Takács Ferenc
Kínosan csúnya emberek lakják Solondz új filmjének Amerikáját, s a dolgok, amelyek velük történnek, szintén kínosan csúnyák: a kertvárosi házaspár kamaszlánya mindenáron gyermeket akar, teherbe is esik, de a szülők abortuszra viszik; erre megszökik otthonról, elindul a vakvilágba, hogy ismét teherbe essen; eljut egy magán-menhelyre, ahol egy megszállott házaspár az abortusztól megmenekült gyerekeknek – nyomorékoknak, mongol-idiótáknak, torzszülötteknek – ad otthont; innen azután úgy jut haza, hogy az egyik pro-lifer elindul, hogy meggyilkolja azt az orvost, aki az ő abortuszát is csinálta, s őt is magával viszi; a bosszúálló véletlenül az abortusz-orvos egyik gyerekét is agyonlövi, őt meg a rendőrök intézik el; a kamaszlány így végül visszajut családja óvó melegébe. Ebben a kínosan és csúnyán képtelen történetben – hasonlóan Solondz korábbi filmjeihez – minden szereplő élete klisékre jár: azt mondják, azt teszik és azt érzik, amit az adott helyzetben a szappanoperák és tucatfilmek szereplői mondanak, tesznek és éreznek. Individualitásnak, szabadságnak és kritikus önreflexiónak nyomát sem találjuk bennük – mintha valami külső hatalom rángatná őket dróton, marionettfigurák, csak éppen azt nem látjuk, ki mozgatja őket.
Ennek a külső hatalomnak a jelképe az az ötlet, amely viszont magát a filmet, a szereplőket és történetüket mozgatja mintegy kívülről, mégpedig tolakodóan látható módon. A film egy retorikai alakzat, a palindróma nevét viseli címeként: arra a nyelvi játékra utal, amikor olyan szót vagy mondatot alkotunk művileg, amely oda-vissza olvasva ugyanaz. Ilyen palindróma az „Aviva” szó, amely a filmbeli kamaszlány neve, s ilyen vizuális palindrómát formáznak a bőrszínre, életkorra és testsúlyra nézve igen változatos színésznők, akik Avivát alakítják: öten vannak, s egymásnak adogatják a szerep alakításának a stafétabotját, mégpedig először „oda”, majd – ugyanabban a sorrendben – „vissza”; a film végére Avivát ismét az a kislány játssza, aki a történet legelején alakította őt.
A képtelen cselekménynek ez a látványosan művi, szinte barokkosan „ügyeskedő” fogás ad szerkezetet – s persze közben kívülről oktrojált alkotói mesterkedésként is leleplezi magát, amivel megint csak a cselekmény képtelen voltára hívja fel figyelmünket. Különös, ám a maga módján igen hatásos munka Solondz filmje: mintha azt sugallná, hogy a klisé-valóságban értelmes rendet – vagy legalábbis egy ilyen rend látszatát – megteremteni csupán egy újabb klisé – valamiféle meta-klisé – ki- és ráerőltetésével lehet. Azaz – ha jól meggondoljuk – sehogy se.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2005/07 62. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8327 |
