Jaksity György
Dr. Frankenstein kreatúrája teremtője ellen fordul. A klasszikus horrorséma jogtörténetben és gazdaságtanban elbeszélve.
Képzeljünk el egy személyt, a játék kedvéért legyen ez egy vállalat, vagyis jogi személy, amely (aki) a következő tulajdonságokkal írható le:
Nem érdeklik mások érzelmei.
Nem képes tartós kapcsolatokra.
Nem érdekli, hogy tetteivel másokat veszélyeztet.
Másokat nyereségvágyból ismétlődően tévedésbe ejt és becsap.
Nincs bűntudata.
Nem képes a társadalmi normáknak, törvényeknek megfelelni.
A fenti ismérvekkel leírható személy nagy valószínűséggel egy pszichopata. Ez a The Corporation (a vállalat vagy részvénytársaság, vagy társaság) című film poénja, amire az egész épül, és ez egy jó poén, bármennyire is megerőszakolt (erre visszatérünk később). A poén poénja pedig az, hogy az „alapját adó vállalat=személy” kapcsolatot nem a szerzők erőltetik, hanem maguk a vállalatok, illetve őseik, a korai társaságok, amelyek tulajdonosai működésük optimális jogi keretei megteremtése érdekében korlátozott felelősséget, és az így létrejövő modern részvénytársaságnak jogi személyiséget harcoltak ki a törvényhozástól. A slusszpoén pedig valóban az, hogy ezt az amerikai alkotmány 1868-ban elfogadott 14. kiegészítése tette lehetővé, amely kimondta, hogy egyetlen személy életét, szabadságát, illetve tulajdonát sem veheti el az állam törvényes eljárás nélkül. Noha ez a törvény a rabszolgák védelmében született, a film szerint valójában ezen modern torzszülemény létrejöttének kedvezett azáltal, hogy a társaságok folyamodtak azért, hogy személyként ismerjék el őket. A film kétségkívüli erénye és egyben szórakoztatóan elgondolkodtató jellemzője, hogy nem áll meg az előbbi formállogikai levezetésnél, hanem azt színesen, ötletesen, kreatívan és persze kellően hátborzongatóan illusztrálja. Interjúk, korabeli felvételek és filmek, montázsok, reklámok váltakoznak gazdasági tényekkel sűrűn meghintve a hozzájuk tartozó további elborzasztó illusztrációkkal. Tulajdonképpen ez az az egy-másfél óra, amivel a The Corporation és alkotói leginkább felhívták magukra a figyelmet, ami miatt hetek alatt 24 díjjal jutalmazott világsiker lett a film, mi több, a Fahrenheit 9/11-et is meghaladó hatású modern antimítosz. Ne felejtsük el közben egy pillanatra sem, a The Corporation nomen est omen maga is egy vállalat, amely – feltehetően – néhány millió dollárból százmilliós kasszasikerré fog válni. Ehhez azonban nagy szüksége van arra a kapitalizmusra, amely üzletet csinált az elmúlt száz évben a filmből (stúdiók, forgalmazók, mozik, nekik otthont adó plázák, könyv-, dvd-, filmzene-kiadók, miegymás), vagyis A vállalat nem jöhetett volna létre, ha nincs a vállalat.
Sajnos azonban a vállalat-személyiségelemzésével nincs vége a filmnek, mert az alkotók úgy gondolták, hogy egy jó és jól megvalósított ötlet, illetve egy-másfél óra mozizás nem elég, nyakon kell önteni a nagyérdeműt információkkal, ha már befizeti a jegy árát. Jár neki még vagy egy-másfél óra borzongás, rémüldözés és nahátozás, mintha most hallana először reklámról, profitról, ipari kémkedésről, harmadik világbeli és különösen gyerekmunkáról, globalizációról, környezetszennyezésről és hasonlókról. Természetesen mindezekről és még többről is szó van, a többségében jogosan kritizált jelenségeknek pedig egytől-egyig ugyanaz az oka: a vállalat, vagy még inkább a vállalat, mint jogi személy. Ahogy az a jó poénokkal lenni szokott, alkotóik beleszeretnek és sajnos ott is előkerülnek, ahol nem sok keresnivalójuk van. Így a részvénytársaság jogi személy-mivolta, bár nem világos, hogy mennyiben következik ebből az a sok kár, amit a társadalomnak okoz, levezetődni látszik a jogi keretből, vagyis a megoldás a film sugallata szerint éppen ezen helyzet megváltoztatása lenne, mert akkor a csúnyán viselkedő társaságokat fel lehetne számolni, úgy, hogy az állam visszavonná az alapító okiratukat. Nos, az államnak meglehetősen sok eszköze van arra, hogy a társaságokat a törvényes cselekvésre kényszerítse és az elmúlt évek híradásain nevelkedő nemzedék tudhatja, hogy már a rossz könyvelésért is mennek a menedzserek a dutyiba, de ha az állam igazán bekeményít, gyakorlatilag törésig viheti a dolgot, hiszen a működés számtalan pontján tudja a vállalatot befolyásolni, büntetni és akár pénzügyileg is ellehetetleníteni. De vajon miért nem teszi? Talán, mert a megátalkodott vállalat-személy ebben is meggátolja, miként a filmben illusztrációként szórakoztatóan megjelenített filmbevágásban Frankenstein is megalkotója ellen fordult? Vagy talán ugyanazért, amiért a film nagyjából a felétől fogva eltér a személyiségpszichológiai megközelítéstől és többször mutatva magát a mestert, áttér a michaelmoore-os, bár nem minden valóságalapot nélkülöző, de alapvetően nem túl igényes, csak látszólag dokumentarista, valójában inkább propagandista, ugyanakkor kétségkívül blikkfangos hőzöngésre, anélkül, hogy az átlagos híradások tartalmához és képi világához ezekben a témákban valóban hozzá tudna tenni.
Az igazi poén persze az lett volna, ha elvisszük képzel(e)t(beli) betegünket a doktor bácsihoz, hogy vizsgálja és gyógyítsa meg. Van ugyanis egy pszichiáterünk (véletlenül az FBI munkatársa, hiszen mégiscsak egy bűnözőről van szó), aki – miután a film forgatókönyvírója (Joel Bakan) végigviszi a nézőt a pszichiáterek által alkalmazott DSM IV diagnosztikai rendszer kérdésein, kimondja a diagnózist, miszerint a vállalat-személy pszichopata. Itt azonban a sztori megtörik, nem a terápia következik, csak michaelmoore-ság. Pedig jót tett volna a filmnek, és szerintem ennek a sok megválaszolatlan kérdést felvonultató témának is, ha születik néhány gondolat a gyógyítást illetően. Ha ugyanis elbíbelődnénk egy pillanatra a terápia kérdéseivel, akkor bizony előtte kicsit érdemes lenne magán az elhangzott diagnózison is elmélkedni, hiszen az elhangzott ismérvek alapján másikat is fellelhetnénk, vagy éppen további ismérvek felsorolásával kényszerülnénk ugyanerre. Nézzük először a filmben elhangzó és a cikk elején felsorolt tüneteket. Ezek nagyjából hasonló módon igazak egy gyerekre, autistára, értelmi fogyatékosra, illetve minden olyan szindrómára, amelynél egyes szenvedőket a környezettel való interakció (a kívülről jövő ingerek befogadása, feldolgozása, arra történő helyes vagy bármilyen reagálások) fogyatékosságai jellemeznek. De ugorjuk át ezt az apróságot, elvégre filmről és nem orvoskongresszusról van szó, különben sem azt akarom kihozni mindebből, hogy a vállalat inkább autista, mint pszichopata (az orvostársadalom nagy része nem is olyan régen még amúgy sem tett különbséget a kettő között) és próbáljunk a terápia lehetséges forgatókönyvein elmélkedni.
Előtte azonban még valamin gondolkodjunk el. A vállalat legalább annyira hasonlít természeti lényhez, mint személyhez. A film is felvillantja ezt a párhuzamot, amikor a cápát, mint gyilkológépet állítja analógiaként mondanivalójához, vagy a vállalat természeti környezetünkben elfoglalt – természetesen szörnyű – szerepét mutatja be. Nos, akkor nemcsak személyiségjegyekkel rendelkező személyként, hanem a gazdasági-társadalmi-természeti ökoszisztéma részeként működő egyedként beszélhetünk a társaságról, amely anyagcsere-folyamatot bonyolít a környezetével, versenyben van az erőforrásokért és küzd a fennmaradásáért. A társaságok viselkedésében éppúgy fellelhetőek etológiai szabályszerűségek, mint az állatok és az emberek esetében. Fejlődése evolúciós sajátosságokat mutat, amely a kiválasztódás alapján működik. De ez már egy másik film témája, térjünk vissza a személyiségelmélethez.
Két lehetőségünk van: vagy létezik terápia és megváltoztatjuk betegünk legsúlyosabb problémáit, hogy a társadalmi együttélésre alkalmassá tegyük, vagy ha ez lehetetlen, akkor elszigeteljük a társadalomtól és megfigyelés alatt tartjuk (megfelelő szakintézményben helyezzük el). Utóbbi a vállalat-személy esetében nem játszik, hiszen folyamatos interakcióban van, többek között társadalmi környezetével, vagyis elkülönítése egyenlő a felszámolásával, mi pedig nem gyilkosok, hanem gyógyítók lennénk. Marad a terápia. A The Corporation 2 talán választhatja majdan ezt a témát, vagyis hogyan gyógyítsuk ki vállalatainkat abból, hogy érzéketlenek, nincs bűntudatuk, nem követik a társadalmi normákat, másoknak károkat okoznak, nem képesek a tartós kapcsolatokra. Nem is akarjuk elvenni a kitűnő alkotók kenyerét, inkább azon gondolkodjunk tovább, amit Milton Friedman Nobel-díjas közgazdász mond a filmben, miszerint a vállalat egy „mesterséges jogi építmény” és ahogy „egy épületnek sem lehet felelőssége, a vállalatnak sincs”, helyette a munkatársaknak, vezetőknek és részvényeseknek kell legyen. Vagyis annak a társadalomnak, amelyet ez a szörnyeteg állítólag a létében fenyeget. A vállalat által elkövetett hibákért ugyanis a dolgozók, a vezetőik, a vezetőket delegáló részvényesek és a megfelelő működésre felügyelő törvényhozás, illetve a jogkövetést számon kérő hatalom képviselői, valamint az őket demokratikusan megválasztók a felelősek, tehát így vagy úgy mi mindannyian. Persze nyilván mindenki jót akart és nem tehetünk róla, hogy Frankenstein lett belőle…
Sajnos nemcsak, hogy tehetünk róla, de ráadásul ez a szörnyeteg, mint az már máskor is előfordult a teremtés láncolatában, a mi képünkre sikerült, így undok tulajdonságai bizony tőlünk valók. Tehetünk róla, hiszen mi vagyunk a vállalat alkalmazottai, vásárlói, részvényesei, mi választjuk meg a törvényhozás tagjait és ezen keresztül az állami és helyi igazgatás vezetőit. Ha nekünk nem tetszik, hogy a Nike ázsiai munkásai – az európai ember szemében – iszonyatos körülmények között és nagyon alacsony bérért készítik a sportcikkeket, akkor ne vegyük meg és tegyük civil mozgalom keretében nyilvánvalóvá, hogy nem a futócipők színe, hanem a vállalat filozófiája nem tetszik. (Ilyesmi ruházat van egyébként Michael Moore-on is, miközben a Nike vezérigazgatóját ráncigálja a filmbeli bevágásban.) Ne vegyük meg a Nike meg a többi vállalat részvényeit, és akkor hamar felhagynak szörnyű üzelmeikkel, mi több, ne menjünk el az ilyeneknek dolgozni, és akkor aztán tényleg megtanulják. Egy ötletet a film is felvet, Ray Anderson, a világ legnagyobb szőnyeggyára vezetőjének példáját bemutatva. Anderson egy megtért tőkésvállalat–vezető, aki újraoperálja saját házi Frankensteinjét, vagyis vállalatát, hogy az ne szörnyeteg, hanem a társadalmi és természeti közegével harmóniában létező entitás legyen. A Goodyear vezetője szerint pedig ő, mint vezérigazgató nem a maga ura, ő nem így csinálná, a részvényesek döntenek. Szóval van itt terápia bőven, csak a beteg személyét kellene jobban azonosítani. A vállalat, a gaz menedzserek, vagy éppen a részvényesek, esetleg a velük összejátszó „lelobbizott képviselők”, ne adj isten, az alkalmazottak, vagy az egész társadalom a hibás? Érdekes botrányfilmet lehetne csinálni ezekkel a nem túl izgalmasnak tűnő címekkel: The manager – A vállalatvezető, The shareholder – A részvényes, The employee – Az alkalmazott, The society – A társadalom. De akár olyat is, hogy The Humane Humans, mintegy kifejezvén, hogy semmi emberi nem idegen tőlünk. A vállalat sem.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2005/05 16-17. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8265 |
