzóiként, s a szerző megfeledkezik a Kósa, Sára tevékenységével fémjelezhető bartóki modell mindenképp eredeti filmes látásmódjáról is.
Az utóbbi évtizedek filmteoretikusi megközelítéseiből kilúgozódott a társadalomtörténeti szempont. Kezdik elfelejteni, hogy a mozgóképi modernség mind Nyugat-, mind Kelet-Európában lázadás volt. Amott az elidegenedés ellenében, emitt az „emberarcú szocializmus” kiharcolása érdekében. Aztán jött Párizs és Prága ’68-ban, s az illúziók szertefoszlottak. Mesteremberek ragadták el a váltóbotot Godard-éktól odaát – mifelénk pedig sorra készültek a rossz közérzetről tanúskodó parabolák. A ’80-as években a posztmodern rohama mindkét utóvédharcot folytató törekvést semlegesítette, és a korábban is meglévő önreflexió kultuszát mutatta fel, mint egyedüli egérutat új-Hollywood virulens pénzkultusza ellenében. A modern film – nem csupán stilisztikailag – a ’60-as évek várakozásteljes létállapotához kötődött, s ennek megszűntével elveszítette legfőbb ihlető forrását.
A könyv negyedik részében aztán megkapjuk a modern mozi társadalomtörténeti analízisét is. Vitathatatlanul pontos a korszakolás. 1959 tényleg a nagy kezdet éve, és 1966-ban valóban érezhetően megváltozott valami. Szerzők sorakoznak legfontosabb műveikkel, s a Nagyítás, az Andrej Rubljov és A rajzoló szerződése párhuzamos elemzései által egy új művészettörténeti korszakkal szembesít a szerző, amikor nemcsak a filozófiai Semmi, de még az azt hordozó valóság is eltűnik előlünk. (Olyannyira, hogy a Greenaway-film adatait se a filmográfiában, se a címmutatóban nem lelhetjük meg.)
Többéves munka eredménye a kötet, amely idővel biztosan tankönyvvé válik. A majdani újabb kiadás érdekében teszünk szóvá a vállalkozás nagyságához méltatlan hibákat. Bár Hibajegyzéket is csatolt a szerkesztő, de arra a fülre, korántsem került rá minden lapszus. Az Ember a felvevőgéppel nem 1989-ben készült. Ha egy idézett műnek van magyar kiadása (például Kracauer Caligaritól Hitlerig című könyvének), illik annak a könyvészeti adatait megadni – a kötetnek különben is következetlen az idézési technikája, honi és idegen szokásrend keveredik. A Filmográfia a gyártók szerinti besorolás miatt nehézkesen használható. A teoretikus Lindsay keresztneve: Vachel. Tykwer filmjének magyar címe: A lé meg a Lola. Ám ezek csak bosszantó szeplők a kötet illusztrációihoz képest. Többször bebizonyosodott már, hogy ennek a kiadónak és ennek a nyomdának nem lenne szabad illusztrált kötetet kiadnia. Lapozza fel az olvasó, s találja ki, mit ábrázolnak az olykor bélyegméretű fekete-fehér maszatok a 141., 173., 200., 268., 309., 310., 392-393., 399., és 411. oldalakon. Ilyetén hibáival együtt is ajándék ez a könyv – nem egyszeri olvasásra való, évek múlva is haszonnal forgatjuk majd.
Kovács András Bálint: A modern film irányzatai. Az európai művészfilm 1950–1980. Palatinus, 2005.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2005/08 54-55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8346 |
