Vaskó Péter
Zhang Yi-mou a Hős után újabb látványos kalandfilmet készített. Kard, bambusz, romantika.
Garcia Marquez Száz év magányában a macondóiak egy nap arra ébrednek, hogy elfelejtették a dolgok neveit, és kénytelenek mindent ráragasztott cetlikkel azonosítani. Valami ilyesmi zajlik jelenleg a kedvét vesztett nyugat-európai és amerikai filmkultúrában is. Az ázsiaiaktól kell visszatanulnia a félelmet, az akciót és szenvedélyt, hogy ezek a fogalmak ismét belső tartalommal töltődjenek és valamiféle jelentésre tegyenek szert.
Zhang Yi-mou, aki pályája elsõ szakaszának filmjeiben a kérlelhetetlen, kemény, földközeli realizmust és társadalomkritikát (Vörös cirokmező, Kjú Dzsú története) vagy épp a szűk, klausztrofób térbe sűrített drámaiságot (Vörös lámpás) képviselte, a ’90-es évek végétől hangot váltott, és másmilyen remekműveket kezdett készíteni. A nagy váltást a jelentõs állami asszisztenciával megindított kínai filmreform egyik kitüntetett darabjának számító 2002-es Hős című filmje jelentette. A Hős több volt, mint a kínai filmreneszánsz bizonyítéka és nyugaton a Tigris és Sárkány sikerének folytatója. Kisebbfajta egzisztenciális és esztétikai belsõ forradalom volt másfél órába sűrítve. Forma és tartalom olyan egységét hozta létre, amely műfajában, a történelmi kalandfilmek között szinte példa nélküli, és a dráma, harcművészet, képköltészet benne létrehozott egysége jóval műfajhatárain túlra is üzent. Egzisztenciális téren a jelentős állami szerepvállalás és a végkicsengés (az egyeduralkodói hatalom elfogadása) miatt sok támadás érte az addig renitens hírű Zhang Yi-mou-t, szinte észre sem véve azt, hogy a sorok között filmje éppen a szenvtelen hatalom kritikája, amely elpusztítja a szerelmet és hősiességet (a film színszimbolikája és jelképrendszere pontosan közvetíti ezt).
Mindezt azért volt szükséges felidézni, mert a Hős nélkül nincs Repülő Tőrök, s a második mintha az első belső tükrözése vagy egy annak szövetéből kihúzott szál lenne. Elõdjéből hozza erényeit és annak fényében láthatók hibái is.
Ami nem hiba és nem erény: A Repülő Tőrök világa alapvetõen nem a Hős sokelemű, elágazó univerzuma, hanem egyenes vonalú Rómeó és Júlia-történet, love story, középpontban a bizalom, tettetés és féltékenység drámájával. A probléma ott kezdődik, amikor nyilvánvalóvá válik: a kerettörténet lázadókkal és kormányerőkkel csupán ürügy és kulissza. A helyhatóság két tisztje parancsot kap, hogy kerítsék kézre a lázadó Repülő Tőrök Klánjának főnökét, akihez egy gyönyörű klántag elcsábításával szeretnének közel férkőzni, míg végül mindannyian az összekuszálódó viszonyok csapdájába esnek.
Mivel a kerettörténet lényegében nem vesz részt a drámai kontextus kialakításában, így a hatás létrehozásának felelõssége egyedül a szerelmi háromszög résztvevőire hárul, amihez a rendező a látványt és a színészi játékot használja fel. A képek pedig, csakúgy, mint a színészek, megvesztegetően és lefegyverzően szépek. És ez az a pont, ahol Zhang Yi-mou-val megtörténik az, ami nála szinte soha: időről időre átesik a giccshatáron, a szépségből ornamentika lesz, érték nélküli fokozás. Míg a giccs ellen nyugaton ma az irónia a legáltalánosabb (és szinte egyedüli) fegyver, addig Zhang Yi-mou a Hősben épp az ellenkezõ irányba indult: a vállalás és túlzás segítségével haladta meg azt, a szerkezeti szigorral és következetességgel tartva meg a művészi egyensúlyt (külső és belső, múlt és jelen, képzelet és valóság egymást váltó és ellenpontozó jelenetpárjaival). A Repülő Tőrök esetében ennek az erős szerkezetnek és logikának a helyét az önmagukban és önmagukért szép arcok és tájak veszik át, s így a szívszorító történet éppolyan banális, mint amennyire megható. Míg a Hősben a harcművészet a látványosság mellett a cselekedetek és jellemek metaforikus kifejezője is, addig A Repülő Tőrök esetében inkább csupán hatásos dekoráció, kaland-effekt. A filmet nézve befészkelte magát fejembe a gyanú, hogy a művészi kompromisszumot nem ismerő Hős nyugati sikere után A Repülő Tőrök Klánja a Tigris és Sárkányhoz hasonlóan már legalább annyira készült a nyugati, mint a hazai közönség számára (ne adj isten, az Oscarra is kacsintva), és ez is okozhatta a film elképeslaposodását.
Természetesen nem arról van szó, hogy A Repülő Tőrök Klánja ne verne több kört bármelyik jelenlegi hollywoodi vagy nyugat-európai romantikus mozira, melyek poros nyomába nem érnek ennek a roppant igényes, szép és érzékeny filmnek. A viszonyítási értéket itt a rendező páratlan tehetsége adja, aki ebben a műfajban előző filmjével maga tette nagyon magasra a mércét.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2005/05 56. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8253 |
