Zoltán Gábor
Mi a baj a férfiakkal? Mi a különbség egy rakás bél és egy nő között?– Catherine Breillat feminista filmkurzusa.
Catherine Breillat francia egyetemi tanár, regényíró és filmrendező. Hazájában és világszerte folyamatosan élénk érdeklődést képes kelteni munkássága és személye iránt. A nemiséggel foglalkozik. Létezik ennél érthetőbb, természetesebb foglalatosság? Az ember olyan állat, amelyet születésétől haláláig izgalomban tart az erotika. Hogy aztán ezzel az izgalommal mit kezdenek az egyes kultúrák és a kultúrákon belül az egyes egyedek, az más kérdés. Catherine Breillat tehát nem tesz mást, mint magánérdeklődését közérdeklődéssé transzponálja. Mégpedig hangsúlyozottan „a nő” nemiségét igyekszik feltárni, ennek a témának szenteli életét és művészetét. Érthető ez is: egészen a legutóbbi időkig a művészek elsöprő többsége a férfinemből került ki, mindaz tehát, amit a nemiséggel kapcsolatban létrehoztak, inkább a férfiak érzékiségét tárta fel, mint a nőkét. Ráadásul akármilyen tárgyat választanak is a művészek, termékük akármennyire leíró jellegű, mindig alakítja a nézők, olvasók gondolkodását, figyelmét. Vagyis a művészek, akik a férfinemből kerültek ki, óhatatlanul saját nemük által meghatározottan írták le és alakították nemcsak a férfiak, hanem a nők érzékiségét is.
*
Breillat regényíróként kezdte, és eléggé korán. Még csak tizenhét éves volt, mikor első könyve megjelent, de azt is már „18 éven felülieknek” felirattal látták el. Ezek után gyors egymásutánban jelentkezett újabb és újabb művekkel. Elnevezték a női de Sade-nak. Írt forgatókönyveket, többek között Liliana Cavaninak és Federico Fellininek, és játszott is filmben, mielőtt rendezni kezdett. A Magyar Televízió Tabu sorozatában bemutatott Románc 1999-ben készült, a hatodik filmje.
Paul (Sagamore Stévenin) nem akarja megdugni Marie-t (Caroline Ducey), annak ellenére, hogy Marie körülbelül huszonöt éves, és pontosan olyan üdén csinos, mint a tipikus fiatal francia színésznők. Valóságos álompárt alkotnak, hiszen Paul manöken. Jóképű, korban Marie-hoz illő fiatal férfi. Erekcióra is képes, csak éppen egy ideje, néhány hónapnyi viszony után dugni nincs kedve Marie-val. Marie-nak annál inkább ővele.
– Te nem csalhatsz meg – mondja Marie többször is Paulnak –, én megcsalhatlak téged.
Miért? Nincs válasz. Marie nem argumentál, és Breillat sem érvel. A cél „a nő” érzéseinek bemutatása. „A nő” így érez. A Románc a nézőnek szánt kinyilatkoztatás, akár férfi, akár nő.
„A nő” úgy érzi, hogy őt meg kell dugni, simogatni kell, őt ki kell elégíteni, mégpedig többször, mint neki „a férfit”. Ha nincsen megdugva, akkor – Marie legalábbis így érzi – megmarad „egy rakás bélnek” , a belé hatoló pénisz teheti nővé, és ez a metafizika. Valóban, míg a belek képzete tisztán testi (fizikai) jellegű, az egyesülés csakugyan felfogható teremtő vagy átalakító (transzfiguráló) aktusként. Marie nem is vár sokáig, kerít „egy férfit” (Rocco Siffredi), akivel néhányszor megdugatja magát. Siffredinek specialitása, hogy szeretkezik, hiszen pornósztár. Jóllehet érdekes és hangsúlyos gesztus Breillat részéről, hogy „igazi” színészek közé ilyen specialistát hív, nem Siffredi az első és utolsó pornószínész, aki többé vagy kevésbé komoly filmszerepre kap felkérést. Nyilván a pornószínészek között is akadnak ugyanolyan tehetséges vagy még tehetségesebb emberek, mint a „rendes” színészek között. Ha az ember látott már egypár erotikus és pornófilmet, felfigyelhetett rá, milyen széles skálán mozog a szereplőknek a színjátékhoz való ügyessége – a hol bosszantó, hol szinte már kedves tehetségtelenségtől az igazi színészi jelenlétig, száz fokozaton át. Siffredi tudása nem mérhető ugyan a Mastroianniéhoz, de a tisztes átlagot kétségtelenül megüti. Van viszont olyan adottsága, ami egészen kivételes: átlagon felüli méretű nemi szerve, amely a jelek szerint megbízhatóan működik. Mert bizony sok mindenben lehet csalni színpadon, filmen pedig szinte már mindenben, de van egy-két olyan jelenség, ami itt is, ott is akkor jó csupán, ha igazi. Ilyen a könny, és ilyen az erekció. Minthogy a Románcban jól látható a Férfi erigált pénisze, Breillat-nak mindenképpen olyan szereplőre volt szüksége, aki azt a kellő pillanatban hozni tudja. Hozza is, alkalmat teremtve Marie-nak (és Breillat-nak – kettejük nézőpontja elválaszthatatlan ugyanis), hogy elzengje filippikáját a farkak általános ernyedtségéről, kis méretéről és rossz alakjáról.
Akár a rossz pap, aki a templomában ülő híveket ostorozza a templomkerülők hitványsága miatt, „a nő” ez esetben egy a szentélye előtt megjelent, áldozatra kész és kifogástalan férfi-egyedre zúdítja bírálatát.
Az, hogy egy adott pénisz nem mérhető a Siffrediéhez, nem egyéni szándékok vagy érdemek eredője. Breillat egy kicsivel még gátlástalanabbul ócsárolja a férfi nemiszervet, mint regényeiben Houellebecq a nőkét, hiszen a szintén francia író-kolléga megelégszik „az európai nő” történelmileg meghatározott nemi szervének bírálatával.
Ugyanakkor az a de Sade, akit emlegettek Breillat-val kapcsolatban, sem sokkal elmélyültebb filozófus, sem lényegesen finomabb író nem volt kései, mai utódjánál. Sade márkihoz méltó az a gesztus is, hogy „a nő” a történet befejezéseként egész egyszerűen megöli „a férfit” – afféle eszköz a számára, amellyel ha nincs megelégedve, lazán visszaküldheti a nemlétezésbe.
A Románc legérdekesebb jeleneteiben egy idáig nem emlegetett férfi-egyed, a libertinus hagyomány mai megjelenítője, Robert (François Berléand) tűnik fel „a nő” mellett. Ez a Marie-nál egy nemzedékkel idősebb ember valóságos templommá alakította szerény méretű lakását. Robert egy életen át minden pénzét „a nőnek” szentelte. Az ő ernyedetlen figyelmében egy másik, spirituális szinten jelenik meg az az odaadás, amelyre „a nőnek” szüksége van.
A pokol anatómiája 2004-ben készült. (Közben Breillat leforgatott négy másik filmet.) Magyarországi moziban is bemutatták. A Románchoz képest erősen redukált, kétszereplős dráma. Az elején és a végén föltűnik néhány ember a Nőn és a Férfin kívül, ám ők pusztán a történet elmondásához szükséges kellékek. Van még egy narrátor, maga Breillat, aki időről időre belebeszél a filmjébe.
„A nőnek” (Amira Casar) itt már neve sincsen, foglalkozása és múltja sincs, kapcsolatai sincsenek, csupán egy rövid időre használatba vett kis lakása, na meg a teste, hogy végképp ne lehessen más, mint „a nő”.
Ez „a nő” akut frusztrációja miatt megfizet egy férfit (Rocco Siffredi), hogy néhány éjszakán át egy óceánparti ház kicsiny szobájában nézze és hallgassa őt. Nézze, de nemcsak úgy általában, hanem behatóan. Ezúttal nemcsak a már annyiszor – bár nem feltétlenül az unalomig – feltárt, szinte mindig kellemes látványként bemutatott testtájak felé fordul „a férfi” tekintete, annak nyomában pedig a kamera és a néző: eljutunk egészen ahhoz, amit szoktak költőien a test kelyhének nevezni, és amit a Nő azért tár föl a Férfi előtt, mert éppen azzal kapcsolatosak rossz érzései. A férfiak, úgy tapasztalta, nem megfelelően közelítenek hozzá, legszívesebben elzárnák érzékszerveik elől. Milyen lenne a megfelelő közelítés (Breillat és a tőle ezúttal is elválaszthatatlan szereplő, „a nő”) szerint? Először is felismerni, elismerni a női nemi szerv isteni jellegét, illetve azt, hogy eleve közelebb áll a Világmindenség természetfölötti lényegéhez, mint a férfi nemi szerv. Ebből a felismerésből egyenesen következik, hogy helytelen a hímvesszőt máshová is bedugni, mint a vaginába. Mármost A pokol anatómiájában a férfi egyed biszexuális, az a típus, akit más férfiak szeretnek leszopni, és aki szereti magát leszopatni, inkább férfiakkal, ám adott esetben nőkkel is. De hát ez általános vétke a férfinemnek, meg is mondja „a nő”: Mind csak ezt akarjátok. Éppen ezért kell éppen őt, a sokszoros bűnöst odacsalogatni az oltár elé, és vezeklésre bírni.
Helytelen továbbá az is, ha a női nemi szervbe bármi mást dugnak, mint férfi nemiszervet. Breillat szerint például a tamponok steril módon történő hüvelybe helyezésére kifejlesztett kis eszköz tipikusan ilyen férfiármány. Mert ahol metafizika van, ott a mikrobiológiai megközelítés érvénytelen, természetesen.
Ám mindennek mélyén a metafizikán túl az a tapasztalat is meghúzódik, hogy miközben világunkat látszólag a férfiaknak a nőkre irányuló vágyai mozgatják, igazából „a férfi” nem is kívánja olyan elementárisan „a nőt”. A női test egésze és különösen a test kelyhe olykor taszítónak vagy egyenesen félelmetesnek mutatkozik „a férfi” előtt, bár erről csak kevés feljegyzés készült az idők során. A reklámok nőalakjai, miközben minden lehetséges termék megvásárlását teszik kívánatossá, legkevésbé éppen az elsődleges női nemi szerv felé építenek ki vonzalmat. De Catherine Breillat, sajnos, igencsak zavarosan értekezik ezekről az érzeményekről. Dialógusai sem a legjobban formáltak, annyira nem, hogy A pokol anatómiáját jobb lenne lekevert hanggal nézni, annál is inkább, mert a szereplők kitárulkozása őszinte figyelmet érdemel. A mesterséges, laboratóriumi helyzetet Breillat képtelen hiteles történésekkel megtölteni. És nem tudom nem észrevenni a különbséget a Románc és A pokol anatómiája között – az előbbi javára.
Amikor bíráló megjegyzést teszek Catherine Breillat művészetére, akadhatnak, akik azt gondolják, csupán „a férfi” akadékoskodik, fanyalog. Igen, ezek a művek pontosan ilyenre vannak csinálva: támadhatatlanok. Breillat egy divatos diskurzusba helyezkedve végzi kutatómunkáját a nemiség területén, gyártja gyors egymásutánban könyveit és filmjeit, és akármennyire kihívónak mutatkozik, nem kell súlyosabb retorzióval szembenéznie, mint hogy filmjeinek forgalmazását esetenként és helyenként korlátozzák. Persze ez is roppant mód bosszantja, érthetően. Ami viszont az emlegetett kutató-elődöt, de Sade-ot illeti, ő magányos bűnözőként élt és alkotott, életének jelentős hányadát börtönben töltötte. „A kárhozatban egyedül én vagyok”, ahogyan Pilinszky írta.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2005/08 48-49. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8343 |
