Varga Balázs
A Fényírók Fesztiválja mindmáig megőrizte izgalmas paradoxonját: egyszerre hagyományőrző és progresszív.
Az idén tizenötödik évébe lépő Mediawave grandiózus retrospektívekkel foglalta össze másfél évtized fesztiváltörténetét. A diadalmas listáknál azonban fontosabb, hogy a Fényírók Fesztiválja keveset változott, és sokat megőrzött abból a szellemből, ami annak idején útnak indította. A médiavilág alaposan átalakult a Mediawave körül, így aztán évről évre látványosabb a paradoxon: ez a fesztivál egyszerre hagyományőrző és progresszív. Igazi avantgardista utóvédharcos. Filmjei, vendégei és hősei sem lehetnek másmilyenek.
Örök potyautas
Phileas Foggnak annak idején nyolcvan napra volt szüksége, hogy körbeutazza a Földet. A Sansa főhőse alig pár hét leforgása alatt zúdul végig három kontinensen. A szűk kétórás, zaklatott, pikareszk kalandfilm egy igazi romantikus életművész elképesztő utazását követi végig Spanyolországtól Magyarországon, Oroszországon és Japánon át Észak-Afrikáig. Sansa sármos, nyughatatlan és kiszámíthatatlan. Megy a saját feje után, imádja a nőket, leszólít bárkit az utcasarkon, a pályaudvar vagy az operaház forgatagában. Kelekótya világpolgár – ha van is útlevele, úticélja bizonyosan nincsen. Követ egy nőt, összebarátkozik egy habókos idős művésszel, furcsa megbízásokat teljesít. Örök potyautas, fél életét a vonatokon tölti, menekül a kalauzok, a vámosok, a rendészek, a csendőrök és egyáltalán, bármiféle egyenruha elől. Csecsen gerillák fogságába esik, majd innen is kiszabadul, megél a jég hátán, de sehol sem tölt többet egyetlen napnál.
A Sansa vagabond dinamizmusa könnyen rabul ejti a nézőt. Kaszáló kézikamrával felvett képek, villanásnyi snittek, elkapott pillanatok, minden mozgásban és montázsban – Vertovék és Vigóék avantgardizmusa köszön vissza az életképekben. Siegfried (a rendező-operatőr-zeneszerző, e polihisztor alkotó művészneve) filmje erős, de tömény élmény: ha nem vagyunk vevők a szilánkos történetre, a másodpercnyi, töredékes gesztusokra, a zilált tempóra, akkor hamar fárasztónak találhatjuk. Érdemes pedig végigkísérni az utat, mely tanulsággal ugyan nem szolgál, rengeteg érzéki élménnyel, megkapó pillanattal, egy különös és különleges barátság és kapcsolat történetével azonban igen. A Mediawave ritkán emel be egészestés filmeket a programjába, ha igen, akkor is csak kísérletező kedvű, szabálytalan alkotásokat. Ilyen volt pár éve a Tuvalu, és ilyen nyughatatlan, provokatív munka volt idén a Sansa.
A kísérleti filmek amúgy is háttérbe szorultak az elmúlt időben, jó volt most látni néhány izgalmas, szabálytalan művet. Például – az utazás témájánál maradva – Dariusz Kreczek nagyvárosi montázsait. Az Ortem („metro”, hátramenetben) a földalatti vasút vágányait, üres tereit, geometrikus formáit állította sorba, a Luukkankangas, újítva, frissítve pedig a finn autópályafelügyelet kameráinak „talált” felvételeit rendezte át saját logika alapján. Koncept-háttér, ritmusgyakorlat, vizuális játékosság – ennyi elég is figyelmünk lekötéséhez.
A Sansa hőse három földrész vasúti, közúti és légitársaságainak elcsíphetetlen potyautasa, az Ember a tükörben időutazó tudósa saját sorsának foglya – és újraismételt életének (potya)utasa. Gigor Attila filmjének hőse önmagát fiatalítja meg, így ugrik vissza a szubjektív, belső időben. Az Ember a tükörben pontos és fegyelmezett adaptáció, mentális sci-fi. Kamaradarab, egyetlen helyszínét a történetnek megfelelően igyekszik külön „világokra” tagolni. Takarékos eszközökkel dolgozik, és épp ez a takarékosság, a szövegmondás, a színészi jelenlét és a fényképezés visszafogottsága az erénye. Korrekt munka, főleg, ha arra gondolunk, hogy a magyar filmben mennyire ritkák a szabálykövető zsánerdarabok.
Persze a Mediawave törzsközönségének elsősorban az animáció a zsánere. Nem véletlenül. Az idei mezőny egyik legjobbja egy tízperces animációs gegfilm, Jonas Geirnaert Lakásélet című darabja volt. Minimálmozi, nagy ötletekkel. Négy részre osztott képmező, egy panelház négy lakása, magányos szívek otthona. Hétköznapi pillanatok: a festő alkot, szomszédai (falukon a rájuk tukmált mű a szomszéd mestertől) tévéznek, mosnak vagy olvasnak – pontosabban mindenki csak végezné a dolgát, mert valami bezavar. A falba bevert képszög dühíti az alul lakót, a fétistáncot járó mosógép kiveri a biztosítékot és tönkreteszi a szomszéd tévéjét, a száradni kitett törülköző felhőmintája madarak öngyilkos röptét eredményezi… Minden mindennel összefügg, totális az interferencia, a jóindulatú segítség is rosszul sül el – ilyen a hétköznapok pillangó-effektusa a panelban. A Lakásélet frappáns, kedélyes és emberi; az egyre vadabb fejleményekhez vezető történetet ráadásul nem valamiféle véres poénnal csapja le (lehet, sokaknak hiányzik az ütős zárlat), hanem egy szimpla geggel. És így kerül a helyére minden.
Bár a Mediawave-et általában az antropológiai dokumentumfilmekkel szokás azonosítani, a fesztivál kínálata ennél mindig gazdagabb. Az idei díjnyertesek például inkább a hagyományos dokus műfajokba (szocio, portré, történelmi film) voltak sorolhatók.
Sam Huntley nagyapjáról készített filmet, akivel sosem találkozott. A Pucold ki a cipődet a férfi hat gyermekét szólaltatja meg. Hat idős nő és férfi emlékezik, mindannyian pamlagon vagy fotelben ülnek. Beszélő fejek, mondhatnánk, lejárt és unalmas műfaj. Csakhogy Sam Huntley kamerája mindig a részletekre figyel: gyakran nagyközeliket látunk, és nem is csak arcokat. A gesztusok, mozdulatok mindennél beszédesebbek. A tehetetlenül verdeső kéz, az összeszorított lábfej, a lesütött szem. Az egész film nincs negyedóra, arcról arcra váltunk, mondatból mondatba kapunk, ez a töredékesség mégis az egyszerűség és a személyesség záloga lesz. A megszólalók apró emlékeket idéznek fel a megszállott szerencsejátékos apa életéből (aki a tisztességes ember lényegét azért mégis a fényesre suvickolt cipőben látta), töredékes monológjaik kiegészítik egymást. A Pucold ki a cipődet az összetartozás és az odafigyelés filmje, személyes és lírai dokumentumetűd.
Petar Jovanovic is szépen fényképezett, csendesen egyszerű portrét készített egy idős vajdasági házaspárról és a tanyai juhászok lassan feledésbe merülő életformájáról (Vajaja földje), ahogy Jarek Sztandera filmjének is a megszólalás egyszerűsége és pontossága adta meg az erejét. Hiszen a téma (fogyatékkal élők csoportos zarándoklata Lengyelországból Lourdes-ba) szinte magától kínálná a tolakodóan humanista, érzelgős, publicisztikus közhelyeket. Az Egy csodáért szerencsére lemondott a harsány megoldásokról, finoman hagyta kibontakozni az emberi drámákat – és nem utolsósorban, természetes iróniával mutatta be a gyakran abszurd helyzeteket (amikor például kalauzok zavarták meg a vonaton celebrált misét).
A hétköznapi egzotikumra vadászó bulvárdokumentarizmus csapdáját kerülte ki Boris Mitic filmje, a Pretty Diana is. Mitic filmjének hőse egy mára kultikus Citroën-modell, és egy közösség, amelynek tagjai ezeknek az évtizedes, bűbájos rút kacsa-kocsiknak a különleges újrafelhasználásából élnek. Belgrádi roma családok gyűjtik be vagy vásárolják meg a hol jobb állapotban lévő, hol kiszuperált autókat, hogy azután a karosszériától megszabadítva őket, pusztán a vázukat felhasználva szürreális járgányokat építsenek belőlük. Korántsem pusztán szépérzékről, speciális kultuszról vagy a jól ismert kelet-európai buheravilágról van szó. A Citroën mellett az alváz tartóssága szól: minél erősebb, annál többet bír, márpedig ezeknek az újjászületett, roncstelepi csodáknak nagy terhet kell cipelniük, gazdáik ugyanis javarészt hulladékgyűjtésből élnek. A leszerelt darabok is új életre kelnek, az akkumulátor segítségével mobil telefont lehet feltölteni, pár napig van villany, tévé a külvárosi barakklakásban.
A Pretty Diana kiváló érzékkel szlalomozik a témák között: nem fukarkodik megmutatni az egyszerre látványos, elképesztő és vicces munkafolyamat fázisait, amelyek révén a kiskacsa újjászületik; miközben a rodeók és barkács-klipek közé ékelt betétek szinte észrevétlenül, ám pontosan és megrendítően térképezik fel e néhány család hétköznapjait. Ha a szélesebb közönség érdeklődését ilyen témákkal és eszközökkel lehet megragadni, ám legyen – főleg, ha arányérzék és ítélőerő is párosul hozzá.
Ahogy a Pretty Diana, úgy a fesztivál fődíjas alkotása, A nagy kommunista bankrablás is bejárta már a világ dokumentumfilmes seregszemléit. Alexandru Solomon szintén hálás témát, a Román Nemzeti Bank 1959-es kifosztásának rejtélyes-szürreális-hátborzongató történetét dolgozott fel. Kik voltak a tettesek: züllött figurák, a levitézlett rendszer deklasszált hívei, vagy az új rend szép karriert befutott káderei, akik az ekkoriban beinduló antiszemita kampány idején, ennek a pénznek a segítségével szerették volna a romániai zsidók Nyugatra települését támogatni? Egyáltalán mihez lehetett kezdeni egy lezárt országban mai értéken számolva egymillió dollárnyi készpénzzel? És mi célt szolgált az a propagandafilm, melyet Rekonstrukció címmel, a bankrablás után pár hónappal forgattak, főszerepben a feltételezett tettesekkel – akiket a hírek szerint annak ígéretével vettek rá a szereplésre, hogy így elkerülhetik a perben a halálos ítéletet?
Megannyi kérdés – válaszból már jóval kevesebb akad. Ez persze nem a rendező hibája. Solomon feltárja a történet különböző rétegeit, de nem a konkrét eset megfejtése, hanem annak a mechanizmusnak a bemutatása érdekli, amelyben ez a szürreális elemekkel dúsított história megeshetett. A nagy kommunista bankrablás a kelet-európai sztálinizmus és szocializmus koncepciós pereinek és végtelenül cinikus, kegyetlen belső propaganda-hadjáratainak krónikája – és közben egy rekonstrukció rekonstrukciója, hiszen az alkotók szintén újrajátszatják a szereplőkkel a sok évtizedes történet néhány jelenetét. Alexandru Solomon filmje az eklektikus, önreflektív, posztmodern dokumentumfilm ügyes és erős példája, talán csak néhány teátrális megoldás (az operatőr előszeretettel járta be a szocreál épületek zugait és látványos kulisszáit) és a sejthetően nyugati és/vagy rendszerváltás után született nézőt szolgáló, olykor didaktikus kísérőszöveg zavarja az összképet.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2005/07 54-55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8317 |
