Ardai Zoltán
Értelmét vesztve is – új értelmet keresve – rendületlenül kitart a hazai „valóságfeltáró” dokumentumfilmezés. A szocio-lézerjátékok mikor jönnek?
Gyötrelmesen bár, de lélegzik a magyar játékfilmezés; egy-egy apályos évet egy-egy áradásos év követ. ’95 történetesen az apályé, de még ez az év sincs híján jelentős bemutatónak. Csak tovább, csak tovább, ahogyan Woyzeck mondja. Szottyadt kis Filmszemle volt az idei, mégsem csüggesztő annyi vész után, noha ezúttal a dokumentumszekció sem segítette ki úgy, mint ahogyan arra korábban már volt példa. Míg a játékfilmrendezők nem kis része a látszatok ellenére igen komolyan megszenvedi a jelenkori filmi elbeszélés gondjait (nem függetlenül a financiális nehézségektől, azaz tulajdonképpen a „művészet és közönség”-diszparitástól), addig a dok-kinematográfia művelői többségükben meghökkentően gondtalanoknak rémlenek.
Non-nonfiction
Szinte ijesztően felszabadultaknak, mármint ami műfajuk észbontó alapkérdéseit illeti, melyek természetesen értékkérdések. A Szemle verseny- és információs programjában elmerülvén a hazai dokumentumfilmezés rohamos érték-erózióján kellene jajonganunk, ha nem volna világos, hogy nem tompa szellemű filmek váratlan özönéről, hanem televíziós riportok (eredetileg videóproduktumok) fesztiváloffenzívájáról van szó. „Na jó: őrült, akkor én mindent tudok, na jó” – nyugodhatunk meg Bereményivel szólva. Nincs harag. Tehát akkor beszéljünk csakis arról, amit e dolgozatok szereplőiről és ezek konfliktusairól vélünk, úgy-e? Merthogy nem a rendező a fontos, igaz? hanem az élet; használni, s nem ragyogni kell. Páváskodjék csak a BBS. (A BBS különben csupán az egy szál Miközben valahollal, Forgács Péter Egy ismeretlen háború-sorozatának újabb súlyos darabjával képviseltette magát a Szemlén.) Hát ez azért nem ilyen nagyon egyszerű. A dokműfajnak eleve különösképp kiélezett afférja van az Igazzal és Valóval, ily módon valamely felkavaró hatású, egyszersmind tartós érvényű dokumentumfilm eleve ragyogó teljesítmény. Mű. A televíziós szokványattitűd azonban, bizonyos szakértelmet és jószándékokat feltételezve is, kevés ehhez a ragyogáshoz, egyben magához a lényeghez: a sehogysem-hamissághoz, ha úgy tetszik, egy-egy riport magas használati értékéhez. De a Szemle tanúsága szerint, sajna, még az euro-kompatibilis tévés szakértelem elterjedtségéhez is szó férhet minálunk. Tünetszerű, hogy a vetítéssorozatban két fikciós darab hordozta a legtöbb televíziós szakértelmet, persze dupler-fonák módon.
Két pszeudo-riport: Siklósi Szilveszter Szekér Andrással készített Az igazi Maója; valamint Szőke András, Czabán György és Pálos György Ilyen az élet című videófüzérének középső epizódja, a Töpörödés. A nem éppen Maót leleplező Az igazi Maó vetítését követően a dokumentumszekció műsorát már csak riadalmasan lehetett figyelni (hasonló állapotban, mint ahogyan Hitchcock Madarakjának nézője a moziból az utcára lép, madarak surrogásába). A Töpörödés pedig a Maónál is megrendítőbb hamisriport, amennyiben plebsfigurákat léptet fel, akik őszintén, mintha hipnózisban, saját naturálgesztusaik mikrotenyészetének zavartalan működtetésével fecsegnek egy seholsincs barátjuk nemlétező töpörödési ügyéről. Ha ez a fikció nem volna ennyire blőd, és a Töpörödést külön, egymagában láttuk volna, mint ismeretlenek első művét, talán meg sem lehetne győzni minket, hogy játék volt az egész. Az a tétel sem áll tehát, mely szerint a nyilatkozók arcát, szemét figyelve biztosan felfedezhető a hazugság. Egy negyedórás, megtévesztő célzatú filmben, mely másfél perces nyilatkozatokból áll, nem feltétlenül lehet regisztrálni álságos mozzanatokat, minthogy a szereplők nagymértékben belelovalhatják magukat az átvett vagy saját agyalmányba, átszőve ezt önnön igazi közlendőikkel.
Az átörökölt műfaj
Az ezévi dokumentumprogram legsikerültebb darabjai közt (amelyeket nem kísért folytonos narrátor-lotyogás; amelyek nem voltak sűrűn áthálózva rikítóan gyanús snittekkel, mégsem folytak vagy lapultak szét egyetlen vagy néhány óriás-egységben; amelyek sokszor jeleneteket, illetve jelenetsorokat követtek, az események résztvevőit tartós együttmozgásban láttatva) remekművek nem akadtak. Ám e sikerült munkák esetében éppúgy eltekinthetünk a kétségbeesett formai vizsgálattól, mint ahogyan elragadtatott formaelemzésre sincs ok. Fogyatékaik avagy kétességeik szembeszökőek, mégsem vészesek: nem válnak az adott riport tematikájának zavaró részévé, sem naivul, sem valamely derekas korlátoltság révén, sem olyan módon, amit aztán már kiváltképp rossz néven lehetne venni. (Hibátlanul szép tévéművek is feltűntek – például Domokos János Függöny fel!-je a Lopótök színtársulatról –, ezekben azonban maga a tárgy nem tette nagy próbára a rendezőket, habár elismerésre méltó, ahogyan izgalmat tudtak kelteni témájuk iránt.) A kiemelkedő darabok többsége a a Duna-táji jelenidő társadalmi állapotai vagy inkább pusztulásfolyamatai felé forduló „szociofilmes” vonulatból került ki. Ilyenek: a kategórián valamelyest túlnövő A lépcső (Gyarmathy Lívia), Ha megeszünk egy hódot (Moldoványi Ferenc), Vannak tartozások (Bartus László a Fekete Doboztól), Egy nap döntöttem: drog helyett élet (ez a Doszpod Béla-videó éppenséggel a halál megfékezéséről szól), Gyerekgyilkosok (Gábor Péter), Koldusgyerekek (Salamon András), Acélkapcsok (Álmási Tamás) stb. Az ilyenféle tudósítások egykor ünnepelnivalók voltak. Le a púderral, bomoljon a rohadt rendszer! Sehonnai bitang ember, aki elfödi a bajt! Nem volt. hiába: a rendszernek vége lett. Csakhogy, ó rettenet, a rendszer nem felbomlott, ellenkezőleg – összeomlott. Rút kéreg alól nem bukkant felszínre valamely most már szabadon lélegző; csodás ifjú test, valami mégis győztes, mégis új és magyar, csupán valami győztes ómagyar kísérelt meg jönni, amúgy pedig itt tekergünk a vizenyőben; romok közt. Most már púder sincs, de még van: szociofilm!
Viszolyogtató, unt szerető: Mit akar még? „Igazi” piacgazdaság helyett „létező” terpeszkedik, ismerős fajta csalattatás ez; de mindig új marad, ellenben most már új eszme sem támad mellette. Az itthoni nyomorúság felszámolására Széchenyi óta mindig voltak nagy javallatok. Ady korában megújult varázsigék jöttek: választójogi reform! földreform! Ötven évvel később: „emberarcú szocializmust” lehet majd itt kifejleszteni, emberek!
Most a távlat körülbelül az, hogy ha kenyérpusztító népünk harmada fölakasztja magát (a gazdasági mutatók tündöklése érdekében), akkor mi lehetünk az európai integráció Békés megyéje. És ez még nagyon megéri; mert ha nem így teszünk, mind belesodródunk valamely létrejöhető kelet-európai össz-Karabahba, egy gigantikus, vérfrecskes történelmi vécélefolyóba. El van tehát döntve: áldozatokra van szükség. És aki nálunknál jobb helyzetben küszködik, annak is napról napra, évről évre hallgatnia kell az áldozatok vonítását, vagy látni, amint némán, lázasan fetrengenek az út mentén meg holmi kutyaólakban. Ez a szakértelmes eldöntés pedig nagyon újszerű. Ilyen céltalanság még nem uralta a keresztény kultúrkört, mióta megdőltek a születési előjogok. „Részleges” népnyomor tehát örökkön lesz, mert lennie kell! Ez a lobogófelirat: novum, mely a kereszténység – nem szimplán a keresztény egyház, nem is a vallás, hanem a másik ember fogalmát fölöttébb hangsúlyozó kontinentális kultúrjelleg – tarthatatlanságát sejteti. Nippon, Szingapur: az igazi Bezzegék. Ott értik a módját, nem keverednek végzetes ellentmondásokba. Kína pedig talán még a piaci szocializmus kentaur-csodáját is megteremti; mindegy az, milyen áron, de megél (százmilliók fel sem fogják, hogy van valami „ár”). Jöjjetek ázsiánok, üdvözlet a győzőnek. A finom Európa immár bevégezte kétszázvalahány éves gyilkos hajráját, hogy a másik évezred végére bizonyítson (jelét, földi előképét támassza annak, hogy létezik transzcendens Jórafordulás). Eltüntesse a kultúrkör nyomortelepeit. Az óra lejárt; eredmény? Már az apostoloknak sem volt mindegy, mi hogyan zajlik a siralomvölgyben; az ő „mehr licht”-jük a hit terjesztése maga volt. Ide már nem farolhatunk vissza. Ha pedig eltüntethetetlen nyomorról beszélünk, miközben a szentháromság felé forgatjuk a szemünket, ez a rút pancsolás előhívja a Föld mélyéből Abandonnát. Aki nem az ő szolgája, hát ne is pancsoljon, csak ezt ne (még a yuppizmusnak is jobb a mentálhigiénéje). Bár majd’ kiböki oldalról az ájtatosan forgó szemünket, hogy amire szükség lenne-volna most már, az problémaközpontú globális koordináció, azért eddig még egyszál félkomoly környezetvédelmi világegyezményt sem sikerült nyélbeütni. Ez a nem az, ami a rendületlen szociofilmezést igazolja mindenütt. Vagyishogy szocio-videózást, pláne. Szocio-lézerjátékok mikor jönnek?
A feslettek
Aztán meg ezek a szociók néha érdekesek is. Nem lehet ott mindenki mindig mindenhol. A Ha megeszünk egy hódot ferencvárosi, a Vannak tartozások tatabányai kilakoltatási szcénákat rögzít! Hát miért fizessen az ember külön horrorvideókért? Az esti tévézés, ha éppen egy-egy színvonalasabb magyar dokut sugároznak, sokkal tartalmasabb. „Felfeslik” – ezt a címet adta Krasznahorkai László a Sátántangó egyik fejezetének. Az a regényfejezet ez, melyben hirtelen szörnyűség történik a központi színtér egyik zugában. Azt már idáig is érezni lehetett, hogy ez a telep nem ússza meg efféle nélkül, és lám, aztán felfeslik a nyomorult szövedék. Mármost a jogszerű kilakoltatások gyakorlata is szörnyűség (feltéve, ha nem pálmás Penthouse-okból lakoltatnak ki jogcím nélkül beköltözött kábítószermaffiás famíliákat). Részben azért, mert egyáltalán kilakoltatás, részben azért, mert jogszerű. Jövőérzékeny lelkek rémálmaiban már nyolc éve előrevetült ez a gyakorlat. De a Felfeslést látni... az bűvöletes. Zord csengőszó és a ténylegesség áll a küszöbön. Nézzük ezt a hétfejűt, micsoda szájtartások, micsoda frizurák, kárálások, milyen önmeggyőző ideologémák, hogy a rémtettet végre lehessen hajtani! Nos, milyenek? Ilyesfélékre így vagy úgy, többé vagy kevésbé mindannyian ráfanyalodunk. És nézzük az áldozatokat: micsoda monológok, kapaszkodások (miközben a botcsinálta érdekképviseleti bizottmány vezéralakja elsíbolja a begyűlt pénzt, majd őt is erős reguláris karok hurcolják el a gyászos színről). Vagy nézzük a lépcsőt A lépcsőben. Mire mehet egy fényes tehetségű, intézetben serdült cigány fiú (restaurátori munkára is alkalmas műbútorasztalos), ha nem ötször olyan strapabíró, mint más, csupán négyszer, és ha – vállalkozóhoz talán illetlen módon – lelkiismeretes? Ilyen esetben okvetlenül beleütközik valaminő lépcsőbe. Az adott esetben e szó közvetlen értelmében vett, ódon falépcsőbe, melyről kissé késve derül ki, hogy belül is mállott, vagyis újjáépítendő, nem elég a színén csiszolgatni és foldozgatni. A fiú a lépcsőépítésben a műremek lehetőségét látja, a megbízók azonban spórolnának, a váratlan lépcső-ügy rögvest elveszi a kedvüket a fiútól, rákennek mindenfélét, húzzák-vonsszák (ingyen dolgozó társaival), majd pedig a munka nagyrészét elvégzett balfék kifizetetlenül elmehet (még ő költött sokat) pucéron a nagyvilágba. Az önkormányzati férfiú elismeri: „még az ág is húzta” Rostás Árpádot, az asztalosmestert, mert midőn segédeit megtartandó egy részösszeget felvett volna, sajnos történt egy kis malőr, tévedésből máshová utalta a bank a pénzt. (Hát igen, állami végkielégítés-formában könnyebb milliókat felvenni, a pénz akkor valahogy sohasem köt ki máshol. Érdemdúsaknál nagy az olajozottság.) A Gyerekgyilkosok kakukktojás a sorban: ez nem jelenetcentrikus, hanem „beszélőfejes” videóriport, de egyes huzamai hosszúak – esélyt adnak a nézőnek bármiféle álság észlelésére, sőt értelmezésére –, mégsem hosszadalmasak: igen sűrű levegőjűek. Megszólaló címszereplői nem gyerekeket ölt gyerekek, hanem olyan anyák, akik egyetlen, egyik, vagy néhány csecsemőjüket nyomban a szülés után megölték, de akadnak olyanok is, akik valamelyik, már anyakönyvezett kisgyermeküket emésztették el. A láthatatlan riporter – Varga Ágota – visszafogott, nyugodt, tapintatos, ám résen lévő titokvadász. Gyermekgyilkos anya sokféle van – szűrhetjük le a széria nyomán –, de nincs köztük egy sem, amelyiknek az életében valami egyéb sötét képtelenség is meg ne húzódna. Mégsem lélegezhetünk fel, mert ezek az egyéb förtelmek, korcsult emberi viszonyok köznapiak egyben, nyomasztóan közünk van hozzájuk.
A Duna TV-s Balogh Júlia és Wonke Rezső Requiem és Bözödi Alija című munkájának csak a címe lett kissé elfuserálva, maga a mozgókép – a székelyföldi Bözöd népe, főként a bözödi szombatosok lázálomszerű sorsáról – lélegzetelfojtó erejű. Nem a „szocio”-áramlat produktuma, de több tekintetben (már csak tematikai regionalitása miatt is) sajátságosan kapcsolódik hozzá. Utóbb sokáig csak egyetlen személy – méltóságát megőrzött tanú –, egy jó intelligenciájú, gyűlölet nélküli öregasszony, Bözödi Alija beszél a filmben. Beszél, meg sír is; a Requiem… éppen a narrátorhangot – és a szokott modorú terelő-kérdezgetést – elejtve világítja meg az etnoviszonyok kultúrparalízisének teljes mélységét Kárpátiában, de mondhatni, a Duna- meg Drávavidék és a Kaspi tó közében. Szavaljunk ezek után érces hangon az átható kultúrfejlődésről (mely nélkül…)? A Requiem... nyomán vékonyan sipog ez a szavalat. Hogy a zóna nemzetgazdasági motorjai beinduljanak, csak részfeltétel, de ma ez a lendület is csupán ábránd. Ábrándok pedig volnának szebbek is. Mondjuk, gangeszi harangvirág.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1995/04 07-09. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=830 |
