Bakács Tibor Settenkedő
A történet a kiszakadás élményét adja a nézőnek, kirepíti a hétköznapok világából. Esti Kornél csodálatos utazása ironikus látásmódjával menekülés a játékba.
– Egy elsőfilmes előre elhatározza, hogyan fogja bedönteni a lét kapuit?
– Igen, de nem akkor, amikor első filmjéhez hozzákezd. Hanem jóval korábban, a mozi sötétjében, miközben Viscontit vagy Fellinit néz, s azon töri a fejét, hogy mi következik majd a vásznon. Másképp: akkor érdemes valamit csinálni, ha az ember sejti már mondandójához a megfelelő formát. Jelen esetben ez Kosztolányi Esti Kornélja volt. Az emberben összegyűlnek azok az érzetek, érzelmek, amelyeket a film által akar kifejezni. Tehát valamiféle érzetátadásról van szó. Ezt kell konkrétan megfogalmazni képekben, mondatokban, és első filmmé érlelni. Amikor eljutottam oda, hogy adaptáljam Kosztolányit, már régen nem azzal foglalkoztam, hogy ez lesz az első filmem. Tudtam, hogy vissza akarok nyúlni a Méliès-féle hagyományokig, ami a tulajdonképpeni mozi. Az már mesterségbeli tudás, hogy az érzetek az alkotótól eljussanak a nézőkig.
Olyan ez, mint egy vonat. Mikor elindítom, tudnom kell, mi a célállomás. Közben eltérhet a váltókon, ez jó, ettől is izgalmas a filmcsinálás, de be kell érkeznie az állomásra, nem vesztegelhet a nyílt pályán. Az utazásért magáért nem kéne filmet csinálni.
– Engem meglepett, hogy filmje olyan hagyományhoz kapcsolódik, amely az elmúlt húsz évben szinte elsorvadt, s amelynek jeles képviselője Ranódy László volt. Az erős irodalmi anyagból teremtett filmvilág.
– Egyedi okai vannak. Az alkotó kristályos gondolatokat szeretne megfogalmazni, ehhez távolság kell, rálátás, s ráadásul többet szeretne adni annál, ami egy pályakezdőnél a világ megélését jelenti. Így kapóra jött nekem Kosztolányinak a világhoz való viszonya, habitusa (ez a rendező sajátja is), vagyis menekülés a játékba, ironikus látásmód, elégedetlenség önmagával s a világban betöltött szerepével.
– Ez rendben van, de mégis kézenfekvőbb volna, ha egy elsőfilmes a szerzői film szubjektivizmusának engedelmeskedve ars poeticáját nem egy meglévő erős formán keresztül fejtené ki, hanem szabadon asszociálna.
– Szerzői film ez is, hisz ilyen formában sehol nem lelhető fel Kosztolányi. De tény, hogy ez az irodalmi alapanyag nem teszi lehetővé azt, amit a 60-as években megszoktunk a magyar filmben, például Szabó Istvánnál. Bár a Bizalommal már ő is a történet felé fordul, mely fontosabb lesz a lírai kibeszélésnél. Visszatérve, a történet, amit az Esti Kornélban Kosztolányi megír, lényegesebb annál, amit én most gondolok személyesen a világról. A történet mesélése teszi azt lehetővé, hogy a néző valóban moziban érezze magát. A történet az utazás és a kiszakadás élményét adja a nézőnek, kivonja őt a hétköznapok világából.
A történet azért játszódik a múltban, a rálátáson túl, mert Gózon Franciscóval szeretjük a szépséget, azt a fajta szépséget, amit ez a kor felmutat, hacsak jelzésszerűen is. Akkor még jutott idő a gyönyörködésre, idő a befeléfordulásra. El lehet időzni az emberi rezdüléseknél, amelyek egyébként a film történetét adják. Amikor történetről beszélek, nem a storyra gondolok: X elment ide és ide, ott lelőtték, eltemették. Hanem a lelki történésekre. Amikor 17 éves voltál, így gondolkodtál, s amikor 53 éves voltál, így gondolkodtál. Van idő tehát a lélek labirintusaiban bolyongani.
Olyan rendező vagyok, így nőttem fel, aki figyelembe veszi a nézőt. Vannak olyan alkotók, például Godard, akik függetleníteni tudták magukat attól a tudattól, hogy munkájuk moziba kerül-e vagy sem. Én nem vagyok ilyen, kifejezetten törekszem arra, hogy átlépjem szűk környezetem körét.
– A magyar film mostanában nem tud élvezetesen mesélni.
– Sajnos, igaz. A mese megdobogtatja a szívet, félelmet kelt, mégis valamilyen felemelő érzés röpít ki minket abba a közös szellemi világba, ahol össze tudunk fogódzni a sötétben. Tehát valamiféle közösségi élményt ad, nem pusztán az egyénre hat. Az a baj, hogy számos film később, két nap múltával fejti ki hatását, beszélgetésekben, a lélekben, de nincs az embereknek idejük kivárni ezt a hatást.
– Mennyire releváns Esti Kornél személye ebben a világban? Nekem ő a szorongás és a szabadság esztétikai szépségét jelenti, miközben a világ olyan sebességgel halad, hogy nincs mód ennek átlépésére. Oliver Stone Született gyilkosok című filmje mindannak ellentéte, amiről beszélünk.
– Igen, a galaxisnak van egy sebessége, de ezt a szellemi erők adják meg. S ezt a sebességet fékezhetik olyan erők is, mint ez a film. A filmben egy vonat pöfög, s nem egy repülő száguld. Vagyis Stone-hoz viszonyítva: egy gyorsan ölő méreggel szembe lehet helyezni egy lassan ható gyógyszert.
– Nem kaptam választ arra, hogy miért vesztette el a magyar film mesélő kedvét? Illetve miért vált szét itthon a film és közönsége?
– Volt egy szakasz a magyar film történetében, a hatvanas évek, amikor egyszerre volt nagyon magyar és nagyon európai a film. (Kovács: Falak, Szabó: Álmodozások kora, stb.) Úgy érezhették a nézők, hogy benne vannak abban az európai körforgásban s kulturális áramlatban, amelytől közben elzárták. De ezek a filmek kifejezetten magyar filmek voltak. Úgy, ahogy például Kie¶lowski Veronikája egyszerre lengyel és európai. Mit tud ez a Kosztolányi-film? Magyar, elképesztően magyar, hisz vannak benne olyan lefordíthatatlan szójátékok, melyeket egy svéd egyáltalán nem vagy félreért. Ugyanakkor európai a film, hisz arra a vonatra ültet föl, amely Európába visz. Illetve abba az illúzióba, hogy tartozunk valahová. Tehát a mesébe (s ez az amerikai film erénye) belemenekülhet a néző. S úgy látszik, erre mentálisan is szüksége van.
– A magyar film most különböző lobby-érdekek harcának van kiszolgáltatva. Hogyan látja az érdekegyeztetés e sajátos formáját?
– Az evolúció természetes. El kell foglalni azt a területet, amely már valakié. Akár a természetben: egy terület felett egy oroszlán diszponál (meghatározott számú gazella felett). A harc természetes. Baj akkor van, ha mondjuk, sikerül a betörés, de a szakma mégsem veszi észre ezt. Nem respektálni a tényt, hogy valami történt, nevetséges. Ez nemcsak rám, hanem a fiatalabb filmes generációra is érvényes. Az a szomorú, hogy a lobbykon belül nincsen olyan ember, aki felkarolná vagy támogatná a frissen megszólalókat. S most nem pátyolgatásra gondolok. Kosztolányi sokszor leutazott vidékre egy-egy tehetséges fiatal kedvéért, és fölkarolta őket. Lehet, hogy Magyarországon is vannak ilyen személyek, de a lobbyk nem engedik maguk közé. Nem a magyar film sorsa, jellege izgatja őket, hanem az a harc, amely a pozíciójuk fenntartásához kell. Kevés kivételt ismerek, közülük meg kell említeni Simó Sándort.
– Térjünk vissza a filmhez. Hogyan instruálja a színészeit?
– Nagyon jó a viszonyom velük. Közöttük laktam főiskolás koromban, a barátaim játszanak a filmben. Én általában elég pontosan elmondom a jelenet előtt, hogy mit érez a hős, milyen idő és évszak van, mit lát. S ezen belül szabadon játszhat. A vonat példájánál maradva: ha eldöntöttük az irányt, nem lehet ellentétes modorban, ellentétes irányban utazni. Másképp: ha támadójátékot játszunk a fociban, jobbra megy ki a labda a szélsőhöz. Én javaslom, hogy azonnal adja be, de ha ő megcsinál még egy cselt s az szép is és bejön, akkor miért ne. A cselt akkor tartsuk meg.
– Örülne, ha vetítené filmjét a televízió?
– Nagyon. Hisz én nem magamnak csináltam, hanem az embereknek. Nekik szeretnék örömet okozni, s ebben a televízió rendkívüli szerepet játszhat. Erről beszéltünk végig: érzelmeket, érzeteket közvetíteni a nézőknek, visszaadni a mozi varázsát.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1995/04 14-16. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=834 |
