Géczi Zoltán
Sin City a bűn városa, nem az erényeké, ez a történet nem szépségről és erkölcsről, hanem bűnről és bűnhődésről szól.
Frank Miller híres-neves képregényének filmadaptációja mesébe illő csoda; sportkommentátori körökben népszerű, minden ajnározásnál kifejezőbb fordulattal élve, Robert Rodriguez mozija brutális K.O.
*
Frank Miller, aki a kilencvenes évek elején bőséggel szerzett kínos tapasztalatokat Hollywoodban, sokáig makacsul visszautasította a rajongók hada által kultivált Sin City-albumok megfilmesítésére tett ajánlatokat, ám egy különösen elhivatott mániákus elhatározta, hogy a hagyományos produkciós gyakorlattal szembemenve a végén kezdi a projektet; előbb filmez, csak azután bajlódik a jogokkal. Robert Rodriguez 2004 elején látogatta meg a fekete tusba oltott erőszaktörténetek nagymesterét, és elébe vetett egy önszorgalomból leforgatott demóanyagot: „Ha tetszik, ezzel fog indulni a mozi. Ha nem, van egy rövidfilmed, amit mutogathatsz a barátaidnak.”. Miller ezúttal nem csalfa ígéretet, vagy apró betűs sumákságokkal teleszórt szerződéstervezetet, de masszív bizonyítékot kapott, amelyre nem mondhatott nemet, merthogy az átadott anyag minden szempontból hiteles, a képregényt maradéktalanul tiszteletben tartó stílusbravúr volt, egy elhivatott és hozzáértő rajongó alkotása.
Evvel már helyben is volnánk, mert a Sin City minőségének legfőbb kulcsa Rodriguez elkötelezettsége, példa nélkül álló lojalitása. A rendező – ki az elmúlt években leginkább bugyuta családi filmekkel blamálta magát – tudta jól, hogy tökéletes nyersanyagra lelt; a képregény kész storyboard, látványos beállításokkal, önálló vizuális nyelvezettel, életerős karakterekkel és lendületes akciókkal. Rodriguez nem véletlen nyilatkozta, miszerint a „Sin City nem adaptáció, hanem filmre vitt képregény”; kijelentésével a nyilvánosság előtt is vállalta, hogy az ő feladata „csupán” a kivitelezés, a mesteri terv hűséges megvalósítása. A direktor tehát megtartotta az eredeti történeteket, szóról szóra átvette a szövegbuborékokba zárt narratívát, egy az egyben felhasználta a párbeszédeket és a képi kompozíciókat, a szereplőket hihetetlen trükkök által tette a rajzolt figurákhoz hasonlatossá, vagyis csorbítatlanul vitte filmre a Miller által tusba öntött világot (legfeljebb hardcore nézők találhatnak apró hiányosságokat, mint például ama bizonyos Converse tornacipő hiánya). Ami azt illeti, ha maga a végtermék nem igazolná Rodriguez koncepcióját, akár vádként is fel lehetne emlegetni a túlzásba vitt alázatot, a szolgai hűséggel kivitelezett reprodukciót. A képregény szerzője eme célkitűzés jegyében rendezői, forgatókönyvírói és produceri kreditet is kapott, tehát teljes kontrollt gyakorolt az anyag felett – ritkán sül el jól az ilyesféle alkotói tandemezés –, ezért is adja magát a felvetés: a Sin City elsősorban Miller filmje. Rodriguez, a derék gitáros ezúttal kottából játszott, hozzáértő szakmunkásként valósította meg a készen kapott tervet; az pedig, hogy Tarantino is lezavart egy jelenetet, a film érdemeinek tükrében teljességgel jelentéktelen mellékszál, kis segítség egy régi cimborától, esetleg megbocsátható PR-fogás.
A forgatókönyvet illetően nem vacakoltak sokat, az alkotópáros nagyvonalú eleganciával rántotta össze kedvenc képregény-epizódjait, illetve azok egyes részleteit, és csodák csodájára, a cselekmény simán működik, összeér az, ami mindig is összetartozott (eredetiben: Sin City, The Customer is Always Right, The Big Fat Kill, The Hard Goodbye, That Yellow Bastard, A Dame to Kill For). A történet sodró lendületű és lebilincselő, saját belső matekja szerint fölöttébb életszerűen csavarodik, és bár helyenként kissé belassul a lázas éjszakai vágta, a sztori végül nem hagy hiányérzetet.
A képregényt nem ismerők számára álljon itt a cselekmény legjava: Marv, a két lábon járó mészárszék összeismerkedik egy Goldie nevű lánnyal, ám a hölgyet az első együtt töltött éjszaka során megöli egy besurranó idegen. A baltával szabott ábrázatú férfi bosszút esküszik, s miután eltesz néhány rosszfiút, mellékszálon pedig ismeretséget köt megboldogult kedvese ikertestvérével, rálel a gyilkosra, ki egy pap áldását élvezve rabolja a prostituáltakat, illetve gyakorolja a rituális kannibalizmust; az események természetszerűen véres, felettébb csúnya megtorlásban csúcsosodnak ki. Korosodó detektív megment egy 11 éves gyermeket egy pedofil gyilkostól, ám az elkövető egy nagyhatalmú politikus gyermeke, így végül maga a zsaru kerül börtönbe. Kiszabadulása után felkeresi a lányt, ám rájön, hogy tragikus hibát vétett: csakis azért engedték ki, hogy az időközben felnőtt nővé érett áldozat nyomára vezesse az egykori gyilkost, ki oly sok idő elteltével is be akarja végezni pokoli művét. Az óvárosban tanyázó prostituáltak meggyilkolnak négy férfit, mert egyikük fegyverrel fenyegeti társukat, ám kiderül, hogy a pasas civil ruhában dolgozó nyomozó, méghozzá híres nyomozó volt, ezért a zsaruk megérkezése előtt el kell tüntetniük a testeket. Ám beárulják a csapatot, egy alvilági vezető tudomást szerez a végzetes hibáról, zsoldosokat küld a tetemszállító autó után, hogy rabolják el a sztárzsaru lemetszett kobakját, mely birtokában rákényszerítheti a prostikat az általuk kontrollált terület átadására; a beszélő fej több alkalommal is gazdát cserél, mígnem sűrű lövöldözéssel tesznek pontot az emberrablással, késeléssel és robbantgatással tarkított ügy végére. A szereplők sorsa több ponton is összeér, a különálló cselekményszálak találkoznak és kihatnak egymásra, így kerekedik ki a történet.
Durva és immorális, szenvedélyben és erőszakban bővelkedő események zajlanak a filmben, melyek hagyományos kivitelezés mellett is elégségesek lennének a néző letaglózására; a Sin City esetében mégsem a cselekmény, hanem a stílus, a képi világ lenne a bódító erejű varázsfőzet legfontosabb hatóanyaga. A képregény világa szélsőségesen stilizált, szemfájdító élességgel válik el egymástól a fény és az árnyék, a vizuális koncepció hiteles adaptálása pedig korántsem tűnt egyszerű kihívásnak, pusztán technikai oldalról is komoly igényeket támasztott. Köztudott, hogy Rodriguez lelkes rajongója a digitális technikának, imád HD-kamerával forgatni és nem riad vissza a számítógépek alkalmazásától sem, amely szenvedélye miatt egyaránt kapott hideget és meleget pályafutása során. Ez alkalommal példás szakmai fölénnyel demonstrálta, miként lehet a többnyire vásári komédiázásra használt eszközöket a kreativitás, az alkotói törekvés szolgálatába állítani: a Sin City teljes egészében green screen előtt forgott, a hátterek és a környezet mind-mind számítógép alkotta sötét káprázat (állítólag az autók és a fegyverek valódiak), kifogást mégsem emelhet senki. Megszokott, hogy a digitális technológia rémuralma által igazgatott filmek rendre felidegesítik és gúnyos megjegyzésekre hergelik a felnőtt nézőt (kötve hiszem, hogy a Mátrix harmadik része, a Sky Captain, vagy a Klónok támadása mosolygás nélkül végignézhető), de Rodriguez bizonyította, hogy csakis a jó ízlés számít, a többi csupán sallang, mivelhogy alacsony költségvetésből is lenyűgözően egységes képi világot alkotott a számítógépek által. A durva kontúrokkal felskiccelt, fekete-fehér környezet lidérces és nyomasztó, a bőven ömlő vér rikítóan fluoreszkál, Nick Stahl (Yellow Bastard) vibrálóan sárga, a hatalmas hópelyhek ezer wattal világítanak, a figurák pedig szemlátomást otthonosan mozognak a bitekből komponált világban.
A karakterek, kik élettel töltik meg Sin City pompás porhüvelyét, valahányan kemény fickók és szívdöglesztő csajok, a szereposztást kritikával illetni nem lehet, panaszszó a legszigorúbb rajongó szájából sem tetszhet megalapozottnak. Mickey Rourke (Marv) egyszerűen feledhetetlen, gyakorlatilag egymagában eltolná a filmet; Clive Owen makulátlan eleganciával hozza Dwight hidegvérű figuráját; Bruce Willis a rendelkezésére álló szűkös eszköztárból gazdálkodva is kiválóan formálja meg Sin City egyetlen pozitív hősét (ő Hartigan, a helyi rendőrség önfeláldozó angyala); a csendes emberevő (Kevin) bőrébe bújt Elijah Wood vérfagyasztó elmeorvosi esetnek tetszik; Benicio Del Toro pedig valóban hátborzongató Jackie Boy-já változott. Valamennyien emlékezetes teljesítményét nyújtottak, de még a kisebb szerepeket is kifogástalanul válogatták össze, mert Rutger Hauer, Michael Madsen, Michael Clarke Duncan, Nick Stahl játéka több mint meggyőző, ráadásul maga Miller is kapott egy point blank által rövidre zárt cameót (érdemes megjegyezni, hogy Johnny Depp, Steve Buscemi, vagy Michael Douglas is szóba került). Csajok terén nemkülönben parádés bravúr esett, túlzás nélkül kijelenthető, hogy Jessica Alba (Nancy Callahan), Rosario Dawson (Gail), Devon Aoki („deadly little” Miho), Jaime King (Goldie/Wendy) gyakorlatilag felülírják a femme fatale eddig ismert fogalmát, miként a kiszolgáló személyzet (Brittany Murphy, Alexis Bledel) is tartja a színvonalat. Minden pasas szupercool és minden nő szuperszexi, őrjítő, de igaz: ebben az LSD-vel teletömött film noir-ban nincsenek feledhető arcok, más rendező akár öt-hat mozit is kigazdálkodott volna eme esszenciából.
Mindez persze elsősorban az alapanyag érdeme, a rendező „mindössze” értő kézzel adaptálta a készen kapott elemeket. Rodriguez egyetlen téren dolgozhatott önállóan, saját kútfőből merítve: a képregény néma műfaj, Miller zenét nem írhatott hozzá, így mozgókép hangbéli kiszolgálását a közismerten muzsikamániás rendező oldotta meg Graeme Revell, illetve John Debney hathatós közreműködésével. A zene tökéletesen illeszkedik a képhez, főképpen sötét és elborult jazz, baljós downtempo, komor rézfúvósok, zaklatott vonósok, rozsdás villanygitárok és mélyről csattogó basszusok szólnak, szépen aládolgozva a libabőrös hangulatnak.
A tengernyi pozitívum lajstromba vétele után, a teljesség kedvéért meg kell említeni, hogy szép számban akadtak az amerikai kritikusok közt, kik hevesen ostorozták a mozit, miszerint öncélúan erőszakos, mi több, betegesen brutális és felháborítóan nihilista. Hát persze hogy az; a Sin City bőséges terjedelemben, riasztóan kifejező illusztrációkkal tárgyalja a kannibalizmust és a bestiális agresszivitást, a szexuális perverzitást és a szadizmust, az izzó gyűlöletet és a szenvtelen megtorlást, no de Frank Miller sem irgalmas szamaritánusok jócselekedeteivel töltötte meg az oldalakat. A képregény címe nem Sweet Village, hanem Sin City, ez a fikció nem szépségről és erkölcsről, családi értékekről és politikai korrektségről, hanem bűnről és bűnhődésről, szenvedésről és szenvedélyről szól. A rendező pedig kendőzetlen módon ábrázolja az eseményeket, másrészt megteremti, de nem oldja fel a terhes feszültséget, nincs reveláció és nem tétetik igazság. Sin Cityben nem naiv archetípusok, hanem mindenre elszánt bűnelkövetők és szerencsétlen áldozatok laknak, erkölcsileg – egy fő kivételével- senki sem feddhetetlen; az erőszakos nagyvárosi ámokfutamban a rosszak csúf módon vesznek oda, miként a mérsékelten gonoszak is rendre elhullnak; a könyörtelen bosszú kivitelezhető, a túlélés azonban nem garantált, tehát kevesen húzzák ki a végefőcímig. A fenti kifogások csupán azért említődtek meg, mert illik felelősséggel viseltetni a finom lelkű és érzékeny gyomrú nézők iránt, kik számára kifejezetten ellenjavallott eme tétel, miként csajozós moziként, vagy családi célokra sem használható fel. Tessenek komolyan venni az intelmet, mert szép számban akadnak nagyon durva jelenetek, a Sin City szembeszökően pompás érdemei mellett sem titulálható közönségfilmnek, bármit is jelentsen ez a kategória – aki jegyet vált, egy erőtől duzzadó, hatalmas fogú, fekete fenevad megtekintéséért fizet.
Frank Miller és Robert Rodriguez előre megfontolt szándékkal, különös kegyetlenséggel és makulátlan precizitással forgatta le az év amerikai filmjét; a Sin City meseszép stílusbravúr, mely nem csupán a képregény rajongóit, de a tisztavérű próbálkozókat is könnyedén rabul ejti. Hölgyek és urak, ide kell írni: mestermű, hivatkozási alap, briliáns klasszikus született.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2005/06 30-33. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8278 |
