Nevelős Zoltán
Eastwood kemény zsaruja, Harry Callahan, nem a törvény korrumpálható igazságát követi, hanem a saját igazságérzetét.
Piszkos Harry enyhén hunyorított szemekkel a lábai előtt fekvő bankrabló érzései felől érdeklődik. Mármint hogy szerencsésnek érzi-e magát. A .44-es Magum csövébe bámuló, fekete vagány halántékán lecsurran egy izzadságcsepp: kilőtte-e a zsaru a hatodik töltényét is vagy csak ötöt?
A szavak szállóigévé váltak, a jelenet pedig önmagában emlékezetesebb és gyakrabban idézett, mint a film bármely más pillanata. Holott a fő cselekményhez semmilyen szálon nem kapcsolódik az epizód, amelyben ebédjét megszakítva Piszkos Harry meghíúsítja egy bankrablás elkövetőinek menekülését. A figura későbbi kalandjaiban ugyanígy seregnyi alkalommal téved efféle mellékvágányra a cselekmény, de cseppnyit sem bánjuk, hiszen épp ezért nézzük ezeket a filmeket: hogy lássuk Harryt, amint rezzenéstelen arccal rendet csinál. Míg az elbeszélés elakad, a főhős mítosza épül emberfeletti magasságokba.
Sergio Leone Dollár-trilógiája után Clint Eastwood hatalmas sztár volt Európában, az Egyesült Államokban azonban még mindig csak tévészínészként ismerték. Eastwoodnak importálnia kellett saját figuráját saját hazájába. A felemás sikerű Akasszátok őket magasabbra című western után változtatott a recepten, és a Coogan blöffjében a szenvtelen revolverhőst, akinek otthona és lételeme még mindig a pusztai vadon, berántotta egyenesen a New York-i aszfaltdzsungelbe. Noha a filmet a Universal gyártotta, és Eastwood csak két évvel később jut odáig, hogy onnantól kezdve minden színészi és rendezői alkotását saját cége, a Malpaso produkciójában forgassa, már itt sikerült kiharcolnia, hogy vétójoga legyen a forgatókönyvet és a rendező személyét illetően. Eastwood, a filmkészítő tehát már az olaszországi diadalmenet után karrierje amerikai újraindítása kezdetétől kezében tartotta Eastwood, a mozisztár sorsának alakulását.
Coogan egy szökött bűnözőt akar visszavinni New Yorkból Arizonába, a metropoliszban azonban mások a játékszabályok, mint a vadnyugaton. A címadó blöff után betörik a fejét, elveszti a rabot és még rendőrségi fogdába is kerül. Lee J. Cobb legmorcosabb arcát elővéve alakítja a városi zsarut, aki hol Texnek, hol Wyattnek szólítja a nagykalapos, cowboycsizmás Coogant, akinek tömör beszólásaira hasonlóan találó replikákat lő vissza. A két különböző fából faragott, de egymással mélyen szimpatizáló zsaru súrlódásainak jelenetei a klasszikus western értékrendszerének elmúlását fogalmazzák meg harcias félmondatokban.
A szintén Don Siegel rendezői közreműködésével készített Piszkos Harry címszereplője már csak gondolkodásában őrzi a vadnyugati virtust. Igazi városi zsaru, otthonosan használja az infrastruktúrát, de nem hagyja, hogy a szabályok, a bürokrácia és a hierarchia megpuhítsa. Amíg eredményes a bűnüldözésben, addig a rendszer támogatja: „Most már tudja, miért hívnak Piszkos Harrynek. Mert rám sóznak minden piszkos melót” – mondja. Amikor azonban kemény módszerei miatt felettesei kompromittálva érzik politikai arculatunkat, megpróbálják rövid pórázra fogni. Harry Callahan azonban nem a törvény (korrumpálható) igazságát követi, hanem a saját (megingadhatatlan) igazságérzetét, ezért üldözi tovább a Skorpió nevű, lesipuskás sorozatgyilkost, és miután kivonta a forgalomból, ezért dobja a porba csillagát, mint a Délidő seriffje.
A nagyívű gesztus mégsem jelentett végleges döntést, Piszkos Harry ugyanis visszatért még négy film erejéig a következő 17 évben. A sorozaton belül a hetvenes években készült három film, a képi és zenei világ, a San Franciscó-i hangulat hasonlósága miatt szorosabb egységet képez, mintha egy zsinórban készült tévésorozatot epizódjait látnánk, ami nem véletlen. A Piszkos Harry a hetvenes években hihetetlen népszerűségnek örvendő, zsarus tévésorozatok – mint a San Francisco utáin vagy a Starsky és Hutch – legfontosabb mintaképéül szolgált. „A tévékrimi csak a nyomozó alakjára fordít némi gondot, legfeljebb a rendőrre emlékezünk, a cselekmény esetleges, bonyolítása önkényes” – írja Király Jenő a zsarufilmekről szólva. A Magnum ereje és Az igazságosztó újabb és újabb, egy-egy egész filmre vagy csak egy-egy jelenetre szóló küldetéseket akasztanak Callahan nyakába, aki megoldásuk közben újabb és újabb oldalait tárja fel a nézőnek, miközben folyamatosan gondoskodik szórakoztatásáról egy-egy csattanós konfliktussal vagy üldözési jelenettel.
Eastwood 1966 után ugyan nem kívánt az olasz filmgyártás további felvirágoztatásán munkálkodni, idővel mégis hasonló változások zajlottak le az itáliai népszerű műfajok életében, mint a sztár karrierjében, így történhetett, hogy a Piszkos Harryvel egy újabb szoros kapocs jött létre közöttük. Az olasz western kifáradásával a bűnügyi film két változata lépett az előtérbe: a horrorral rokon giallo és a zsarufilm. A Piszkos Harry ez utóbbinak volt egymaga legfontosabb mintaadója, Sergio Martino Rettegő Milánója vagy Enzo G. Castellari A rendőrség vádol, a bíróság felment című filmjei nem készültek volna el nélküle. Érdekes fejlemény volt, amikor 1984-ben a Kötéltáncban egy Eastwood-filmet láthattunk eljátszani a giallo formai toposzaival a sorozatgyilkos akciói során.
Christopher Frayling Eastwoodról írott monográfiájában felidézi, amikor 1968 nyarán A jó, a rossz és a csúf egy San Franciscó-i vetítésén a hippiközönség éljenzésben tört ki, amikor Eastwood a csatajelenet után benyögi: „Soha nem láttam ennyi embert hiába meghalni!” Az öntörvényű karakter vérfürdőt kommentáló szavai vietnami háborúellenes értelmezést nyertek, de a figura ettől függetlenül is dobogós volt poszterfronton Bob Dylan és Che Guevara társaságában.
Nem mindennapi politikai tornamutatványt jelent hát, amikor Piszkos Harryt három évvel később a liberális sajtó a szélsőjobbon definiálja. Pauline Kael sokat idézett kritikájában – kissé fogalomzavaros kifejezéssel – „fasiszta középkorisággal” (fascist medievalism) vádolta a filmhőst, mivel a deviáns elemek jogait lábbal tiporja. Piszkos Harry, ahogy több ízben ki is mondja a filmben, az áldozatok oldalán áll, és nem hajlandó tudomásul venni, hogy jogi indokok alapján egy veszélyes bűnözőt rá lehet szabadítani az ártatlan lakosságra. Az ezidőtájt éppen Nixonra szavazó többség mindenesetre elfogadta hősként a figurát. Eastwood inkább a hatalmi renddel birkózó magányos hős történetét látta a filmben, és lerázta a vádakat, későbbi filmjeiben azonban rendre helyreigazításokat eszközöl a kifogásolható pontokon. Mindjárt A Magnum erejében egy önbíráskodó rendőri csoporttal kerül szembe. „Ha a rendőrök hóhérokká válnak, mi lesz a vége? Utálom ezt az átkozott rendszert, de amíg nem talál ki valami jobbat, ennél maradok” – e szavakkal utasítja vissza a meghívást soraikba, és ezzel halálos ellenségévé teszi a rá eredetileg felnéző akadémistákat.
Amikor a Piszkos Harryben egy kollégája úgy mutatja be, mint aki utál mindenki, és itt hosszú felsorolás következik etnikai kisebbségekről, Harry csak mosolyog jóváhagyólag. Az igazságosztóban aztán régi barátként és fontos szövetségesként tűnik fel a fekete Albert Popwell, aki már a Coogan blöffje óta különböző epizódszerepekben rendre a rövidebbet húzta. Az igazság órájában – igaz nem detektívként, hanem nyomozó újságíróként – a nyakát is majd’ kitöri, hogy az utolsó pillanatig tisztázzon egy kivégzésre váró néger sorsüldözöttet, a Véres munkában nyugdíjas és újszíves rendőrként a mexikói kisebbség problémáiban merül el.
Feminista vonalon is nagy fejlődés történt. A nagyvárosba beszabadult Coogan gavallérságába egyaránt beletartozott, hogy felképelje a rendőrségi pszichiáternő mellét fogdosó, deviáns fiatalembert (a nő legnagyobb felháborodására), és hogy aztán lefeküdjön a kolleginával éppúgy, mint szökevénye drogos barátnőjével. Éles kritikákat végül A Magnum ereje váltott ki, amelyben a nők főként az erőszak és a szex tárgyaiként jelennek meg. A későbbi filmekben ezzel szemben erős női karakterek sora tűnik fel. Az igazságosztóban Harry női társat kap – a nem éppen babakinézetű Tyne Daly alakítja, a Cagney és Lacey című női zsarusorozat későbbi sztárja –, akinek halálakor az Alcatraz-szigeti, végső összecsapás után egy hosszú bizonyítási folyamat pecsételődik meg, amikor Piszkos Harry egy ilyen férfias munkára alkalmatlannak tartott nő előtt adózik teljes, westernbe illő bajtársi tisztelettel.
Eastwood múzsája 1976-tól a vékony, szőke Sondra Locke; a Vesszőfutásban még csak egy talpraesett prostituáltat alakít, aki sokszor gyorsabban reagál vészhelyzetekre, mint a kíséretével megbízott rendőr, Az igazság útjában már ellenfél és szövetséges egy személyben. Ő a sorozatgyilkos, aki után Piszkos Harry nyomozni kezd – valójában az őt és húgát évekkel korábban megerőszakoló baráti társaság tagjain áll véres bosszút –, aztán miután meggyőzi Harryt, hogy ő valójában áldozat – és Harry Callahan, ugye, a saját lelkiismeretét követi, nem a törvény betűjét –, kéz a kézben számolnak le a maradék és sikeresen feldühített bitangokkal.
Coogan még érdes modorú macsóként a vadnyugati seriff modernizált változata volt csupán, az új típusú hős, Eastwood változata a nagyvárosi zsaru karakterére Harry Calahan alakjában kristályosodott ki. Ez volt egyben leghíresebb figurája, az életmű zsarufilmvonulatát tekintve azonban feltűnő, hogy Eastwoodnak a Piszkos Harry-szérián kívül nyílt lehetősége árnyaltabb karakterek megrajzolására. A három epizód után a rend sziklaszilárd őreként ismert alakot sokkoló szétesett iszákosként látni, akit pontosan csökkent értéke miatt bíznak meg biztos halállal kecsegtető küldetéssel korrupt feljebbvalói: a saját maga által rendezett Vesszőfutásban a sztár mintha azt mutatná be, hogyan mászna ki Piszkos Harry egy ilyen kátyúból. A Kötéltánc megy el a legtávolabbi szélsőségekig: Block nyomozó itt egyrészt két gyermekét egyedül nevelő, szerető apa (a Nincs bocsánatban is majd így tér vissza), élete árnyékos oldalán viszont olyan bizarr és kiismerhetetlen szexuális fantáziákat él ki, hogy a film több ponton is szándékosan elbizonytalanít: talán ő maga a várost rettegésben tartó kéjgyilkos. Explicitásban A zöldfülű azon jelenete megy el legtovább, amelyben a brazil szexdémon, Sonia Braga által alakított bűnöző videokamera előtt megerőszakolja a székhez kötözött zsarut, hogy később e felvétellel zsarolhassa. Az erkölcsi árnyoldalak után – szembenézve saját öregedésével – Eastwood filmjeiben a fizikai korlátok jelentkeztek témaként. A Célkeresztben vagy a Véres munka hősének alapvető belső konfliktusa, hogy a teste már nem képes végrehajtani azokat az akciókat, amire az akarat sarkalná.
Eastwood nem kaméleon, mint Robert De Niro, nem vesz fel minden filmben új vonásokat magára. Egy alakba bújt bele, de abba olyan ügyesen, hogy igen nehéz megkülönböztetni, hol kezdődik a szerep és hol a színész, leheletfinom a határvonal. Önmaga változatait próbálgatja, és noha olykor szélsőséges és előnytelen vonásokat is láttat, száraz burok mögött védi valódi természetét. Hőseit éppúgy nehéz kiismerni, mint magát a színészt. Interjúkban a világ legkedvesebb emberének ismerhetjük meg, de a huncut szemekből kiolvashatjuk, hogy mindaz, amit tőle a moziban láttunk, talán lehetőség szintjén megvan benne: Piszkos Harry, amint a Magnum egy kegyetlen mozdulatával lepuffanatja az iskoláslányt maga elé tartó Skorpiót; a New Orleans-i Block nyomozó a Kötéltáncból, amint megpróbál ártatlan arcot vágni, amikor megtudja, hogy az örömlányt, akinél előző este bilincses játékot játszott, brutálisan meggyilkolták; vagy éppen – kilépve a zsarufilmek köréből – a megvénült bokszedző tanítványa betegágya mellett a Millió dolláros bébiben. Tudjuk, hogy nem hagyja, hogy mások mondják meg, mit tegyen, tudjuk, hogy a maga szívére fog hallgatni, ha úgy tűnhet is néha, hogy nincs szíve. Valami miatt egy ilyen sztárra negyven éve igen nagy a kereslet.
Filmográfia
Coogan blöffje (Coogan’s Bluff, 1968, Don Siegel)
Piszkos Harry (Dirty Harry, 1971, Don Siegel)*
A Magnum ereje (Magnum Force, 1973, Ted Post)*
Az igazságosztó (The Enforcer, 1976, James Fargo)*
Vesszőfutás (The Gauntlet, 1977, Clint Eastwood)
Az igazság útja (Sudden Impact, 1983, Clint Eastwood)*
Kötéltánc (Tightrope, 1984, Richard Tuggle)
Holtbiztos tipp (The Dead Pool, 1988, Dwight H. Little)*
A zöldfülű (The Rookie, 1990, Clint Eastwood)
Célkeresztben (In The Line Of Fire, 1993, Wolfgang Petersen)
Az igazság napja (True Crime, 1999, Clint Eastwood)
Véres munka (Blood Work, 2002, Clint Eastwood)
* Piszkos Harry-sorozat
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2005/05 10-12. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8267 |
