Vágvölgyi B. András
A Kinsey-jelentés belekotort a puritán tudatalattiba, a szexuális szokások felmérésével sokkolta és felszabadította Amerikát. Hatását a tabuk ellen lázadó filmek tették teljessé.
Alfred Kinsey a gubódarazsak tudós kutatója volt, míg át nem nyergelt a szexológiára. 1948-as felmérése, a Sexual Behavior in the Human Male sokkírozta Amerikát, életeket változtatott meg, mindenekelőtt a sajátját.
*
Nehéz kenyér a tudóstörténet filmen, különösen, ha valós tudósról, valódi tudományos eredményeket elérő, valódi változásokat felmutatni tudó professzorról beszélünk, a tudomány valódi előremozdítójáról. Gondoljunk bele egy Einstein-film, egy atomfizikusfilm lehetőségébe! Nemrég volt a kezemben egy könyv, Az igazi Dr. Strangelove volt a címe, szinte semennyit sem foglalkozik Kubrickkal, csak az általa és Peter Sellers által megteremtett figurával, akiről mindenki azt hitte sokáig, hogy a náci rakétaprogram atyja, a háború után szakértelme okán Amerikába vitt Werner von Braun a mintája. Az Igazi Dr. Strangelove Edward Teller, a mi, olykor választási kampányokban is felhasznált Teller Edénk életének és művének elemzése (az egyik fejezetcím: A magyar összeesküvés), nem feltétlenül a teljes egyetértés hangján. A filmes tudósképet nem könnyű elválasztani a filmipar és filmművészet által sok évtizede megalkotott „őrült tudós” szimbolikától; Einstein és Frankenstein között a különbség csupán egy vezetéknévhez illesztett keresztnév.
Alfred Kinsey, az Indiana állami – nálunk leginkább magyarisztikai programja miatt ismert –, Bloomington székhelyű állami egyetem zoológia-professzora, aki, miután eredeti, huszonéve művelt kutatási- és oktatási területe az érdektelenség mocsarába hullt, a negyvenes években „házassági higiénés” kurzust indított az oktatási intézményben, majd a Rockefeller Alapítvány jóvoltából erre alapozva össznemzeti szexológiai felmérést kezdett. Amerika a topon van éppen, két helyszínen is világháborút nyert, az ehhez kötődő gazdasági konjunktúrát jól kihasználta, az oroszoknak nincs még atombombája, az ég kék, a nap süt a Maine állambéli langusztahalász-kikötőktől a kaliforniai San Diego haditengerész-kocsmáiig, az északnyugati Seattle decens, később rockzenélésre használt garázsaitól a pálmafás floridai Key Westig – és mégis van valami baj. A baj a fejekben, az ágyakban, az amerikaiak szexuális viselkedésében, a takargatás vágyában, az általános angolszász hipokritizmusban, az understatementek rendszerében rejlik. Kinsey (Liam Neeson) a Harvardon tanult, Indianában talált szabadgondolkodó, sőt életformalázadó feleséget magának Clara McMillan (Laura Linney) személyében, akivel a szexuális problémákban bővelkedő kezdetek után teljes és érzéki életet élhetett. Lesznek hallgatói, sokan, lesznek kutatási asszisztensei, 18 000 emberrel csinál mélyinterjút szexuális szokásaikról, guru lesz a maga professzoros módján, és kutatási asszisztenseivel egyfajta pánszexuális életformaközösségbe is keveredik, ha nem is proto-kommunába, de a kutatáshoz a „sajátélményt” mindenképpen fontosnak tekintő tudományos és baráti viszonylatba. És persze emberek ezreivel és ezreivel beszélnek. Néha a szexuális alulképzettség a bajuk („létezik többféle pozitúra is, nem csak egy?”), néha meg a hipokrita szabadosság („kíváncsi lennék, mi lett volna ebből az országból, ha nem a puritánok, de a libertinusok alapítják?”), az amerikai férfi szexualitásáról írott könyve/könyvük megváltoztatja a szexről való gondolkodást Amerikában. Mikor Kinsey említett könyvét piacra dobja 1948-ban, a sajtó hatását az atombombáéhoz hasonlítja. Kinsey sikerember, Kinsey a sajtó kedvence, Kinsey sztár. Aztán eltelik egy év, eljön 1949, és az oroszok is megcsinálják a maguk atombombáját, új fejlesztésbe kezd mindkét oldal, a hidrogénbomba fejlesztésébe, Tellernek társa akad, a későbbi nagy máskéntgondolkodó disszidens, Andrej Szaharov. A kék ég beborul, a nap már nem süt a Maine állambéli langusztahalász-kikötőktől a kaliforniai San Diego haditengerész-kocsmáiig, az északnyugati Seattle decens, később rockzenélésre használt garázsaitól a pálmafás floridai Key Westig; hidegháború lesz big time. A hidegháború paranoid időszak, Joe McCarthy és az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Kongresszusi Bizottság ideje, a Hollywoodi Tízek, a Rosenberg-házaspár és a kémhisztéria ideje. Kinsey 1950-es tanulmánya a női szexuális viselkedésről felforgatónak, az amerikai értékek elleni szubverziónak minősül ebben az új atmoszférában, a Rockefeller Alapítvány megvonja a támogatást, az egyetem kifarol mögüle, a team szétesik, egészsége meggyengül – erdőkben kényszerül sétálni hű felesége társaságában, mamutfenyőket csodálni, legalábbis Bill Condon filmjének tanúsága szerint. (Jegyezzük itt meg zárójelesen, hogy ebben az időszakban nem Alfred Kinsey volt az egyetlen szexuálpolitikai okból üldözött személy Amerikában; a német Wilhelm Reich, aki a húszas évekbeli Berlin radikális Sexpol mozgalmának megalkotója volt, a nácizmus elől menekült Amerikába, az ötvenes években egy Organon nevű dologgal foglalatoskodott, börtönbe is zárták, mint kommunista bajkeverőt. Róla igazi film is készült, W.R.: Az organizmus misztériuma a címe, 1971-ben készítette Dusan Makavejev, akit aztán – állítólagos antikommunizmusa miatt – e film miatt utasított ki Joszip Broz Tito Jugoszláviából, az annalesek szerint Leonyid Iljics Brezsnyev személyes kérésére. Makavejev filmje igazi film, volt tétje.)
Bill Condon filmjének nincs tétje, korrekt megfilmesítés, egyszerű társadalmi dráma és társasági színdarab, nehezen érthető körülötte az amerikai lelkesedés, talán csak azért érthető mégis, mert a Keresztény Jobboldal (Christian Right), melynek Bush személyében először van saját elnöke, most megint a hasonló témákon rugózik, mint Joe McCarthy idejében. Condon filmje ennek ellenére bukta, legalábbis sorok írója számára, mert készen kapott válaszokat ad kérdésfeltevések nélkül.
Prof. Alfred Kinsey kérdéseire az amerikai film adott választ – és adja a választ folyamatosan, kérdések formájában.
Szexualitás, negyvenes-ötvenes évek, Amerika? Miről beszélünk? Henry Millerről és a csendes napokról Clichyben? A beatnikekről? Kerouac, Ginsberg, Burroughs, Neal Cassidy? A homoerotika elfogadtatásáról? A nemi erőszak ábrázolásról? Megvan Hubert Selby könyve, az Utolsó kijárat Brooklyn felé, és a belőle készült film? A II. világháború után a csendes-óceáni vagy az európai frontról hazatérő kaliforniai GI Joe-k egy részének betagozódása a Hell’s Angels nevű motoros bandába – az amerikai film megint csak ott van a genézisnél: Leslie Benedek A vad; Brando és a kishölgy cicázása, a rosszfiú sármja, szeduktív ereje – majd a valóságos kajakbaszások szakmányban? (Bár inkább a Lee Marvin alakította Chino hatott rájuk.) Brando amúgyis a férfitest maga, de ne beszéljünk erről inkább később? És a B-film és a film noir szexképe? André de Toth Pitfall (Kelepce) című dolgozatában a szépen (polgári házasságban) és szuburbánusan élő biztosítási ügynök és a köré fonódó komondorhangú Hamupipőke (Lizbeth Scott)? Orson Welles noirjaiban a nő? A Sanghaji asszony Rita Hayworth-e? A kripli férjjel (Everett Sloan) és a mamlasz, de terjedelmes „fekete írrel” (Welles) játszadozó Miss Álnokság? Vonagló, szőke kígyó, felbujtó, felbujtott és áldozat? Vagy A Gonosz érintésében a mexikói politikus félreérthető helyzetbe kerülő neje (Janet Leigh) vagy a mindentudó, már mindenen keresztülment kuplerosnő (Marlene Dietrich)? És a hidegháború átszexualizálása? Sean Connery és Ursula Andress a Dr. No karibi szigetén? Vagy James Bond bárhol másutt? A Pickup on South Street (Samuel Fuller; 1953) szovjet kémeknek szánt mikrofilmjét ellopó zsebtolvaj, és a hozzája csatlakozott prostituált mennyi erőszakkal, mi szexuális energiával telített és telítődik folyamatosan, hogy megmentse Amerikát? Samuel Fuller talán nem egyike a függetlenségi nyilatkozatot deklaráló amerikaiaknak, azok közül is a filmeseknek? Barbara Stanwyck lovaglásának milyen szexuális töltete van nála a Forty Gunsban? Vagy, sokkal később, mikor a Constance Towers játszotta Kelly kurva annyira veri a részeg pasiját, hogy leesik kopasz fejéről a paróka a Meztelen csókban (1964)?
És a klasszikus westernek érzéki szubtextje? Hogy a nem is olyan mélyben búvó, mindent elsöprő szexuális vágyat jeleníti-e meg a korai színes filmen asztalon táncoló indián/mexikói asszony King Vidornál, a Párbaj a napon (1946) nagyjelenetében? Hogy a western hőskorának (a harmincas évektől az ötvenes évek végéig) és hősrendezőjének (John Ford) asszonyai miféleképpen módosuló szexualitást hordoztak? A Hatosfogat (1939) Ringo Kidje (John Wayne) még parokiálisan bókolgat a fehérnépnek, a Searchers (1956) Ethan Edwards-a (ugyancsak John Wayne), aki az unokahúgát keresi a komancsok között, már lemond arról, hogy bármi, úgymond, normális lehet az életében. És a vadnyugati nők? Raoul Walsh Magas Sierrájában (1941) a nő, aki a rendőrök üldözte szeretett férfiért tenne, de nem tud; vagy ugyancsak Walshnál (Colorado Territory; 1949) a félvér hősnő (Virginia Mayo), fehér hős felállásban, navajo énekszó mellett, navajo mesterlövész lövi le a főhőst (Joel McCrea) és a nő hiába tenne, nem tehet. Vagy Anthony Mann 1950-es filmje (The Furies), ahol a lázadó lány nem tudja megakadályozni pasija, a mexikói Juan akasztásos lincselését? És mit csinál Barbara Stanwyck: a lázadó lány ellovagol, Erosz táncol Thanatosszal, mert azt sokat csinálja az amerikai filmben? És a fiúk, akik lányosodnak? Arthur Penn Billy the Kid (1958) Paul Newman elég szexi-e, táncoló öngyilkos antihős-e, ő is ok nélkül lázadó? Persze. Ha már férfitest: a hollywoodi cenzúrálást ellátó Hays-bizottság miért cseréltette ki a túlfűtöttnek gondolt jazzt, vágatta át a jelenetet Stanley Kowalski (Marlon Brando) és Vivien Leigh lépcsőjeleneténél, ahol a nő nyári kartonruhában vonagolva ereszkedik alá a falépcsőn, Brando pedig izzadt testtel, tépett trikóban, finom rezdülésekkel várja őt? (Egy déli éjszaka, egy nyári hajnal – lásd később: Brando a Rakpartonban, John Lurie és a fekete asszony a selyemágyneműben (Törvénytől sújtva) – a kombiné erotikája nem izgatóbb, mint a meztelenség?)
És nem a filmmusical-e a legeszképistább műfaj, totál más mint a színpadi musical? A 42. utcában (Lloyd Bacon, 1933) az öngyilkos szándékú asszony a mélybe veti magát, erre nem elkapják? És táncra perdül, mert a musicalben az ének és a tánc olyan természetes, mint lélegezni, vagy járni, vagy talán nem? Talán később nem Busby Berkeley kinematografizálta teljesen a műfajt? Nem nála tették fel a perdöntő kérdést: gengszter legyek vagy show biz-szórakoztató nagyágyú? És Vincente Minnelli a A zenekar kocsija (The Band Wagon) című 1953-as filmben nem a húszas évek Berlinének hangulatát idézi meg, igazi jazzel, Mickey Spillane-típusú hősökkel? A pirosruhás nő mi, ha nem erotikus kihívás, a lába olyan hosszú, mint egy furcsa rovaré, a szája vörös tapadókorong, és a koreográfia összehangolt és überprofi? Hogy ad-e a szexualitás tárgykörébe eső kérdésekre választ George Cukor dolgozata, a Csillag született (1954)? A showbiz világáról úgyszólván minden pletykalap olvasói azt gondolják, hogy másról sem szól, mint kulisszaszexről, takarásban csent csókokról, a backstage Szodomájáról, és itt is mi mást látunk, mint pirosruhás nőket, törő tükröket, az előadás alatt idegösszeroppantan részeg James Masont, és a musical comedy helyett musical dramát? „Showtime folks!” – Roy Scheider (Bob Fosse: All That Jazz, 1979) nem egy átszeretkezett élet után készül a halálra, az ő Thanatosza is nem Eroszon át jön-é?
És John Cassavetes gerillafilmjei? A New York árnyainak vonzásai, választásai? Amikor Seymour Cassel a fiatal férfi, az őt lakására hurcoló középkorú nő pedig kómatikus állapotba kerül? Talán a régtapasztalt örömtől? Peter Falk és Gena Rowlands árkos arcán megjelenő szex? Ben Gazzara, Falk, Cassavetes, Seymour Cassel, az egész csapat? Az emberi test vonaglása, rángása nem egyik legfontosabb tevékenységünkre, a szexualitásra mutat rá? És ha mástól ráng az az emberi test? Nem az egyik első drogos filmben, az Aranykezű férfiben (Otto Preminger, 1955) esett meg, hogy Frank Sinatrát úgy rángatja a heroin, mint a csúcsra jutott férfit? És mikor a Bonnie és Clyde végén, mikor C.W. Moss apja feljelenti őket, és a nagybajszú seriff a texasi vagy oklahomai pagonyon csapdát állít a két (a potenciazavarokkal küzdő hím miatt) sokáig elhálatlan hősszerelmesnek (Warren Beatty és Faye Dunaway), és géppisztolyokból tésztaszűrővé lövik őket, az a danse macabre nem olyan, mint egy eksztatikus, felfokozott érzékiségű, halálos vitustánc?
És a hippifilmek, a motorosfilmek, a neowesternek szexuális utalásrendszere? A Russ Meyer-univerzum? Nagymellű, alulöltözött, férfigyilkos nőfarkasok? Gyorsabban, cicababa, ölj, ölj? És Jack Smith New York-i underground pánszexualizmusa? Andy Warhol androgünsége, mely már magában is szexuális kihívás? És a sleaze? XXX? A sexploitation? Linda Lovelace kardnyelő-tehetsége a Mély torokban? Glenn Close ámokfutása a Végzetes vonzerőben? John Waters háromszázötven fontos kutyaszarevő travesztije? Dennis Hopper és Peter Fonda fürdőzése a hippilányokkal, és a híres New Orleans-i temetőjelenet LSD-vel, két kurvával (Karen Black, Toni Basil), öngyilkos anyával elszámolással? Savon beállva, mint a klinikai halál?
Ha már Wilhelm Reich említődött, miért ne idézzük meg az aranyozott hímtagú kőgazdag cowboyt is az anarcho-mozista Dusan Makavejev másik filmjéből, a Sweet Movieból, és a csokoládéval befolyatott bombanő, és Vakulincsuk (lásd még: Patyomkin páncélos) matróz (Pierre Clementi) kiherélését a trockista kristálycukorban? És Travis Bickle (Robert DeNiro) beteges vonzódása a teljesen Cybill Shepard-szerű Cybill Shepardhoz? Majd a büntetés Jodie Fosterért? És amikor Sue Lyons letolja a szalmakalap alap szemüvegét és Humbert Humbertre (James Mason) emeli tekintetét? És kialakul-e benne egy olyan komplexus, melyről a japánok külön képregénytípust találtak ki maguknak, a rorikon mangát? És ad-e az amerikai szexualitásra választ vagy gyógyírt a XVIII. századi Bildungsromanba ojtott Barry Lyndon (a főszereplő: Ryan O’Neal – korábbi szerepei között: Love Story – férfifőszerep, társnő: Ali McGrew), ahogy erotikus hegy- és erotikus völgymenetekkel élezi karrierjét adott pontig, ahonnan nincsen más, csak a zuhanás? És mikor először gyaláznak meg férfit nem szakosítottan pornográf mozgóképészeti műben? És mikor Quentin Tarantino megemlékezett erről az esetről, John Boorman Deliverance-éről, a Ponyvaregény Old Russell’s Room jelenetében? Ő, aki csínján bánik a szexszel? Illetve dumál róla, mint a John Holmes nagy farkáról meg a Madonna baszógép-fantáziájáról (QT interpretációjában a Like a Virgin erről szól) a Reservoir Dogs elején, vagy a talpmasszázs versus pinanyalás kérdéskör tömegmészárlás előtti megvitatása a Pulp Fictionben? És az AIDS fejének felütése után, biztonságos szex őrületei (dugás két kotonnal, a két lubrikált gumiréteg között chiliszósz, fokhagymakrém: jelezzen, ha folytonossági hiány támad), elfordulás, erotika fejben, kompjuteren, földön, vízben, levegőben?
Ne mondja tehát senki, hogy az amerikai film nem Kinsey doktor régmúlt feleleteihez teszi fel a kérdéseket!
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2005/07 08-11. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8300 |
