Schreiber András
Falusi rádiómánia, panelproli dílerek, acélvárosi Lynch-hangulat. Hungarikumok az 52. Függetlenfilm Fesztiválon.
A függetlenfilm-fesztiválok éppen abban különböznek a „nagy” filmfesztiváloktól, hogy mindaz megvan bennük, ami a „még több, még jobb, még szebb” jelszóval startoló mustrákból hiányzik: közvetlenség, barátias hangulat, szabadság. Az 52. Országos Függetlenfilm Fesztivál erős filmekből és kevés pénzből gazdálkodott, okosan.
*
Amíg egyes embereknek az a diliflepnijük, hogy filmet csináljanak, addig a többi diliflepnisnek, vagyis a nézőknek nincs miért aggódniuk, a mozi él és élni fog. A hazai függetlenek között szerencsére szép számmal akadnak megszállottak – olyanok, akik filmet csinálnak, és olyanok, akik fesztivált. Persze rögtön hozzá is kell tenni, hogy a független alkotók szélesebb közönség elé kerülését egyedül a fesztiválok garantálják, egyetlen közmédia sem érzi feladatának a kiemelkedő darabok közlését, pedig lenne miből válogatniuk. Így aztán a Magyar Független Film és Videó Szövetség ez évi, Székesfehérváron tartott mustrája ezúttal is a zsigeri filmesek ünnepe volt: most megmutathatták.
Mi több, meg is nézték. A függetlenek ugyanis kíváncsiak egymásra, ez más szemlék filmeseire nemigen jellemző. A független szemlén viszont úgy dívik, hogy a zsűri, a közönség és az alkotók közösen vitatják meg a filmeket. A hangulat családias, de legalábbis baráti.
„Rendes” szemlén az is elképzelhetetlen, hogy egy filmes a szervezőktől függetlenül, partizán módon reklámozza magát, ám a székesfehérvári Barátság Klubmozi vetítője előtt senki sem csóválja a fejét a magánakció láttán. Inkább olvassa a plakátot, és gondolkodik: venni kéne. „Eladó az életművem” – hirdeti ugyanis Káldy Laci bácsi. Termékeny alkotó, a magyar független filmezés nagy öregje, van mit árulnia. Ha a független fesztiválra jellemző lenne a darabok szekciókba rendezése, megérdemelt volna egyet, elvégre idén három filmmel is jelentkezett (Agglegény; Ma sincs ötös a lottón; Jaj, már megint?). Rosszmájúak szerint a díjjal járó pénzjutalomra hajt, egyszerre többel is benevez, mondván, az egyikkel csak bejön, de én nem hiszem, inkább csak sok a mondanivalója. Habár jobban belegondolva mégis van azért valami a sok lúd disznót győz elvében, hiszen övé lett a második díj.
A Ma sincs ötös a lottón rendhagyó portré a kisbabóti Ferkó bácsiról, a rádiójával különös szimbiózisban élő öregemberről. Üdítően szórakoztató dolgozat, a Káldy-filmekre jellemző egyszerűséggel, azaz felesleges eszközök nélkül, tiszta humorral és kedvesen megrajzolva. Aki megnézi, annak rögtön jobb napja lesz, márpedig ezt elérni – művészet.
Káldy László amúgy is szerencsés: különös érzékkel lel rá azokra az öregekre, akiket filmjeiben szerepeltet. Rátalálni a megfelelő alanyra, ez a dokumentumfilmeknél is félsiker. Boros Ferenc és Horváth Zoltán szombathelyi filmesek megtalálták Istent. Legalábbis filmjük főszereplője, Varecza László azt állítja, ő az Isten, máskor pedig, hogy Isten szövetkezett vele és csakis vele, vagyis nem kevesebbet mond, mint hogy ő a kiválasztott Varecza. Aki egyébként főiskolai matematikadocens volt, ám 1996-ban – hangzik tovább az önvallomás – Jézus szentté avatta, amiért a markában összeroppantotta a kommunizmust. A Szent Varecza László halott hőse akár bolond, akár furfangos exhibicionista, a film félsiker marad, ugyanis akármennyire tökéletes alany Varecza, pusztán csak megmutatni őt, portrénak önmagában kevés, élménynek viszont túl tömény, és enyhén cirkuszi. Az azonban biztos, Varecza László ismeri az identitáskeresés buktatóit.
Az identitástudat áll a Mint a méhecskék történetének homlokterében is. Két férfi leszbikus kapcsolata – olvasható a bizarr szinopszisrészlet a katalógusban. Ne bonyolódjunk bele, hogy is van ez a két férfi között, ki milyen nemi szerepben érzi jól magát, mindenesetre átfogó képet kapunk a társadalmilag többszörösen hátrányos helyzetű travik mindennapjairól. Erős téma, erős film. A rendezőnő, Fógel Katalin biztos kézzel kezeli filmjének választott témáját, csak azt mutatja meg, ami fontos, nincsenek felesleges mellékszálak, a film végig feszes, pontos.
A dokumentumfilmeknél maradva, a független alkotások között szép számmal akad cigány témájú darab, a fesztiválra szerencsére a jobbakból jutott, szám szerint kettő. Gát Balázs és Antos Balázs Zenészbúcsúztatójában a valaha oly népszerű és elismert cigányzene alkonyáról mesélnek az ózdi roma muzsikusok. Az időben sajnos kissé túlméretezett dolgozatban megelevenedik egy olyan kor, amikor még minden sarkon állt egy vendéglő, odabent cigányzenekar húzta, a zenekar tagjai pedig társadalmilag elismert emberek voltak. Ma nincsenek cigányzenével csalogató vendéglők, a muzsikusok vagy elmentek a gyárba, vagy átálltak a mulatósra, ha egyáltalán szükség van rájuk a gépzene korában.
Csík Juci Tollas című dokujában Orosháza egyik cigánytelepére kalauzolja el a nézőt. Az itt élők jobbára alkalmi munkából élnek, libatollat fosztanak. Az embernek, állatnak egyaránt kíméletlen munka az egyetlen megélhetési lehetőségük, ám az EU állatvédelmi szabályai miatt hamarosan ez is megszűnik. Ami állatnak jó – azaz az uniós védelem –, ebben az esetben az embernek rossz, mi meg felváltva látjuk a tépett liba haláltusáját és a nyomortelep gyermekeinek premierplánjait. Kétségkívül hatásvadász képsor, de ez esetben helyénvaló, Csík Juci magasra dobta a labdát, és nagyon helyesen a levegőben hagyta – lecsapni már nem az ő dolga.
A fikciós filmekre térve: tökéletesnek tűnt Császi Ádám alkotása, az Undorgrund, egészen a film végéig. A panelproli dílerek kilátástalan élete a történet végére kvázi fordulatot vesz, jön a kötelező lebukás, egyiküket elkapják, a másik elmenekül. Akit utolér a törvény keze, az is megússza (a tisztes polgár szemszögéből nézve ő ússza meg igazából), rehabilitáció címén dolgozhat egy autószerelő műhelyben, a másik dílerkedik tovább, a drogból csinálja meg a tutit. Pedig utóbbihoz sokkal jobban illene a lúzer-lét, a filmben is inkább vesztesként ismerjük meg, aki állandóan a nagy életről beszél, ő aztán tudja, mi az, a másik viszont nem, miközben persze mindketten ugyanazt a büdöset szagolják. Nem valószínű, hogy egy ilyen alak kitör a vesztesek lelki-szellemi börtönéből, hamarabb találják meg agyonverve egy kapualjban. Ám az igazi csalódás a helyes útra tért figura, tőle az előzmények ismeretében azt várná az ember, hogy a film végén inkább elhajítja a csavarkulcsot, és pimaszul bámul a kamerába, nesztek nektek normális élet, különben minek a sok eltékozolt lehetőség, az otthagyott egyetem, az örökös balhék az apával? Minden, amit addig tökéletesen felépít Császi a filmben, elvész a végére, így aztán munkája nem is lesz más, mint egy húszperces Trainspotting-utánérzés.
Utánérzésből Lóránt Demeter is hozott egyet (Urine), amolyan David Lynch-es hangulatot, zajokkal-zörejekkel, erős képekkel, furcsa, arc nélküli kisfiúval. Lóránt Demetertől megszokhattuk már a meghökkentő meséket, egyaránt ismerős a horror (Royal Flush) és a cyber-thriller (LAG) harcmezejéről, mostani nyolcpercesében pedig leginkább az a poén, hogy nem a néző, hanem a főszereplő vizel be a végén. A dunaújvárosi Cruel World Team (CWT) frontembere, Bernáth Zsolt dicséretre méltó operatőri munkát végzett, ha nem lenne olyan szépen fotografálva, a nyolc perc valószínűleg soknak tűnt volna az egypoénos filmhez. Egyébként úgy tűnik, a sztálinvárosi horrormozgalom nem hagyja magát: ha Bernáthéknak financiális okok miatt saját filmre nincs lehetőségük, mindig megtalálják a módot, hogy a CWT, ha csak nyomokban is, de továbbéljen (a maszkokat a szintén CWT-tag Miokovics Mátyás készítette).
Szintén egypoénos darab Arany „Gold” Zoltán Vendég című alkotása. Egyetlen, hatperces beállításba tömörített etűdje félúton egyensúlyoz a képzőművészet és a film között, ráadásul olyan ügyesen, hogy még a témát illetően akár hosszúra nyújtottnak mondható filmidő sem mossa alá a befogadó érdeklődését. Egy serpenyőt látunk a tűzhelyen, serceg a vaj, majd a forró matériából fokozatosan emelkedik ki egy arc – a „vendég” a szemünkbe néz. Egyszerű filmtrükk, mégis sokkal több: színvonalas geg.
Ugyanilyen elegáns megoldás M. Tóth Géza, Koós Árpád, Pacsay Attila, Megyeri Tamás és Bogdán Zoltán 3D-animációja, a Maestro. Kedves, apró poénokból építkezik a film, hogy aztán még nagyobbat durranjon, amikor kiderül, a Maestro voltaképpen a kakukkosóra madara. Ha nem lett volna a Minotaurus láncfűrésszel, azt mondanám, a Maestro volt a fesztivál legjobb animációs filmje (ami azért végül is mégsem olyan nagy szó, tekintve, hogy mindössze három animációt láthattunk a szemlén), ámde Falvay Miklós munkája telitalálat, képben és sztoriban egyaránt. Humoros, a kocsmafilozófia szintjén (magasságában?) mozgó alkotás a Minotaurus, ilyesmivel bukni is nagyot lehet, de ezúttal jött, mutatott és győzött. A megosztott fődíj egyik fele a Minotaurusé, a másik a Mint a méhecskéké lett.
Az idei függetlenfilm-fesztiválban az is szép volt, hogy közönség és zsűri egymásra talált, a különböző pozícióból történő vizsgálódás okán is gyakran eltérő ítészi és műélvezői ízlés ugyanazon filmekben találkozott, és ha belegondolunk, az egyetértésnél nincs szebb a világon.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2005/06 50-51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8285 |
