Takács Ferenc
Vacsora után, egy New York-i francia étterem asztala körül cseveg néhány színházi ember, természetesen a színházról és a drámaírásról. Vajon egy történet lényegénél fogva tragédia, illetve komédia, vagy ellenkezőleg, a drámaírói alkatok és érzékenységek különbözősége fordítja ugyanazt a históriát tragédiába vagy komédiába – erről forog a szó. Egyikük belekezd egy történetbe, felvázol egy kiinduló helyzetet, s megkérdezi: ez most tragédia vagy komédia. Két drámaíró ül az asztalnál, az egyikük vígjátékairól híres, a másikat az élet komoly és tragikus kérdései foglalkoztatják. Rögtön nekilátnak, hogy ott helyben színdarabot írjanak – persze élőszóban – a történetből; az egyikük vidám darabot rittyent belőle, a másik komoly és szomorú végkicsengésű drámát.
A filmvásznon természetesen mindez azon nyomban meg is elevenedik: két filmet látunk, váltakozva követhetjük a két történetet, pontosabban ugyanannak a történetnek vígjátéki és drámai feldolgozását, közben képileg is vissza-visszatérünk az étterembe, ahol a beszélgetőtársak folyamatosan kommentálják a két változatban készülő színdarabot. A néző pedig intelligensen nyugtázza a szeme láttára kibontakozó két változat hasonlóságait és különbségeit, s élvezettel figyeli, ahogy a két változat folyvást tükrözi és visszatükrözi egymást, részben pontról-pontra, részben elvarázsolt kastély-beli tükrök torzított képében, részben pedig a két egymással szembe állított tükör végtelenített képszériájában (a mise-en-abîme-fogás révén). Reflexió és refrakció tehát – mint ahogy a beszélgetés is ugyanezt teszi – folyvást reflektálja és refraktálja a mindjárt két változatban kibomló virtuális drámát.
Woody Allen ezúttal egy nagymúltú színházi patentet filmesített meg. A „színházról szóló színház” képlete ez, a metadráma hagyománya, Moliere versailles-i rögtönzésétől Pirandello Hat szereplő szerzőt kereséig. És persze Molnár Ferenc; a patent modern társalgási drámába oltott változata – a Melinda és Melinda, ha jól megnézzük, valamiféle Játék a kastélyban-változat. Szellemes és helyenként nagyon mulatságos film, tele Woody Allen-es viccekkel, s még egy kis filmesztétikai tanulsága is akad a dolognak: a rendező úgy alakítja át a (kamara)színházi jelleget filmje stilizációs elvévé, hogy evvel érzékeltetni tud valami lényegeset színháznak és filmnek, a két médium viszonyának izgalmas problémagubancából is.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2005/07 59. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8320 |
