Kolozsi László
A kereskedelmi tévé tudja, mit akar, a közszolgálati televízió csak keresi. A kultúra elvész profit és közhaszon között.
Úgy vagyok most Hajós Andrással, mint a tizenkét éves Petike, Feldmár András pszichológus esettanulmányában, a tornatanárával. Petike nagyon szerette Béla bácsit, jobban tisztelte, mint a gyakran részeg édesapját. Béla bácsi az öltözőben, egy tornaóra után megerőszakolta Petikét. A kisfiú, hogy ne kelljen csalódnia az annyira respektált férfiban, elhitette magával, hogy ami történt, nem történt meg, hogy akkor, ott, az öltözőben, tulajdonképpen ő zavarodott meg. Hogy elmebeteg. Ahogy Gálvölgyi János mondaná: én kérek elnézést. Megnéztem Hajós Benne leszek a tévében című műsorát, és azt gondoltam, biztos velem van a baj. Hogy én vagyok az elmebeteg, mert az, ugye nem lehet, hogy ez a méltán sokszor adásba kerülő, értelmesen nyilatkozni tudó, szimpatikus férfi, ekkora baromsághoz adta az arcát. A magyar kereskedelmi televíziózás legdöbbenetesebb műsorának volt előzménye, a Balázs showban is mutattak már be olyan exhibicionistákat, akiknek a mutatványa után mindenki rosszul érezte magát, néző, műsorvezető, zsűri. Az egyik zsűritag, az énekesnő, Rita azt suttogta Nagy Feró fülébe: haza akarok menni. Hajós műsora, visszafogott vélemények szerint, ólban játszódott, és a szereplők röfögtek. A valóban felejthetetlen produkció megalázott minden résztvevőt, és nem lehetetett nem tátott szájjal, döbbenten nézni. Nem Hajós az egyetlen, akit egy kereskedelmi tévé berugdosott egy ócska műsorba, a kamerák elé. A jobb sorsra érdemes Váncsa István kétszáz remekművel tudja csak kiváltani magát abból a gyalázatból, amibe az RTL Klub taszította a Szellemvasúttal: műsora a kritikusok szerint is bukás volt, mindenki megkönnyebbülésére csak egy adást ért meg. Hajóst és Váncsát is tartogatni kellett volna, jobb időkre, jobb műsorokhoz.
Hajós András a közszolgálati tévében a népszavazás után mutatkozott be, mint Friderikusz Sándor famulusa. Nem értek egyet azokkal, akik szerint Hajós ebben a műsorban nem csak magát, hanem a választások, a magyar állampolgárság ügyét is lejáratta volna: kitűnően érzékeltette, hogy az egész szavazás csak színjáték, amikor bekéredzkedett a színfalak, vagyis hatalmas, kétszárnyú ajtók mögé, mintha azt akarta volna megmutatni, minden ott dől el, a háttérben, nem a szemünk előtt. Nem engedték be. A szótlan őrök elébe álltak. Figyelembe véve, hogy hányszor és hányan kérték az újraszámlálást, ez nem csak egyszerű tréfa volt; de lehetett rajta nevetni is. A komolytalan médiabohóc megpróbál belesni a politika kulisszái mögé.
Bruck Gábor Népszabadságban megjelent cikke szerint ma már nincs olyan jelentősége annak, hogy mit mond egy idomított politológus a köztévében, mert sokkal több információból és sokkal biztosabb kézzel válogatnak a szavazók, vagyis az állampolgárok. Lejárt a manipuláció kora, már nem lehet a polgárokat olyan könnyen megetetni, mint a web és a globalizáció ideje előtt. Kétségtelen, az éppen hatalmon levő pártok mindig ki akarták sajátítani a köztévét. Vagyis a politikusok hisznek és hittek abban, hogy igenis fontos, hogy a köztévé milyen képet sugároz róluk, holott a pártok agyarvillogtatása a tévé fölött inkább ingerelte, mint befolyásolta a választókat.
John Keane nem látott politikai műsort, vagy híradót, vagy egyenleget a magyar köztévén, Média és demokrácia című könyve inkább az angliai állapotokról szól. „A közszolgálati műsorszórás – írja – veszélyezteti a szólás szabadságát. Megmondja, mi a jó nekünk.” (…) „Ez a közszolgálat jogosulatlanul azon alapszik, hogy nosztalgikusan gúnyolódik az üzleti etika felett. Elitizmuson, sznobérián és üzletellenes előítéleten nyugszik.”
A BBC 1936-ban (!) kezdte a sugárzást, a közszolgálatiságot azóta is, az általános vélekedés szerint, az angolok csinálják a legjobban. A közszolgálatiság nagyon is angol dolog. Kevés nemzet őrzi olyan fogvicsorogva a hagyományokat, mint az angol. Pökhendi gúnnyal emlékeznek meg az angolok a nem angol egyetemekről. A konzerválódott angol arisztokrácia a kiváltságait is őrzi a köztévé fenntartásával: a BBC bemondói, egészen az utóbbi évekig, az ox-cam angolt beszélték, nem a cockneyt. A BBC őrzi reklámmentességét. Más nemzetek köztévéi már egyre kéjesebben dörgölődznek a piachoz. A köztévét, az angol köztévét is, a mindenkori uralkodó elit tartja fenn, részben a maga számára: szabad, független köztévé nincs. Mivel részben az állam finanszírozza a köztévéket, ezért beleszólást akar a műsorokba, és az állam beleszólása egyértelműen azt jelenti, hogy a köztévé a mindenkori hatalom kiszolgáltatottja. „A közszolgálati műsorszórás – írja Keane – bevonja az államot, hogy engedélyezze a favorizált tévés személyiségek működését, és megtisztítsa a képernyőt azoktól, akiknek értékrendjével nem ért egyet.” Jónéhányszor láthattunk már a vezetői székekben elkötelezett vezetőket, és láthattunk kegyetlen leépítéseket. Tornóczky Anita nem feltétlenül azért került a köztévébe, mert a nevelőapja volt a miniszterelnök, de nem lehet úgy nézni a műsorait, hogy ne jutna eszünkbe, ki a nevelőapja. Ha nem lettek volna olyan állapotok, évtizedeken át, amilyenek voltak, akkor csak a T. Akták minőségével kellene foglalkozni. Amikor Tornóczky Anita Laoszban feszít egy dzsunkán, nem jutna óhatatlanul eszembe: mindezt az adófizetők pénzén teszi. A közszolgálatiság hőskora az az időszak volt, amikor a nyugat-európai értelmiség még hitt a kommunizmus eszméjében, hitt abban, hogy a tévének lehet, van népnevelő hatása. Az idealista hatvanas-hetvenes években a magyar tévében is készültek értékes műsorok. A mai köztévé ahhoz sem ért, hogy ezeket a kitűnő műsorokat, a régi tévéjátékokat elővegye. Más tévék használják a köztévé jelentős állományát.
A kereskedelmi tévék magyarországi megjelenésével egyértelmű lett, hogy mire van szüksége a magyar nézőnek. A kereskedelmi tévéken nem kérhető számon a minőség, nem is gondolom azt, hogy egy kritikusnak, ha értelmiségi lapokba ír, írnia kell a kereskedelmi tévék borzalmas műsorairól: persze, lehet feltáró tanulmányokat írni arról, hogy milyen a bulvárműsorok viszonya a halálhoz – de azt hiszem felesleges a kereskedelmi tévék primitív műsorain elverni a port. A kritika-olvasók – egyáltalán: az olvasók – és a VV3 nézők érdeklődési köre nem esik egybe. Akik a kritikákat olvassák, azok tudják, ha este nyolckor a TV2-re kapcsolnak, mire számíthatnak; nem lepődhetnek meg: és nemtetszésüket leginkább azzal fejezhetik ki, hogy elkapcsolnak.
A kérdés persze az, hogy hová.
A köztévét a felháborodva elkapcsolóknak tartják fenn. „A szabadságot fenyegető legnagyobb veszély ma…a hatékony szakértő hivatalnokoktól származik, akiket kizárólag az foglalkoztat, amit ők közjónak tekintenek.” (Friedrich Hayek) A kritikák írói tisztában vannak azzal, hogy nem változik a kereskedelmi tévék műsorstruktúrája, színvonala egy-egy kritikától: hatásukat nem is a kereskedelmi, hanem éppen a közszolgálati tévé felé fejtik ki. Szakértőként. Ha megnézzük a legszabadabb médium, az Internet toplistáit, tulajdonképpen még örülhetünk is annak, hogy a főműsoridőben nem a Gyertyatartó című pornósorozat megy.
Minden befolyás, még a szakértők befolyása is, diktatúrához vezethet: az a folyamat, ami a műsorok befolyásolásával, a sajtószabadság korlátozásával – márpedig a köztévé műsorainak befolyásolása, a finanszírozó állam beavatkozása: az – kezdődik, ha nem is óhatatlanul, de azzal érhet véget, hogy nyugtalanul figyelünk a lépcsőházban éjjel neszezőkre, és félünk a csengőszótól.
A Mokka, vagy a Balázs show annak is köszönhető, hogy szabadság van, hogy demokrácia van: hogy a kereskedelmi tévékben nincs korlátozva a szólásszabadság. A piac ugyanis nem befolyásolja a kereskedelmi tévék politikai hozzáállását, ahogy Bruck Gábor is írta: a manipuláció kora megszűnt. Nem a pártkongresszus a vezető hír, hanem a durva baleset a nyolcas főúton. Amennyiben egy műsorról kiderül, hogy melyik oldalon áll, az egyenesen a nézettség rovására mehet: intő példa a Heti hetes nézettségének stagnálása. A közszolgálati tévék ideje, egyetértek Keane következtetésével, lejárt. A közszolgálati tévé nem tudja ellátni a feladatát: a kisebbségi műsorokban a kisebbségekről alig tudunk meg valamit, és egyébként is, ki nézi ezeket a műsorokat? Gyanítom, még a kisebbségek sem. A kisebbségi műsorokban, ahogy azt Szerbhorvát György is megírta (Népszabadság), mindig, mindenki mulat, mintha a kisebbségi sors széles jókedvre kellene hogy derítsen mindenkit.
Nem lehet megtudni a köztévéből, hogy mi történik akkor, ha valaki elfelejti bevenni a szokott időben a fogamzásgátlóját, vagy mi az új érettségi rendszer lényege: a köztévé nem tájékoztat, a 12+ nem a híradó nézésére szoktatja rá a tévézésre leginkább hajlamos tizenéves korosztályt, hanem az MTV News-ra.
A kilencvenes években beköszöntő szabadság elsodorta a köztévé számos értékes műsorát, és műsorvezetőjét. Kepes András is egy kereskedelmi tévénél kötötte ki műsorát. A Desszert felett eljárt az idő: jó példa arra, hogy mi történik egy műsorral akkor, ha kikerül a köztévé gyámolító melegéből, és bekerül a rideg piacra. Egyértelművé válik, hogy unalmas. Kepes csöndes moderátorként nem irányítja, csak kommentálja a beszélgetést: nincs igazi téma, a beszélgetések lassan elúsznak a semmibe. Mintha a vacsora közben már jól kibeszélgették volna magukat a meghívottak, és nem lenne kedvük ahhoz, hogy a tiramisu közben csevegjenek.
Az m1 kulturális műsorai közül egyetlen egy sem élne meg a kereskedelmi tévéken.
A tavaly kiírt pályázatra négy műsor készült el: és a Rakott maradt. A kulturális műsorokban, mondta Rangos Katalin, megmutatkozik majd „a Magyar Televízió közszolgálati arca, nagyjából smink nélkül”. A Rakott, ha Karafiáth Orsolya vezeti, nézhetetlen. A jeles költőnő nyafog, fád egykedvűséggel olvassa fel a szöveget a súgógépről, és szinte kétségbeesik, ha nincs előre megírt szövege. A Rakott első adása 1,5 %-os nézettséget, vagyis 132 ezer nézőt produkált. Beharangozója többnyire érdekesebb, mint a maga a műsor. Amit érdemes megtudni, azt meg lehet tudni az ajánlóból is. A szépemlékű Stúdió sorozat valószínűleg ugyanúgy túlterhelt volt, mint a Rakott, vagy az Allegro, csak azt akkor nem vettük észre, mert vagy a Stúdiót nézte az ember kedd esténként, vagy a körfolyosót, meg a klottgatyás szomszédokat. A Rakott és az Allegro is szinte minden múzsa segítségét kéri: van benne egy csipetnyi színház, egy marék képzőművészet, leöntve zenével. Kecskés András lehet, hogy remek táncos, de ha el is a magyarázza, amit táncol, az már-már kínos. Amikor Woody Allent megkérdezik az Árnyékok és ködben, hogy mi az élet értelme, azt mondja: nem tudom megmondani, de el tudom táncolni. Ez így rendben is van, de ha valaki el tudja táncolni, akkor utána miért mondja el?
Mert elmondatják vele.
Vagyis többre érdemes művészeket kényszerítenek, nekik idegen szituációba. Kocsis Zoltánt is jobban szeretem, ha zenél, mintha nyilatkozik, mert ha zenél, akkor nem tűnik olyan felfuvalkodott, flegma alaknak, mint a Napkeltében. A Gang, amit a tévé kuratóriuma nem is minősített kulturális műsornak, megmaradt a péntek esti kései műsorsávban: ebben a magyar média jelentős szereplői bizonyítják be, hogy legfeljebb csak arra alkalmasak, hogy one man show-ban szerepeljenek. Fáy Miklós kivételével, szinte mindenki eszelősen küzd a népszerűségért, de nem hallgatja meg a másikat: olyan, mintha mindannyian ugyanazt a kenyeret gyúrnák, de sohasem sütnék ki. Persze, hiszen hiányzik az egészből a kovász. A kisfilmek, a bejátszások, nem tartják össze. És mindemellett, ez a műsor követi el a köztévé leggyalázatosabb bűnét: idomított, színes ruhába bújtatott majmokat csinál a háttérbe ültetett nőkből, mintegy jelezve, az alkotók és a részt vevő mit is gondolnak a nők képességeiről: csak nyomják a gombot. Kapnak libacombot.
Inkább hallgatná az ember Szkárosi Endre valamelyik elektroakusztikus költeményét, az izgalmasabb, mint a beszavazott kulturális műsorok. Egy kereskedelmi tévében valószínűleg a nézők szavaztak volna a műsorokról, és valószínűleg egészen másként alakult volna az eredmény: nem azért, mert a Konyak annyival jobb volt, hanem azért, mert talán jobb lehetett volna. Az Allegro és a Rakott őrjítően humortalan – nem úgy, mint Szkárosi szerzeményei – a Gangban pedig nem valamin, hanem többnyire valakin nevetnek. Az effajta humor a külvárosi kocsmákban nem marad megtorlatlan. A legnézhetőbb – urambocsá a legközszolgálatibb – az m2 Kultúrház című szolgáltató műsora. A műsorvezetők többsége felkészült és csak annyira nárcisztikus, amennyire az elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy ne érezze magát kínosan a kamerák előtt. A felvezetett témákról általában nem beszélnek pár percnél többet: nem is kell. Meg lehet belőle tudni, hová érdemes menni, mit érdemes megnézni, mi a helyzet a magyar filmekkel, mi a francia kultúrattasé kedvenc Verne-regénye.
A közszolgálati televízió, legalábbis addig, amíg ilyen egészségtelen politikai környezet veszi körül, elsődleges feladata: a kultúra terjesztése; ha már van köztévénk, akkor annak valóban a kortárs kultúrát kellene szolgálnia; és a Kultúrház szolgálja is. A Kultúrház struktúrája is elfogadható – a beszélgetések közé egy filmet ékelnek be – követhető az adásmenet, naprakész (hiszen élőnek tetteti magát) és tartalmas.
Egy ilyen műsorhoz kellene megnyerni a magyar média használható arcait (azokat, akiket még nem maszatoltak vagy mocskoltak be a kereskedelmi televíziók): Váncsa Istvánt, Fáy Miklóst, Dessewfy Tibort; lehetne sorolni tovább, nem teszem (a Kultúrházban lett volna helye Hajós Andrásnak, és éppen azt a lehetőséget játszotta el új műsorával, hogy komolyan vehető legyen).
A RAI Uno az egyik intő példa: még a műveltségi vetélkedő tetejére is tesznek bokrétának egy kis sztriptízt. Az olasz köztévé egyáltalán nem tájékoztat elfogulatlanul, még nyelvtanulásra sem igen használható (pedig már az is jó műsor lenne, ha olasz városok főterét bekameráznák) – szemben a spanyol és a francia köztévékkel. Vagyis a közszolgálati tévékben uralkodó állapotok elég jól mutatják mi a helyzet (nem csak a politikai) a fenntartó országban.
Berlusconi Olaszországában – úgy tűnik – kupleráj van.
Szeretném hinni, hogy nem olyanok vagyunk, mint amilyennek a látottak alapján gondolom magunkat: egykedvűek, szegények, s mindebből következően: cinikusak; és megdöbbentően ízléstelenek. Szeretném hinni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2005/05 43-45. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8258 |
