Hungler Tímea
A 21. század elejének romantikus vígjátékában már megtörtént a szerepcsere: a férfi behódolt az erősebb nemnek.
Miközben a feministák nőtársaik nevében vállvetve harcoltak azért, hogy a férfiakkal egyenrangúként tekintsen rájuk a világ, észre sem vették, de mellbedobással maguk mögé utasították a hímeket. Ami a harcos szüfrazsettek megjelenéséig egyértelmű volt, tudniillik a planétánkat mozgató férfiuralom, (szakzsargonnal élve: a fallocentrikus világkép), az az elért eredmények függvényében nagy hirtelenjében megkérdőjeleződött, mi több, társadalmi konstrukciónak tűnt csupán; vajon ki és mi más dönti el, hogy példának okáért egy férfi a munkahelyén többet keressen egy azonos kvalitásokkal, végzettséggel megáldott nőnél, mint pusztán a tradíció, a belénk nevelt alárendeltségi viszony?
Minél nagyobb területet hódítottak el a nők a férfiaktól azzal, hogy kiléptek a számukra évszázadokon keresztül kijelölt territóriumról, a család és az otthon kötelékéből, a hímek annál tanácstalanabbá váltak – a hölgyek felrúgták az évszázados játékszabályokat, új rendet akartak, és a változások nem csupán a világi befolyásukat érintették, de hatással voltak a nemek harcára, a szexuális viszonyokra, a szerepelvárásokra is.
A két nem nemi identitástudata összezavarodott – mindkét félben ott munkált az ősi program, mely a „kisfiúknak világoskék, kislányoknak rózsaszín” íratlan szabályától datálható, és a férfi pozicionáltságát hirdeti, a nők öntudatra ébredésével azonban egyre kevésbé volt nyilvánvaló, hogy ki is az alárendelt fél, ki kezdeményez, ki irányít a társas viszonyban és a munka világában. A feminizmus megerősítette ugyan a gyengébbik nemet, de ez azzal járt, hogy az erősebbiket el- és meggyengítette.
Nem csoda, hogy a gender studies tudósai fokozódó érdeklődéssel fordultak a férfiak felé; előtérbe került annak vizsgálata, hogy az új helyzetben miként viszonyul a férfi a nőhöz; hogyan konfrontálódik mindennapjaiban a tanult viselkedés, az ideák világa és a realitás; hogyan próbál megfelelni, esetleg nem-megfelelni a rá nehezedő szerepelvárásoknak egy, a gazdasági és társadalmi változások következtében hatalmi szempontból átrendezett, pontosabban átrendezés alatt álló világban.
A nemi szerepeket vizsgálva a kutatók manapság megkérdőjelezik a hegemón maszkulinitást, vagyis bírálják azt a tézist, mely szerint az igazi férfi kizárólag olyan heteroszexuális beállítottságú hím lehet, aki családfenntartó, és meghatározó pozíciót tölt be a munkájában. A családból hozott minta, az egyes kutatók szerint a „testbe írt” különbözőség azonban mindkét nemben ott munkál még, és legfőképpen a párkapcsolatokban okoz bizonytalanságot; az egyre magasabb pozíciókat betöltő, sikeres nők feladják a leckét a férfiaknak, állásfoglalásra késztetik, esetleg kényszerítik őket; az alternatíva pedig természetesen nem más, mint a „megszoksz, vagy megszöksz”.
Ám a sikeres nők helyzete sem könnyebb – ha anyáink modelljét követik, maguknál befolyásosabb, gazdagabb társat kell találjanak, rosszabb esetben be kell érjék egy partnerei viszonnyal, uram bocsá’ azzal, hogy minden szempontból domináljanak a kapcsolatban. Ez utóbbit azonban a hajdan volt „bukott uralkodónak”, a férfinak sem könnyű elviselnie.
Az új évezred, a huszonegyedik század hímje apai örökségként a hatalomra, a befolyásra, az irányításra való törekvést hozza magával, aki felett azonban hatalommal kellene bírnia, vagyis a nő, maga is befolyással bír.
Érthető, ha a férfi a megváltozott helyzetben túlélési stratégiákat alakít ki: tilt, tűr, vagy támogat; vagyis, hogy önmagát definiálni tudja: konzervatív módon fennen hirdeti a maszkulin értékeket; kompromisszumokat kötve alkalmazkodik a női igényekhez, felvállal olyan tevékenységeket, amelyek eddig kizárólag a nők privilégiumai voltak; azonosul az agresszorral, másolja a győztesnek hitt magatartásformákat.
Sexist(en)
Hollywood mindig is szívén viselte, hogy a családi neveltetésünket kiegészítve közvetítse számunkra, miként is dívik nőnek, illetve férfinak lenni. A férfikutatások alapkérdése, vagyis az, hogy a férfi miként határozza meg önmagát és helyzetét a nőéhez képest, leginkább a férfi-nő viszonyt középpontjába állító romantikus komédiákban követhető nyomon.
Ezek szerint: a huszonegyedik század férfijára legrosszabb hatással a többi férfi van, pontosabban az apja és közvetlen barátai. Ők közvetítik ugyanis azt az antifeminista hozzáállást, mely a nőt, mint alacsonyabb rendű lényt tartja számon, és a versengés, a férfivirtus jegyében kiköveteli a hőstől, hogy a mennyiségi elvet a minőségi fölé helyezze.
A nők feletti hatalom gyakorlásának legfőbb módjává a szex válik – ahhoz, hogy a férfi bizonyítsa, hogy legény a talpán, nem lágyíthatják el olyan femininnek tekinthető érzelmek, mint a szerelem; tárgyiasítania, birtokolnia kell a nőt, és lehetőleg minél nagyobb számban (talán nem véletlenül nevezik az érzelmi viszonytól mentes kapcsolatot numerának a zsargonban).
„A méretes lószerszámon áll vagy bukik az egész” – fejtegeti halálos ágyán a tiszteletes kövérkés kisfiának A nagyon nagy ő című komédiában, kijelölve ezzel az utat Jack Black karaktere előtt, akinek a nőkkel kapcsolatos programja ugyanaz, mint a Vadkanok férfitársaságának, mely filmben a barátok között megszülető fogadást az nyeri, aki legutoljára nősül meg közülük, másként fogalmazva, aki a legtöbb nőt viszi ágyba, mielőtt a házasság igájába hajtja a fejét.
Az érzelmi kapcsolat nélküli szex a férfiasság legfőbb bizonyítékává válik, melynek mélyén azonban valamiféle szorongás, félelem munkál. Elsősorban attól, hogy a férfi a maszkulin rivalizálásban a többiek mögött végez, hogy nem vívja ki a csoport elismerését, tiszteletét; de félelem magától a női nemtől is – a minden éjjel újabb áldozatra vadászó hím a filmek többségében érzelmi sérülését, szerelmi bánatát hivatott orvosolni azzal, hogy egyik nőt dönti le a lábáról a másik után.
Így ég ki fokozatosan a 40 nap és 40 éjszaka főszereplője, Josh Hartnett is, aki pont olyan döbbenten tapasztalja, mint a Minden végzet nehéz kopaszodó playboya (Jack Nicholson), vagy A csábítás elméletében Hugh Jackman, hogy a promiszkuitás nem megoldás a melankóliára, hogy a szex és szerelem között létezhet valamiféle összefüggés, és hogy bármennyire is kínos, de a férfiaknak lelkük is van. A Jude Law által megformált Alfie az azonos című filmben valóságos fejlődésregényt ábrázol a vásznon – a könnyűvérű, kikapós taxisofőr az ACS (arc, cickó, segg) elméletétől jut el különféle veszteségeken keresztül a szerelemig, majd a magányig; a film hiába nélkülözi a happy endinget, a maga módján mégis boldog véget ér: Alfie tapasztalatai során férfivá érik.
Nem csak a promiszkuitást tárgyaló mozik szembesítik nézőjüket egy konzervatívnak nevezhető férfiképpel – Az ellenkező nem vagy az On-lány szintén az antifeminizmus égisze alatt fogant. Míg az előbbi opuszban a menő reklámügynökségnél állást kapott Piper Perabónak eszébe sem jut, hogy akár őt is követhetné a pasija (Martin Henderson) Chicagóba, megy egyenesen a férfi után Los Angelesbe, hogy mosson, főzzön, takarítson rá, és szembeszálljon a világgal, mely a csábító promiszkuitás és a karrier képében fenyegeti a románcot.
Egy régi, letűnt világ követe Ben Chaplin is az On-lány című filmben. Ő a Neten rendel magának nőt Oroszországból (Nicole Kidman) szeretettel. Nyugati férfi, kelet-európai nő, gazdag hím, szegény lány, mi több: Chaplin a szado-mazo szex híve, felsőbbrendűsége bizonyítékaként még ki is kötözi a hölgyeket.
Ez utóbbi motívumot leszámítva (bár, ki tudja?) a film igazi tündérmese, akárcsak az Álmomban már láttalak. A szegény manhattani szobalány (Jennifer Lopez) felemelkedése a gazdag férfitől függ (ez esetben Ralph Fiennes); a férfi fehér lovon érkező királyfiként ereszkedik le a nőhöz, és nagyszerűsége tudatában maga mellé emeli őt a trónra; és, lévén Fiennes politikus, még a fele királyságát is megosztja vele.
A hegemón maszkulinitás csorbát szenved, ha a férfi elválik, netán, ha magára vállalva az anyaszerepet is, egyedül kénytelen nevelni a gyermekét. Az olyan filmek, mint az Apja lánya, Egy fiúról, Alfie nyíltan tárgyalják, milyen próbatételekkel jár a férfi életében az apaság.
Az Apja lánya című moziban Ben Affleck felesége (Jennifer Lopez) halála után egyedül gondozza lányát, segítségre apjától, a szintén özvegy nagypapától számíthat. A sikeres New York-i píár-szakembert egyik tragédia éri a másik után – miután Lopez belehal a szülésbe, a munkáját is elveszíti (a filmek szerint a férfi identitás-tudatához a munkasikerek nagymértékben hozzájárulnak; Keanu Reeves-et valósággal győzködni kell arról, hogy egy kis szerelem is beleférhet az életébe a meló mellett az Édes novemberben), így miután munkanélküli lesz, férfiként is megszűnik létezni, a gyereknevelés teszi ki minden idejét.
Hajdani életét azonban visszasírja, mi több egy veszekedés alkalmával a lánya fejéhez vágja, hogy az anyjával együtt ellopta az életét. A film természetesen az apaság himnuszával zárul (Affleck végül New Jersey-t választja a kecsegtető állásajánlat helyett, és Will Smith is megemlékezik arról, milyen kitűnő dolog szaporodni és sokasodni) – azt azonban jól példázza a film, hogy miként kerül szembe egymással a két érték a férfi életében: a maszkulinnak nevezhető munka és a femininnek tartott család.
A Vejedre ütőkben két família bemutatásán keresztül válik világossá, hogy a hagyományos, hegemón maszkulinitás mellett más utakat is bejárhat a férfi. Robert De Niro, ex-CIA-ügynök a régi értékek védelmezője, vejének (Ben Stiller) családja ellenben felrúgja a normákat – fiával az apja (Dustin Hoffman) marad otthon GYES-en a szülés után, míg az anya (Barbra Streisand) tartja el a családot. Stiller famíliája De Niro élcelődéseinek állandó céltáblája, amiből természetesen ápoló veje foglalkozása sem maradhat ki (a női munkaként számon tartott betegellátás a macho CIA-munkatárs számára a férfiatlanság biztos jele) – a két családot megismerve azonban nyilvánvaló, hogy Stiller klánja boldogabb, elégedettebb, szeretetteljesebb família, amely nem a társadalmi elvárások, hanem a saját igényei szerint éli az életét.
Jude Law és Hugh Grant (Alfie, Egy fiúról) szintén az apaságon keresztül teljesedik ki – a csajozós életet folytató két pasi a kezdeti kacérkodás után (egyedülálló kisgyermekes anyákkal randiznak) egy éles váltás után szembesül a felelősségvállalás kérdésével. Jude Law, aki egy egyéjszakás kaland során teherbe ejti legjobb barátja kedvesét, a következmények miatt kénytelen szembenézni eddigi életformájával, míg Hugh Grant kevésbé drasztikus utat jár be: egy iskolás kisfiúval ápolt barátságon keresztül sajátítja el, milyen is apának lenni.
A film címe egyébként nem csupán Grantre, de a fiút, Marcust alakító Nicholas Houltra is vonatkozik – a kissrácnak hasonló gondokkal kell szembenéznie, mint Ben Stillernek a Vejedre ütökben; osztálytársai Madonnának csúfolják, mert énekkari tag, vagyis egy nőiesnek tartott tevékenységben bontakoztatja ki a tehetségét.
A filmekben felbukkanó öntudatos szingli lányok sem kevés kihívás elé állítják a férfiakat. Néhányan, túllépve a tradicionális szerepeken, képesek elfogadni, hogy a hölgyek munkasikerek, egzisztencia, észbeli képesség, társadalmi pozíció szempontjából egyenrangú társai a férfinak (A randiguru, Hogyan veszítsünk el egy pasit tíz nap alatt?, Válótársak, Kegyetlen bánásmód); egyre sokasodik azonban azoknak a filmeknek a száma, amelyekben a 21. század férfija nyámnyila, irányítható, a nőnek alárendelt lény, aki lényegében úgy viselkedik, mintha a hegemón maszkulinitás szerepjátékában nőt játszana.
A Nő a baj című vígjátékban Jason Biggs miután megismerkedik Amanda Peettel, egy csapásra beleszeret. Nem csoda, a lány valóban ellenállhatatlan, először fenék-implantátumot tetet kedvese hátsó felébe, elszereti őt a barátaitól, majd miután megkéri a kezét, még arra is rábírja, hogy felvegye a nevét.
Nem jár jobban a Faragjunk férfit! hőse, Adam (Paul Rudd) sem – románca a művészetet tanuló és művészetért rajongó Evelynnel (Rachel Weisz) katasztrofális véget ér. A kilói és a szemüvege után az egyéniségét is fokozatosan elveszíti; akár Higgins professzor Elizából, úgy formál belőle új embert a lány. Majd miután a férfi teljes függésbe került tőle, közli vele, hogy csupán diplomamunkájának szánta, élő műalkotásnak, aki a kezei alatt született, és a zsenialitását, tehetségét hivatott érzékeltetni.
A férfi ugyanolyan kiszolgáltatottá válik a nőnek, mint dédanyáink korában a nő a férfinak – az eredmény: a pasi nőként kezd viselkedni; a komédiák túlnyomó többségében az első randit példának okáért a lány kéri a fiútól (a szerepcserében Josh Hartnett a 40 nap és éjszakában egészen odáig jut, hogy egyéjszakás kalandja alatt orgazmust színlel, nehogy alkalmi partnerét megbántsa).
De Ben Stiller is „igazi nő” módjára viszonyul a párkapcsolatokhoz a Derült égből Polly című moziban – miután nászútján újdonsült neje az első nap megcsalja a búvároktatóval, hazatér, és beleszeret az első nőbe (Jennifer Aniston), akivel összefut. Igaz semmi közös nincs bennük a lánnyal, de Stiller ragaszkodik hozzá, hogy megtalálta az igazit, ismét nősülni akar, nagycsaládról ábrándozik, Anistonnal ellentétben, aki csupán egy laza együttjárást fontolgat, és egyelőre természetesen semmiben sem biztos.
A Lagzi-randi még tovább facsarja a hagyományosnak tekinthető nemi szerepeket. Mint azt a Kerülőutak vagy a Szüzet szüntess! sugallja, a férfi nő és nő között előszeretettel tesz különbséget, különösen a feleségnek kiszemelt hölgyeket különbözteti meg azoktól, akikkel csupán az ágyát szeretné melegen tartani.
A Kerülőutak két középkorú barátja bortúrára indul Kalifornia lankás dombjaira – a válás után lábadozó sikertelen író (Paul Giamatti) és nősülés előtt álló színész barátja (Thomas Haden Church) két pincérlányt csíp fel, ám míg az előbbi csak beszélgetni akar, az utóbbi rögtön az ágyban köt ki választottjával. Míg Giamattiék esetében ott egy hosszabb kapcsolat lehetősége, a másik viszony halálra ítéltetett: Thomas Haden Church nem azt a hölgyet óhajtja feleségül venni, akivel nagy hirtelenjében ágyba bújt.
A Szüzet szüntess! fiatal főhőse (Emile Hirsch) sem igazán tud mit kezdeni azzal a ténnyel, amikor álmai asszonyáról, kiderül: pornószínésznő (Elisha Cothbert) – a film a két nőtípus sztereotípiáin azzal lép túl, hogy a főhős végül felvállalja, hogy szerelmes lett egy, a közfelfogás szerint prostituáltnak tartott nőbe.
A kétféle nőtípus férfi variációja a Lagzi-randiban jelenik meg. Debra Messing, hogy ex-vőlegényét bosszantsa, londoni kiruccanására, húga esküvőjére escort-fiút (Dermot Mulroney) bérel, mely finom megfogalmazása a férfi prostituáltnak. A tanulság természetesen ugyanaz, mint a Szüzet szüntess! esetében: a jó fiúról/lányról derül ki, hogy valójában rossz, míg a rossz lány/fiú természetesen tisztességtudó utcalány/fiú.
Mint azt a huszonegyedik század romantikus komédiái bizonyítják, a maszkulinitás az új évezredben sem veszett ki, csak többféle variációval bír, igazodott a változó női igényekhez. Ha a férfit keresed, keresd hát a nőt!
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2005/07 12-15. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8299 |
