Kovács Marcell
Mike Hodges angol gengsztermozijában különösen fásult és unalmas a halál, a bosszú rideg és gépies folyamat.
Két rendőr beszélget, két úgynevezett közvetítő a Nincs alku című rutinjellegű korrupciós thrillerben. Az Idegen a Vadnyugaton befejezéséről folyik a szó; egyikük úgy látja, a farmercsaládot a banditáktól megvédő Shane a harcban szerzett súlyos sebesüléssel a halálba lovagol, a másik szerint sérülése katonadolog, és a hegyek mögött új kalandok várják. George Stevens klasszikusa a változó korba lépett western szemléletes példája. Már nem elégszik meg azzal, hogy a bevett gyakorlat szerint csodálattól elérzékenyülve bocsássa útjára délceg hősét, ugyanakkor nem érzi még szükségét, hogy látványosan kioltsa életét, így garantálva a civilizált világ fertőjétől érintetlen lelke üdvösségét. Nem néz le a szakadékba, de ott toporog a szélén. Szomorú sors a magányos revolverhős örök bolyongása is, már majdnem halál, ahogyan egyre távolodó képe a naplemente fényében lassan semmivé olvad, de közben vigasztal a tudat, hogy maradt még esélye, a következő megmentett faluban talán megállapodhat. Tíz évvel később a vad banda négy legvadabbja már kéjes vigyorral az arcán mészároltatja le magát, és Billy, a kölyök is gondolkodás nélkül választja menekülés helyett a dorbézolást a halál torkában. Peckinpah hősei nem tartanak igényt újabb lehetőségre, elvéreznek inkább, de azt legalább önként és dalolva.
A halálvágyó westernhősök magukkal rántották a sírba a műfajt is, hiszen azt dicsőséges történetekre szabták, nem holmi morbid fanyalgásra, ám előtte még bebiztosították helyüket a gengszterfilm korszerű díszletében, hogy ebben a fenyegetően modern környezetben még gyászosabb lehessen a végzetük. Aratott is a kaszás, hullottak az antihősök. A hatvanas években a fortyogó elégedetlenséget tüzelte a haláluk, a hetvenesekben a visszarendeződés miatt érzett keserűség jelképei voltak. Sohasem hősiesen haltak, hanem a legkisszerűbb, legkevésbé megható koreográfiák szerint. Godardnál pimaszul vigyorogva, Melville-nél közömbös nyugalommal, az Egy kínai bukméker meggyilkolásában banálisan, szóra sem érdemes módon, Az erőszak városában lemondó mosollyal, szinte vezetve a hóhér tétova kezét. Mike Hodges Öld meg Cartert! című angol gengsztermozijában különösen fásult és unalmas a halál. A filmet záró fagyos tengerparti kivégzés az ipari szeméttől mocskos homokon rideg és gépies folyamat, telefonon rendelik hozzá a végrehajtót, mint valami szerelőt, az áldozat halott teste pedig lassan lebomló hulladék csupán az iszapban.
Nehéz a dolga
A férfi katona, mondja Melville. Az élete kötelességek szigorú rendszere: a civilekétől jól elhatárolt világának sajátos erkölcse szerint cselekszik, feletteseinek mindig engedelmeskedve. Figurájának tragikuma a kötelességtudat és az igazságérzet szükségszerű és feloldhatatlan konfliktusából következik. Amikor belső parancsa úgy diktálja, megalkuvást nem ismerve harcol az igazáért, és engedetlensége az életét követeli.
Ted Lewis komor bosszú-regényének Hodges által még sivárabbra hangolt filmváltozatában a főhős, Jack Carter ilyen, életfogytig szolgáló katona. A londoni maffia keretlegénye, aki bátyja gyanús körülmények között bekövetkezett halálának hírére elindul a felelősök felkutatására. Főnökei tiltása ellenére kel útra, és amikor önállósítja magát, már tudja, hogy ez lesz az utolsó bevetése. Ahogy a legelső kockákon, még a főcímet megelőző jelenetben az ablak előtt az éjszakába meredve behúzza a sötétítőt, nemcsak azt jelzi, hogy kezdődhet a vetítés – a pornó-diákat élvező maffiavezérkar számára a filmben ugyanúgy, mint a moziban –, de azt is egyértelműen a tudtunkra adja, hogy az ő történetének már pont került a végére, a függöny legördült. Mégis megy, mert a bűnért, amelynek családja áldozatul esett, csak az ő bűnös eszközeivel lehet elégtételt venni, az ártatlan és ártalmatlan civilektől át kell vállalnia a megtorlás terhét. Szülővárosába utazik, hazatér a fekete bárány, mint megannyi westernhős elődje, hogy ott, még bűntelen élete helyszínén bizonyítson. Ló helyett vonaton érkezik, robog alagútból ki, alagútba be, miközben Roy Budd sokat ígérő főcímzenéje diktálja a tempót. Chandlert olvas, és egy rejtélyes fiolából az orrába csepegtet, majd lenyel néhány pirulát – akár lassítja, akár gyorsítja magát, nem éppen megnyugtató kilátások. Beesteledik, mire befut.
Carter ellenszenves alak. Michael Caine kifejezéstelen arca, üveges szemei mintha egy gyilkolásra programozott robot tartozékai lennének. Szótlansága nyugtalanító. Csak az erőszak és a pénz nyelvét beszéli. Pénzzel vigasztalná gyászoló unokahúgát, és pénzzel kárpótolná alkalmi segítőjét is, akit miatta ver péppé a távozását szorgalmazó helyi maffia. Félelmetesen gátlástalan. A film egyik legilletlenebb jelenetében szállásadónője jelenlétében hívja fel londoni barátnőjét, és az asszony füle hallatára kergeti orgazmusba hűvös mormogásával. Sármos figura, kegyetlen dandy tökéletes szabású öltönyben, és attól igazán nyugtalanító, hogy képes megfeledkezni még kötelező hiúságáról is. Ezzel gengszter-karakterének alapvető tulajdonságáról mond le, mintegy kivonja magát a csoportból, és teljesen kiszámíthatatlanná válik. Meztelenül, egy szál vadászpuskával a kezében kergeti el a hazatoloncolás parancsával érkező londoni kollégákat. A bizarr humorú, ám végtelenül fagyos jelenet alapvető fontosságú Carter jellemének megismeréséhez, illetve éppen megismerhetetlenségének érzékeltetéséhez.
Beszédes, hogy a képsor a film mindkét remake-jéből hiányzik. A Stallone főszereplésével készült újabbik esetében ez kevésbé meglepő. Ebben a változatban Cartert szigorú, de érzőszívű erkölcscsőszként látjuk viszont, amint gonosz embereken verekszi végig magát az elkerülhetetlen happy endig. A már egy évvel az eredeti után elkészült, Bérgyilkosra keresztelt fekete verzió viszont cseppet sem prűd, gondosan megmutat például minden egyes nőszereplőt ruha nélkül, főhősének azonban nem engedélyezi a meztelenséget, talán attól félve, hogy ezzel az veszít macsós vonzerejéből. Az aggodalom nem alaptalan: a katona (egyen)ruha nélkül veszélytelen figura.
Harci szellem
Hodges Cartere azonban nem evilági lény. Már küldetése kezdetén a szellemvilághoz tartozik, ami A játéknak vége haldokló álom-hősével vagy A fennsíkok csavargója bosszúálló kísértetével rokonítja. Hozzájuk hasonlóan szinte az absztrakcióig egyszerűsített karakter. Három vonallal megrajzolt magányos revolverhős. Van ugyan barátnője, de az a főnök babája, ami nemcsak a jövő, az utód lehetőségét vonja meg tőle, de halálos fenyegetést is jelent. Múltját nem ismerjük, de annyit tudunk, hogy családjával régen nem tartja már a kapcsolatot. Csak a jelenét látjuk, jellemére, bűnei súlyára csak küldetése könyörtelen tettei alapján következtethetünk. Bűntelen bátyja haláláért indított bosszúhadjáratával saját bűnbeeséséért vezekel, és a küldetés mitikus jellege még egyértelműbb lesz, amikor kiderül: az unokahúgáról készített pornófelvételek állnak testvére, a tizenhat éves lány felháborodott apja meggyilkolásának hátterében. Amikor Carter a filmet nézi, könnyek jelennek meg a szemében. Két alkalommal látunk az arcán érzelmeket, és pillanatokra csak. A másik a kompon következik: a mellette ülő családot figyeli, és mintha felengedne arcán a fagy. Az alig észrevehető rezdülés talán a megbánásé.
A megrontott lány (az elveszített ártatlanság) miatt vívott kereszteshadjárat során Carter nem válogat a módszerekben. Felfejti a bűn szövevényét, és az elfojtott indulattól szinte szétrobbanva osztja a halált. A felelősökön kívül az ellene vezényelt maffiakatonákkal is számolnia kell. Ámokfutása a tengerparton ér véget, a nagyvárost hátrahagyva, a senki földjén. A cselekmény otthonául szolgáló, a kor újrealista angol filmjeiből jól ismert füstös munkáskerület a befejezésben átadja helyét egy szennyvízvezetékekkel és bányatörmeléket szállító csillesorral tarkított szürke, néhol fekete homokpartnak. Három vétkest már megölt, és most a negyedikkel is végez Carter: bátyja gyilkosát annak saját módszerével pusztítja el. A többieket – aljas trükkel – már a rendőrségre bízta. Feladata végeztével őrült vigyorral ballag visszafelé a homokon. Teljesítette a küldetését, tudjuk, most meg kell halnia. Sorsa magában hordozza végzetét, a kérdés csak az, elnyerte-e a feloldozást. Lezárásképpen a tengerbe dobná fegyverét, testvére régi vadászpuskáját. A puska eldobásával szakítana múltjával, és civilként állhatna a halál kapujában. Már lendíti a karját, amikor eldördül a lövés. A bérgyilkos a homloka közepébe lő. Carter összerogy, holtan fekszik a homokot nyaldosó vízben, és a kezében ott a fegyver. Nem tudott megszabadulni tőle, egyetlen pillanat kellett volna még. Maga sem hitte, hogy sikerülhet.
Hodges a film kíméletlen fatalizmusát egy beavatatlanok számára észrevehetetlen apró geggel teljesíti ki. Az utolsó jelenetben megjelenő gyilkost már a főcímben is láthattuk: Carterrel szemben ült a vonat fülkéjében.
Nevetek mindenen
A tengerparti merénylet olyannyira megragadta a rendező fantáziáját, hogy második filmjében újra eljátszatta Caine-nel, de már a forró máltai fövenyen. A Ponyva a zord hazai klímát mediterrán verőfényre cseréli – utat mutatva olyan későbbi elvágyódó brit thrillereknek, mint a Félelem nélkül vagy a Szexi dög –, és a némán fenyegető hangnemből harsányan szatirikusba vált. Már Hodges saját írásából készült, de talán pontosabb, ha saját gyűjtésről beszélünk. A ponyvaklisékben tobzódó hibbant történetben klasszikus noir-karakterek karikatúrái csetlenek-botlanak, pedig egy évvel még Altman Hosszú búcsúja előtt járunk. Az extravagány ponyvazsargonban fogalmazó narrátorhang gazdája, a főhős Mickey King – alias Guy Strange, Dan Wild, sőt Les Behan – erotikus, erőszakos és erotikus-erőszakos regények termékeny szerzője, aki sötét bűnügybe csöppen, és egyre mélyebbre merül benne. Ezúttal is a korrupt hatalmasok által megrontott lány esete az események kiváltója, de a bosszú kényszere szóba sem kerül, a pénz minden sebet begyógyít. A gazdag öreg filmsztár szerepében Mickey Rooney önmagát adja roppant vehemenciával, a nyomozást egy morcos Bogart-hasonmás vezeti, a bérgyilkos papi reverendáját szabadnapokon női ruhára cseréli, Caine figurája pedig közelebb áll az Alfie-ból vagy Az Ipcress-ügyiratból ismerős pimasz életművészhez, mint a némán életveszélyes Carterhez. Nem is végzi olyan csúnyán. Ugyan a politika köreit is érintő ügyben nem sikerül igazságot szolgáltatnia, de kivégzése a tengerparton meghiúsul. Remek lélekjelenléttel egy kecskéket szállító kisteherautóba vágja magát, és a szakadt járgánnyal a homokba lapítja ügyefogyott merénylőjét. Jack Carter gyilkosa felsőbb parancsot teljesített, ellene hiábavaló lett volna bármiféle ellenszegülés. Ha lett volna egyáltalán.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2005/07 36-37. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8312 |
