Stőhr Lóránt
Krimiparódia, melodráma, Bergman, Fassbinder. Ozon a stíluskeverő játékosságban találta meg saját hangját.
A matematika merész összefüggéseket teremt a hetedik mûvészet történetében. Számoljunk csak! Kétszer kettõ? Ha néha öt, akkor Révész György 1954-es szocialista vígjátéka. Hatszor kettõ? Godard 1976-os ideológiakritikus televíziós sorozata. Ötször kettõ? François Ozon 2004-es lélektani kamaradrámája. Lám, az algebrai ismeretek egyre halmozódnak a filmtörténet során, ha nem feledjük el õket idejekorán! Ozon, a kései utód például aligha lehet tisztában az ötvenes évek magyar filmmûvészetének számtanával – viszont annál inkább ismeri a nyugati, elsõsorban francia mozgóképes tradíció vívmányait! A kortárs francia film kísérletezõ szellemû, folyton folyvást új utakat keresõ rendezõje minden alkotását tudatosan helyezi bele a filmtörténet hagyományába éppúgy, akárcsak annak idején az újhullámos elõdök, Truffaut, Chabrol, és természetesen Godard. Ahogy a Kifulladásig rendezõje forgatta le és ki a mûfajokat sorra a film noirtól kezdve a musicalen át a sci-fiig az ötvenes-hatvanas években, úgy mondta fel Ozon is nagyjátékfilmes pályafutása elsõ hét évében a mozitörténet egyszeregyét.
Számos felkavaróan ambivalens, ugyanakkor kiforrott rendezõi tudásról árulkodó rövidfilm után Ozon 1998-ban egy abszurd, provokatív sitcom-paródiával, a Sitcommal indította el nagyfilmes pályafutását, aztán a Bonnie és Clyde mozimítoszát dolgozta át és túlozta el szintén az abszurditásig a Szerelmes bûnözõk címet viselõ munkájában. A két korai játékfilmben paródiáig menõ öntudatossággal élt az elõregyártott sablonokkal, de aztán az elbeszélés a nézõi várakozásokra alaposan rácáfolva újra meg újra kisiklott a rendezõ csapongó fantáziájának hajtûkanyarjaiban. A Sitcomban és a Szerelmes bûnözõkben azonban – az új hullám szavajárásával élve – még nem tapintható ki Ozon szerzõi kézjegye; a kisfilmek személyessége után a saját hangját és a provokációra mindig éhes közönség kegyeit keresõ pályakezdõ rendezõ öntõformákat szétfeszítõ ötletkavalkádja eltakarja, hogy ki õ és hogyan látja a világot. A Szerelmes bûnözõk kudarca után Ozon kockát vetett a sorssal, tetemre hívta a modern mûvészfilm egyik legsajátosabb hangú szerzõjét, Fassbindert. Ki gondolta volna, hogy Ozont auteurré – vagy ha tetszik Autorrá – éppen a termékeny mester elsõ színdarabjának, a Vízcseppek forró kövönnek a németes hidegséget és a fassbinderi formaijegyeket franciás játékossággal és fekete humorral összevegyítõ adaptációja teszi majd? A szerelmi kapcsolatokban zajló kegyetlen játékokat szertelen képzeletét elõzetesen adott, fegyelmezõ erejû formában, az ötfelvonásos színdarab és a fassbinderi stíl keretei között boncolgatja, ám eközben az egyszerre ironikusan eltávolító, mégis mély életszeretetrõl árulkodó dalokkal, táncokkal és meleg színvilággal saját képére alakítja a hatvanas évek végén született drámát. A felnõtté érés, a klasszicizálódás elsõ állomása Ozon pályáján az író-rendezõ dramaturgiai érzékét és színészvezetési képességét megcsillogtató Homok alatt. A férjét elvesztõ, idõsödõ asszony lélektani drámájában Ozon rátalál az elhallgatás dramaturgiai eszközére, aminek révén a titok sûrû levegõjével veszi körbe az árnyalt jellemrajzú alkotást. Mintha csak a Homok alatt nyomán felébredt elvárásokat cáfolná magával kapcsolatban, mintha szeretné kinyilvánítani, hogy az emberi nyomorúság, a halál és a magány filmje csak a színével együtt érvényes, Ozon következõ mûve, a 8 nõ sztárszínésznõket felvonultató habkönnyû retródarab, musicalesített krimiparódia, amelybõl ki-ki filmtörténeti ismeretei szerint csemegézhet utalásokat és érzékenységének megfelelõen a komikus jellemek mögött is kiérezheti a személyes tragédiákat. A klasszicizálódás következõ lépcsõje Ozon életmûvében a Swimming pool, amelyben a 8 nõben kipróbált krimi-dramaturgiát és a Homok alatt pszichologizáló karakteranalízisét szintetizálja az öregkori termékenység: az újjáéledõ alkotókedv és szexualitás ábrázolására. Amikor tehát Ozon harmincas éveinek közepe-vége felé nekifogott, hogy a Vízcseppek után ismét kezdetétõl a végéig nyomon kövesse egy kapcsolat történetét, már magabiztosan uralta mind a stílusok megidézésének, mind a leheletfinom színészvezetésnek, mind pedig az (el)hallgatás és az ellenpontozó zene dramaturgiai alkalmazásának rendezõi képességeit.
Az 5x2 a Jelenetek egy házasságból Bergman-féle pokoljáró lélekboncolásától jut el a rohmerien könnyed, nyári szerelmi kalandozásokig, miközben – a Visszafordíthatatlan ötletét kisajátítva – fordított idõrendben meséli el egy férfi és egy nõ szakításához vezetõ lépéseket. Az 5x2 azonban jóval enigmatikusabb Gaspard Noé durva sokkolásra építõ filmjénél – Ozon az idõ visszafelé pörgetésén túl a szerzõi mindentudásról való dicséretes lemondással, a könnyen felfejthetõ indokok kiküszöbölésével megteremti a krimiszerû nyomozás bizsergetõ feszültségét. A szerzõ mindössze öt kulcsjelenetet, a Vízcseppekhez hasonlóan öt felvonást mutat meg a kapcsolat történetébõl, és még ezekben sem ad egyértelmû válaszokat nézõinek. Ami bizton állítható, hogy a Visszafordíthatatlannal ellentétben nem a külvilágból érkezõ kivédhetetlen támadás rombolja szét a szerelmi idillt, hanem belülrõl esik szét a kapcsolat, ám abban, hogy mik is volnának a szakítás okai, mindenki kizárólag saját intuíciójára és szerelmi tapasztalatára hagyatkozhat. Talán a szexuális orgia lehet az õsbûn, amin a férj idegen nõkkel és férfiakkal hetyegett felesége fürkészõ tekintete elõtt? Vagy meg sem történt mindez, a férfi csak a baráti társalgás felélénkítése és neje bosszantása végett hozta napvilágra szexuális fantáziáit? Esetleg még korábban, a férj távolmaradása a gyermekágyas feleségétõl volt az, ami végzetes törést vitt a kapcsolatba? S miért nem ment el a kórházba meglátogatni újszülött fiát: félt az apaszereptõl vagy tisztában volt felesége hûtlenségével? Az esküvõn esett meg tehát az a bûn, ami végeredményben a széthulláshoz vezetett? Vagy még elõbb, a megismerkedéskor, a szerelem megfoganásakor ûzött érzelmi-szexuális játékok sötétlettek végig a kapcsolat egén? De miért kellene egyáltalán bûnben gondolkodnunk, aminek a szakítás, a válás a büntetése? Túlságosan is keresztény gondolkodásmódra vall ez a kérdésfeltevés, aminek egyáltalán nincs alapja a filmben. Bergmannál a házasság szétesését a házastársak, általában a polgár, még általánosabban az ember azonossághiánya okozza – Ozon már nem esik kétségbe, nem vádolja az embert, nem kiált bûn és bûnös után, tudomásul veszi, hogy a szerelmekben az örömteli pillanatokat szükségképpen ballépések követik, hogy a kapcsolatok alá vannak vetve a változás törvényének, és ha nem megy tovább együtt, márpedig a válás jelenetében a kétségbeesett ragaszkodás már nem épít, hanem kegyetlenül pusztít, akkor másutt, mással kell újrakezdeni. Az 5x2 egy hétköznapi szerelem krónikája, házastársi egyszeregy, amelyben minden jelenet emblematikus: megismerkedés, menyegzõ, szülés, mindennapok, válás. A film mégis minden kulcsmozzanatában finoman elcsúszik a megszokottól, eltávolodik a közhelyestõl, hogy a bûn és bûnhõdés keresztény logikáját mellõzve a váratlan és érthetetlen rettenetes birodalmába vezessen. A tudásunkon tátongó rések a racionális magyarázatok hiányából fakadnak, a filmbéli elhallgatások és félresiklások egy értelmes, folytonos, kauzális világrend hátborzongató cáfolatát nyújtják.
A kamaradráma két nagyszerû színész vállán nyugszik: Valeria Bruni-Tedeschi és Stephane Freiss az önmarcangoló lélekelemzés bergmani és a közvetlen, könnyeden társalgó francia filmszínészet kifejezésrendszerében egyaránt magabiztosan mozognak. Valeria Bruni-Tedeschi a sokszínûbb egyéniség, akinek törékeny, lágy vonalai, puha hangszíne mögül kitüremkedik a ravaszság és az erõ, amivel képes kemény döntések és merész lépések megtételére. A színésznõ egyik jelenetrõl a másikra alakul át idegileg megviselt negyvenesbõl szülésben kimerült, fiatal anyává, vibrálóan élénk, mohón életélvezõ menyasszonyból lányos ártatlanságot, esetlenséget sugárzó, felfedezõkedvû huszonévessé. Stephane Freiss nem kevésbé csodálatosan vedlik vissza õszes szakállú, megkérgesedett középkorúból izmos, barna bõrû, szilárdan a talpán álló fiatalemberré, de a színész igazi teljesítménye a férj jellemét meghatározó ambivalenciának az érzékeltetése, azoknak a feminin vonásoknak a megmutatása, amelyek a határozottan férfias külsõ mögött rejlenek. A biszexualitás korai rövidfilmjeitõl kezdve folyton folyvást felbukkanó csiklandós témakörét Ozon ezúttal igen diszkréten vonja be a kapcsolat történetébe: a férj egyetlen bevallott szexuális kalandjában, a barátnõvel és a feleséggel szembeni gyengeségében, az anyai, háziasszonyi feladatok átvállalásában sejdíthetõ meg egy s más az emberi természet és a nemi identitás általában szemérmesen letagadott összetettségébõl.
A képi stílus, miközben alapvetõen az arcok nagyközelijére épül, az események hangulatához illeszkedõen felvonásról felvonásra változik a válás hideg szürkészöldjétõl az esküvõ glamúros ragyogásán át egy ironikus-giccses tengerparti naplementéig. Ozon stíluspluralizmusa mögött elõítélet volna az auteur hiányát feltételeznünk. A mûfaji és stílusidézetek már nem teremtik a történetet, mint pár éve még a korai filmekben, inkább háttérbe húzódnak, mint a Homok alatt szellemalakja, jelenlétük erõt ad a meséléshez és új jelentéseket kapcsol be a film szövetébe. Ozon „autentikus” szerzõi kézjegyének pedig ott a zene és a tánc: az 5x2 romantikus olasz slágerei minden édelgésük mellett mégiscsak példát mutatnak életörömbõl és tréfás vigasztalást nyújtanak egy, a modernnél magát kevésbé komolyan vevõ kor gyermekei számára. Ozon, ez a próteuszi mûvész, aki élvezettel lubickol a populáris és a magasmûvészet vizeinek jelenkori összefolyásában, az elsõ stílusparódiáktól mára eljutott a posztmodern játékosságot mély emberi, rendezõi tudással ötvözõ nyitott és gazdag mûvészetig. Az egyszeregytõl az Ötször kettõig. Érdemes lesz tovább számolni vele!
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2005/05 54-55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8254 |
