Géczi Zoltán
Clint Eastwood rendezőként is bizonyított: hivatalos játékidőn túl vált a régi vágású mozik utolsó mesterévé.
Hollywood egykoron oly gazdag mintagazdaságát kínzó, makacs aszály sújtja. Az utóbbi évtizedekben termékeny parcellák váltak szikes pusztákká, patinás stúdiók mentek csődbe, remek alkotók vonultak nyugállományba vagy szegődtek el napszámba. Már a régi legendák sem teljesítenek megbízható színvonalon: Martin Scorsese remekművek helyett csupán ízléses kommerszeket forgat, hanyatlására pedig szépen rímel a nagy generáció esetenként mérsékelten szórakoztató (Woody Allen, Robert Redford), másszor kevéssé elegáns (Francis Ford Coppola, Brian De Palma) leépülése.
Szerencsére akad egy szikár, jeges tekintetű férfi, ki mit sem törődik a változó trendekkel, és egyenes derékkal állva hirdeti a régimódi filmcsinálás örök dicsőségét – Clint Eastwood páratlan bravúrt végrehajtva nem pusztán túlélte a kilencvenes éveket, de hírnevében és szakmai reputációjában egyaránt megerősödve, lenyűgöző fejlődést mutatva került ki a vészkorszakból. Holott a Sergio Leone-féle westernfilmek ikonná lett főszereplője nem csodagyerekként kezdte rendezői pályafutását; már negyven felett járt, mikor elvállalta első filmjét, majd hosszú-hosszú utat barangolt be, még igazán komoly alkotóvá érett. 1971-et írtak, mikor első ízben ragadta magához a megafont, hogy levezényelje a Játszd le nekem a Misty-t! című bűnügyi történetet, a következő két évtizedben gyakorta játszott másoknak, de időről-időre visszatért a kamera mögé, sok és sokféle filmet rendezett, melyek közt éppúgy akadnak emlékezetes (Lebujzenész, 1982; Az elefántvadász, 1990), illetve kevésbé sikerült (Tűzróka, 1982; Fakó lovas, 1985) alkotások. Az őszbe csavarodott diák csak tizenharmadik filmje, a Charlie Parker életéről szóló Bird (1988) által tette le a mestervizsgát, az igazi áttörést pedig a Nincs bocsánat (1992) jelentette számára. Hatvan felett készítette el addigi pályafutása legkiválóbb moziját, így a szakma java, megragadva a soha vissza nem térőnek vélt alkalmat, példás előzékenységgel le is írta őt: két évre rá a filmakadémia életműdíjat adott számára, finoman utalva rá, hogy immáron semmi meglepetésre nem számítanak az idős alkotótól.
Pedig Clint Eastwood egyáltalán nem kívánt nyugdíjba menni, szándékát félreértették: a Nincs bocsánat számára nem holmi emelt fővel kimondott viszlát, de érces hangon elkurjantott adjonisten volt. Direktorként ekkorra gyűjtött elégséges tapasztalatot, tisztította le munkamódszerét és rendezte össze eszköztárát, melyből újabb remekműveket tervezett kigazdálkodni, a rákövetkező évtizedben pedig elegánsan összegezte negyven év tanulságainak legjavát.
Közel félszáz szereppel, megannyi sikerrel és kudarccal a háta mögött már jól tudta, hogy semmiféle trükk nem pótolhatja a jó színészeket és a határozott színészvezetést. Rendezőként roppant alaposan válogat, és mer szokatlan döntéseket hozni, éles szemmel kutatja fel az ideális színészeket. Meglepő volt Kevin Costner felkérése a Tökéletes világ (1993) főszerepére; a Több, mint testőr című bénító rettenet elsöprő anyagi sikere után a színész a való életben éppen a középkorú háziasszonyok kedvenc pasiját játszotta, így a szökött bűnöző ellentmondásokban bővelkedő, egyszer következetesen erőszakos, másszor kamaszosan érzékeny figurája első pillantásra nem tűnt nyilvánvaló osztásnak. A kész mű azonban igazolta a merész döntést, hisz a gyermekrablásra vetemedő, majd gyilkosságba sodródó visszaeső semmibe masírozó története éppenséggel Kevin Costner – illetve a forgatás idején mindössze hét éves T. J. Lowther – takarékos, mégis érzelmekben gazdag játéka által veszi be a néző szívét.
A gasztronómiai alaptétel, miszerint a finom étek legfontosabb kritériuma a jó minőségű alapanyag, filmrendezés terén is igaz. Clint Eastwood, mint önmaga producere, a riasztó tempóban terjedő szokásjoggal szemben – olcsó szakmunkással írassunk vacak forgatókönyvet, ily módon is csökkentendő a költségeket – a régi iskolát követi, és gondosan válogatott irodalmi művekből forgat. A Robert James Waller azonos című könyvéből készült A szív hídjai (1995) egyfelől merőben váratlan szelekció, másrészt példa nélkül álló zárvány a rendező életművében, mely segített végleg levetni a cinikus revolverhős poros ponchóját. A film egy idősödő fotóriporter és egy középkorú háziasszony véletlenszerű és röpke, ám életre szóló románcát meséli el magával ragadó módon; már-már aggasztóan csendes és szemérmes történet ez vonzódásról és elkötelezettségről. A szív hídjai más kezében könnyedén válhatott volna gusztustalanul szentimentális, vagy szenilis geronto-tündérmesévé, de Clint Eastwood imponálóan józan rendezésével egy kivételes remekmű, a legszebb szerelmes filmek egyike született meg, melynek érzékeny karakterábrázolása, finom erotikája, életszerű dramaturgiája a legelvetemültebb akciófilm-rajongókat is megérinti.
Clint Eastwood ’90-es években forgatott filmjei ódivatú erkölcsi tanmesék: morális elvekről és döntésekről szólnak, melyek előrébbvalók, mint a hatalom és a pőre anyagiak. Az Államérdek (1997) idős mesterbetörője visszavonulás előtti utolsó munkáját végzi éppen, ám megzavarják, és a tükörfal túloldaláról tanúja lesz egy kirívóan ocsmány gyilkosságnak. A veterán tolvaj élete veszélybe kerül, s bár futhatna, inkább megveti lábát és harcba bocsátkozik a nyomasztó túlerővel szemben, holott ellenfele nem kisebb hatalmasság, mint az Egyesült Államok elnöke. Luther Whitney – hasonlóan Butch Haynes-hez, a Tökéletes világ főszereplőjéhez – nem éppen szeplőtlen jellem, hisz idegen széfekből rámolta össze az egzisztenciája megteremtéséhez szükséges javakat, de bűnözőként is gentleman, ily minőségében pedig tiszteletben tartja az erkölcsi határokat, és személyes érdekeivel szemben is szolgálja az igazságtétel ügyét. Az Államérdek egyszersmind remek lehetőséget kínálna rá, hogy a politikai elkötelezettség tárgylencséjén szemrevételezzük Clint Eastwood kései filmjeit (sokak szerint a darab reflexió Bill Clinton botrányaira, nyílt utalás a hazudós elnök és a dörzsölt stáb mesterkedéseire; meglehetősen brutális párhuzam, hiszen az Ovális Irodában nem öltek, csak öleltek), de az öreg nem viselheti ezt, mondván, filmjei a szórakoztatást és az okulást, nem a politikai propaganda célját szolgálják. Az ideológiai meggyőződés nála erkölcsi kérdés, nem holmi filmvászonra termett szórakoztatóipari látványosság, és ez ügyben tántoríthatatlan; emlékezzünk vissza, Michael Moore-t, a körülrajongott politikai reklámfilmrendezőt személyesen fenyegette meg egy gálán, mikrofon mögül dörögve le rá, miszerint puskát ragad és lelövi, ha meglátja ajtaja előtt.
Korántsem meglepő, ha egy délről származó úriember ily kijelentésre ragadtatja magát, Clint Eastwood pedig tetőtől-talpig déli gentleman, erős kötődését film formájában is kimutatta. A Savannah városában játszódó Éjfél a jó és a rossz kertjében (1997) a déli hangulatot és tradíciókat, környezetet és konvenciókat veszi lajstromba, amelyek oly erőteljesen jelennek meg, hogy elnyomják a mozi cselekményét. Az északról jött újságíró (John Cusack) titokzatos gyilkossági ügybe csöppen, melynek áldozata éppenséggel vendéglátója, egy híres és tehetős helybéli uraság. A racionalitás világából érkezett oknyomozó megkísérli felgöngyölíteni az ügyet, bizonyítékokat gyűjt és kutakodik, ám azt tapasztalja, hogy a forróságtól remegő levegőben a kontúrok elmosódnak, az analízisre és rekonstrukcióra való törekvés ezen a helyen merőben terméketlen attitűd. A misztériumot elfogadni, a szépséget pedig befogadni, nem pedig megfejteni és magyarázni kell, mert ott és akkor semmi sem nyilvánvaló, csak a kopottan is oly elegáns River Street sármja, a vénséges fasorok szépsége, dél lusta vudu-varázslata és Savannah avítt bája – gyönyörködjünk hát benne, még az idő engedi.
Az Éjfél... inkább főhajtás a déli hagyományok előtt, hatalmas képeslap, kissé szentimentális, ám lenyűgöző kirándulás. Az ismert karaktereket és dramaturgiai megoldásokat felvonultató Az igazság napja (1999) azonban már visszatérés a józan szimplicitás birodalmába, míg a 2000-ben bemutatott Űrcowboyok az életmű legérdekesebb darabjai közül való. Az elcsatangolt műhold befogásával megbízott veterán űrhajósok története maga a nézhető önirónia, olyan mozi, melyet csak kevesek mernek felvállalni; Clint Eastwood, Donald Sutherland, Tommy Lee Jones és James Garner csörgősipkát húztak és finom érzékkel csináltak bohócot magukból. Kiváltképpen mókás a film nyitánya: az Amerikai Légierő különlegesen képzett vadászrepülőgép-pilótái az űrbe készültek, ám a történelmi jelentőségű missziót végül másra bízzák, és a NASA vezetői a snájdig fiatalemberekből álló brigáddal szemben egy hülyén vigyorgó csimpánzra húzzák rá a csillagos-sávos lobogóval ékesített szkafandert. Embereink menthetetlenül a Földön ragadtak, megkeserednek és elöregednek, mígnem a csalfa sors második eséllyel kínálja meg őket. Negyven évvel később, immáron válsághelyzetben visszarendelt, trottyos asztronauta-jelöltekként vizelettartási problémákról, potenciazavarokról és „felemás seggekről” disputálnak kedélyesen az űrközpontban, saját vénségükön göcögnek nagyokat, ám a kritikus órákban vérbő ifjakat megszégyenítő helytállást tanúsítanak, és hősökként térnek vissza a Földre. Korántsem idegen a rendezőtől önmaga fricskázása, Eastwood régebbi filmjei is tartalmaznak hasonló utalásokat – az Államérdekben szívritmus-szabályozójára hivatkozva tér ki a nyomozó kérdései elől, a derék detektív pedig kénytelen elfogadni a választ, legfeljebb magában dohoghat kicsinyt („Pacemaker? Lefogadom, hogy nincs is pacemakere”) –, de az Űrcowboyok maga a görbe tükör, kivénhedt macsók felszabadult komédiázása.
A két évvel később forgatott Véres munka thrillernek álcázott tanulmány, amely az Eastwood által rendszeresen idézett problematikát, az erőszak természetét, az erőszaknak az elkövetőre és az áldozatra, illetve ezek környezetére gyakorolt közvetlen és közvetett hatását vizsgálja. Érezhető a kommerciális megfontolások felé tett kedvezmény, a rendező ez alkalommal a divatos thrillerek elemeivel (pszichopata sorozatgyilkos, szívátültetés, a donor személyével és sorsával kapcsolatos bonyodalmak) gazdálkodó alapanyagot választott, a történet tehát kissé kimódolt, a sokkolónak szánt csavarok pedig helyenként ugyancsak mesterkéltnek hatnak. A főszereplő motivációja, maga az alapállás azonban visszautal Az igazság napjára, a Tökéletes világra, illetve a rendező saját személyére: az egykoron fényesebb napokat látott, öreg profi ismét szimatot kap, és a szakmai kereteket túllépve, személyes megfontolásból hajszolja az igazságot. Ám a valóság arca, melyet vér és verejték árán lehet csupán feltárni, korántsem rózsás, az igazság nem hoz revelációt; az erőszak szilánkokra töri az emberi kapcsolatokat és pótolhatatlan veszteségeket okoz, az áldozatok soha nem nyugodhatnak békében, miként a túlélők sem feledhetik az elszenvedett traumákat.
A Nincs bocsánat volt a katalógus első nemes veretű mesterdarabja, a Véres munkára következő Titokzatos folyó pedig Clint Eastwood rendezői pályafutásának legmagasabb csúcsa, a karakterekre épített és karakterek által mozgatott dráma nehezen felülmúlható iskolapéldája. 2003-ban már senki nem várt tőle semmi újat, nem csupán az életmű elismeréseképpen adományozott Oscart, de a Velencében kapott Arany Oroszlánt (ugyanezen okból utalták ki számára) is évek pora lepte, ám Clint Eastwood huszonnegyedik filmjével ismét bizonyította, hogy nem csupán retrospektív vetítéseket érdemes rendezni filmjeiből, de a jövőben is számolni kell személyével. A Dennis Lehane regényéből készült mozi újfent a jól ismert terepet járja, bűn és bűnhődés, remény és félelem, hűség és árulás, düh és harag, veszteség és megtorlás, kín és trauma lennének a kulcsszavak, Eastwood pedig korántsem kiskanállal mérte a fenti komponenseket; az általa kevert főzet maró méreg, húsbavágó tragédia. A Titokzatos folyóval sikerült hibátlan formában megvalósítani az évtizede követett rendezői koncepciót: a film forgatókönyve tökéletes (ez alkalommal egy finom és életszerű csavarra is futotta), a színészválasztás tökéletes (többek közt Sean Penn, Tim Robbins, Kevin Bacon, Laura Linney), a színészvezetés stabilan magas színvonalú (nehezen hihető, de igaz: valamennyi szereplő élete egyik legjobb alakítását nyújtotta), a dramaturgia pedig sallangmentes. Letisztult rendezői szemlélet és alapos munka kellett hozzá, hogy sikerüljön a lehetetlen: Clint Eastwood 73 éves korában képes volt felülmúlni a Nincs bocsánat nívóját, és élete legkiválóbb filmjét tette le az asztalra.
Mikor egy botor sportriporter a szerencse szerepéről kérdezte Tiger Woods-t, a legendás golfjátékos így felelt: „Hiszek a szerencsében. És mennél többet gyakorlok, annál szerencsésebb vagyok.” Clint Eastwood sikere nemkülönben tapasztalatában és bölcsességében gyökeredzik, és utolsó rendezését, az Oscar-díjakkal kidekorált Millió dolláros bébit szemlélve nagyon úgy fest, hogy egyre biztosabb kézzel forgatja szerencséjét.
A vészes tempóban amortizálódó hollywoodi filmipar satnya termését tekintve kimondhatatlan felüdülést jelent egy-egy régi vágású, CGI és megarobbanások helyett történettel és karakterekkel működtetett mozi, és egyre jobban meg kell becsülni egy olyan alkotót, ki a nyolcadik iksz felé lépkedve is kerüli az öregkori elhülyülés csődjét. Clint Eastwood egy eltűnőben lévő világot képvisel, fogyatkozó jelentőséggel bíró morális problémákat visz vászonra, ennél fogva alkotásai értéknövelő celluloid-befektetések, melyek húsz-harminc év múlva is nézhető filmek lesznek. A méltósággal öregedő rendező tudja jól, hogy az ő játékideje is véges, ezért hetven felett is szakadatlanul dolgozik (e sorok írásakor az Apáink zászlaja című háborús filmet forgatja), tovább kutatja a tökéletes formulát; pedig már most, a végefőcím előtt nyilvánvaló, ki az amerikai filmgyártás epikus történetének egyik főszereplője.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2005/05 13-15. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8266 |
