Kubiszyn Viktor
A fakó lovas, a hallgatag vándor figurájában az új évszázad nézője is magára ismer: a semmiből jön, a semmibe tart, nem izgatja semmi. A káoszban ő az állandóság.
„Rohadt mocskos állat vagy, egy disznó! Egy utolsó rohadék, hogy fordulnál fel…” – hangzik a Jó, a Rossz és a Csúf címû Leone-film utolsó mondata. A címzett a Clint Eastwood játszotta desperado (a „jó”), az amoralitásában is angyali, revolveres csavargó. A karakter egy több filmen át csiszolt típust jelenít meg: e típus elválaszthatatlan Clint Eastwoodtól, kinek színészi krédója és mítoszteremtõ színészi ereje vitathatatlan. A spagetti-westernekben kitalált és bemutatott figura fõbb vonásait az amerikai westernektõl kölcsönözte, de emellett több klasszikus és ponyvahõs vonása is felfedezhetõ rajta, a mítoszokig és legendákig nyúló gyökerekrõl nem is beszélve. A desperado („csavargó”) figura Sergio Leone klasszikus dollár-trilógiájában kapta meg a maga esszenciális jegyeit, elválaszthatatlanul Clint Eastwood személyére és kvalitásaira építve. Egy maréknyi dollárért, Pár dollárral többért, A Jó, a Rossz és a Csúf – három celluloid-mementó az öröklétnek, véglegesre és végletesre csiszolt western-példák, de nemcsak azok – a zsáneren belül, de azon végül is felülemelkedve egy archetipikus figura jelenik meg ezekben a filmekben, maga a „Man With No Name”, vagyis a névtelen ember. Egy mozinézõ általában tudja, hogy amit lát, az csak film, és az a pasas aki ott a vásznon teszi magát, az igazából csak egy színész és nem egy cowboy vagy egy gengszterfõnök, netán maga a spatulás überkiller. Az egész illúzió, celluloid-játék, trükközés az érzékekkel. Profi mozinézõnek lenni rossz. Amint egy film képes magába szippantani, vagy épp elfeledtetni saját konstruáltságát, onnantól mûködõképes – onnantól mûködhet, ha egyáltalán szükség van még arra, hogy a varázslatok mûködjenek. A mágia ott kezdõdik, amikor a profi nézõ gyermekké változik, amikor a filmet összefogó kapcsok eltûnnek a látómezõbõl és marad a képfolyam és az általa megidézett (film)élmény. Ehhez kötõdik a celluloid-mitológiák keletkezése is: amikor egy színész és egy karakter összefonódik, és a színészt az általa teremtett karakterrel azonosítjuk, akkor születik a mítosz. Ez a mítosz lehet idõleges, pillanatnyi és generációs, és lehet mélyebben a kollektív tudatba ivódó: mint késõbb látni fogjuk, az Eastwood-desperado-alak is épp ilyen.
A színészeket lelövik, ugye?
„Ne csinálj semmit, csak légy jelen”, mondták Clint Eastwoodnak színiiskolai tanárai a kezdeteknél. A színészpalánta ugyanis a tanerõk szerint olyan szinten volt kétballáb, hogyha megmozdult, netán elkezdett játszani, abból jó nem sült ki. Ezt akár vehetnénk rosszindulatú városi legendának is, ha nem csillogna benne az igazság szikrája: Eastwood késõbbi desperado-figurája pont ettõl a mindent átható jelenléttõl lesz költõien szürreális és kézzelfoghatóan statikus – a színészmesterség trükkjei helyett a minimál-eszközökbõl építkezõ hangsúlyosság kerül elõtérbe. A merev, maszkszerû arc. A hunyorgó tekintet. A borosta. A flegmán szájszélre tolt szivar, a rágyújtás lazán tûzfakasztó gesztusa. A merev, szinte gépies járás. Természetellenes és meghatóan természetes. Minimálmimika és maximálaura. Az, hogy mennyire Leone teremtménye ez a figura és mennyi benne Eastwood saját intenciója – kérdés, és ahány megközelítés annyi fajta válasz létezik rá. Ahogy Leone az egész westernmûfajt kivonatolta és esszenciálissá tette (lehántva róla a fekete-fehér moralizmust és a romantikát, és bepácolva valamiféle heroikus nihilbe), úgy következett ebbõl az alkotói módszerbõl a névtelen hõs, aki ikonikus mivoltában, nem-emberi tulajdonságaival jelképként hordozza magában a mûfaj sötét árnyalatait. Ikon és jelkép – amorális celluloidszent, a semmibõl építve. Eastwood visszaemlékezéseibõl kitûnik, hogy a több filmen át kristályosított karakterhez egyre többet tett hozzá magánszorgalomból: beleszólt a jelmezbe, hosszú mondatokat húzott ki a forgatókönyvbõl. A pergõ párbeszédek helyett így jöttek a minimáldialógusok és a foghegyrõl odasziszegett enigmatikus aranyköpések, melyek olykor már a paródia határát súrolják – de mielõtt mosolyogni kezdenénk, jön egy hátgerinckarcolóan gyönyörû snitt a semmi sivatagos közepérõl vagy épp egy nagyközeli Eastwood savmarta ráncairól. A desperado figurához felhasznált színészi eszközök elhanyagolhatók – az a pár minimálgesztus, amit repertoárnak nevezhetünk, bármely harmadrangú színésztanodában elsajátítható – az pedig már külön fricska a hollywoodi fõsodornak, hogy nem elég, hogy egy jöttment európai rendezõ készíti el a legplasztikusabb westernfilmeket, de ráadásul e filmek (amerikai!) fõszereplõjének mintha köze sem lenne a methode acting-hez. Nincs is. A színészi játék háttérbeszorításával és a minimálgesztusok kihangsúlyozásával jön létre az a különlegesen erõs karakterformálás, ami csak és kizárólag filmképen létezhet. A karakter mitikussá emelkedése abból is fakad, hogy bár a színészi játék szinte mellékes, a különbözõ filmnyelvi megoldások mégis totálisan a vásznon megjelenõ ember-alaknak rendelõdnek alá: a világítás, a kompozíció, a vágás és a ritmus mind az Eastwood-karakter kiteljesítését szolgálják. Eposzi jelzõként visszatérõ szeriális kivágatok: árnyékosra világított arc (csak egy kemény szájvonal és a szinte grimaszra torzult mosoly látszik, a kalap karimájának árnyéka kitakarja a szemet), homályból elõbukkanó tekintet, közelik és nagyközelik, ugyanaz az arckifejezés, egyre intenzívebb jelenlét. Sokszor látjuk a figurát alsó kameraállásból: fölénk magasodik, emberfeletti aurát áraszt. Képességei nem látványosak – inkább adottak. Költõi keménység, pátosz és nihil. Az erõteljes, magában való eastwoodi jelenléthez hasonló igen ritka a férfiszínészek körében. Más karakterek, más hangulatok, más típusok, de ugyanez az erõ: Toshiro Mifune, Alain Delon, Robert de Niro, Mickey Rourke. A fiatal Belmondo. Az öreg John Wayne. Tadanobu Asano. És az elsõre talán meglepõ színészi õsminta: Buster Keaton. Így megy ez. Ahol a színészi játék végzõdik, ott kezdõdik a teremtés. Eastwood semmibõl érkezõ, semmibe lovagló figurája az átmenetiség, az épphogy ittlét, a világok közt vándorló csavargó figurájának esszenciális megjelenése. Gyökértelenségében lesz erõs, illékonyságában és pillanatnyiságában lesz mozdíthatatlanabb, mint a földbegyökerezett sziklatömbök.
A desperado-karakter Leone dollár-trilógiájában folyamatosan változik, mert bár az alak alapjellege változatlan, más és más fénytörésben látjuk õt. Ami elõször feltûnik az Akira Kurosawa Testõrjére épülõ Egy maréknyi dollárért képein, az a totális, plasztikusan költõi átmenetiség. Megérkezik egy ember, semmit nem tudunk róla, de mitikus jellege hamar kirajzolódik: a film szereplõi (a kocsmáros, a temetkezési vállalkozó és egyéb rezonõrök) mintha rég ismernék a fickót, persze ismerik is: a kollektív emlékezetbõl elõlépett vagabondot, az összevissza kavaró vándor megtestesülését köszöntik félelemmel vegyes tisztelettel. „Nem volt jó ötlet ilyen messzire elkószálni otthonról”, köszöntik a városba belovagló árnyat a helyi kemény csávók (mielõtt exitálnának, persze), és bár a szöveg a keménykedés klasszikus repertoárjából való, a kettõs értelem könnyen felfejthetõ: az otthon nem lehet más, mint a kollektív tudat fortyogó tartománya, de hívhatjuk akár az angyalok rezidenciájának is. „Az a legnagyobb hibája, hogy megszületett”, hangzik el kicsit késõbb, ami már afelé mutat, hogy az adott világrend örömmel vetné ki magából az oda nem illõ, idegen entitást: a figura válasza erre nem lehet más, mint a totális felforgatás, a bebetonozott status quo fölrobbantása, az egyenlõ erejû, rivális családok lövészárokharcának berekesztése. A messzirõl jött vándor a cél nélkül tevékenykedõ katalizátor: beindítja a halálba és megsemmisülésbe vezetõ folyamatokat. Hogy miért? Miért ne. Hogy ne legyen annyira unalmas. A film végi mérleg: sok-sok halott és egy felforgatott kisváros. De a figura, aki mindezt okozta, ugyanaz maradt. Maximum szórakozott egy jót. „Most, mikor ugyanúgy, mint mindig, legfõbb ideje, hogy.” – szól Tandori Dezsõ Damaszkuszi út címû verse. Pontosan, mondaná rá a desperado.
A trilógia következõ darabja, a Pár dollárral többért, furmányosabban mutatja be a Névtelen Embert – bár itt is õ a mindent meghatározó ötödik elem, a filmnek van egy másik, könnyebben sémába szorítható hõse is: ez a tragikus múlttal terhelt öreg fejvadász. A film elején ugyanúgy az Eastwood-aurán van a legnagyobb hangsúly, ám késõbb szinte másodhegedûs szerepbe szorul: inkább megfigyelõvé válik, az események origójába pedig egyre inkább a Lee van Cleef játszotta öreg fejvadász-ezredes kerül: õ hordoz múltbéli tragédiát az óraláncán, és övé a végsõ leszámolás is. Az ezredesnek sorsa van, a desperadónak revolvere és cinikus vigyora. Még a sors sem érinti meg soha. Legfõbb szerepe, hogy egyenlõvé teszi a játszmát (lásd: showdown), és megfigyel, töltekezik, idomul. A szinte happy end hangulatú zárlat (amennyiben lehet egy hullákkal teli szekérrel elhajtó fejvadász képét boldog befejezésnek tekinteni – naná hogy igen!) és a karakterfókusz eltolódása miatt ez a legkevésbé szikár, a legkevésbé kemény film a trilógiából. A desperado-angyal szinte csak rezonõr benne.
A Jó, Rossz és a Csúf lesz az a végpont, ahol a – címben is jelzett – három egyenrangú karakterbõl egyértelmûen az Eastwood-desperado válik a legtelítettebbé. A végletes cinizmus és a végletes amoralitás furcsa egyvelegét látjuk, némi humorral és sok költõiséggel felütve. „Kékszemû, aranyhajú angyal vigyáz rá”, hangzik el a „rossz” akasztásakor Eastwoodról – a filmben a karakter már egyértelmûen a hétköznapoktól eltávolítva jelenik meg, afféle nem evilági kalandor-turistaként. Ezt a fajta éteri vonatkozást azonban markánsan ellensúlyozzák a történet azon elemei, amibõl kitûnik, hogy a figurát a konzervatív angyalok klubja simán kivetné magából. A „jó” megkínozza társát, otthagyja a sivatag közepén, de ugyanolyan szenvtelenséggel vállalja a vica versa elõforduló szenvedés kínjait is: csak ugyanazt kapja vissza, amit õ okoz.
Nem izgatja, hogy mi történik vele.
Sebes szájjal, gennyedzõ arccal, fedetlen fõvel és fekete selyemingben kóvályog a sivatagban, végigmegy a szenvedés és a cinikus jókedv stációin, de nem fejlõdik, nem veszít és nem nyer semmit. Marad a megfigyelõ, résztvevõ és átélõ szemszög, de nem fordul ki helyébõl se a világ, se ez a desperado magánuniverzum. A klasszikus kategóriákon kívül áll, felülemelkedik rajtuk: a keresztény kultúrkörön edzett morál szerint lelketlen gyilkos, egoista kalandor, istentelen barbár. Amúgy meg angyal.
„Azok a holttestek, amik nem semmisülnek meg, felkelnek és ölnek, az emberek akiket megölnek, azok is felkelnek – és ölnek”, ezzel a mondattal kezdõdik a Gorillaz desperado-szellemidézése. Az új transzcendencia a legérdekesebb helyeken formálódhat élmény-lenyomattá: a 21. század elsõ éveiben megjelent az angolszász könnyûzenei szcénán egy virtuál-zenekar, egy rajzfilmfigurákból, idoruk-ból álló társaság, amely csak mozgóképeken létezik: www.gorillaz.com. Clint Eastwood, szól emblematikus sikerû program-daluk. A cím lehetne véletlen is, de megnézve a klipet és hallva a szöveget rögtön látjuk, hogy nem az. A desperado, a filmmítoszban látvánnyá merevedett hõs alakja Clint Eastwood nevéhez kötõdik – a Névtelen Ember figurához, ami immár a konkrét filmektõl elvonatkoztatva is testet ölt. Ahogy az ókorban mítoszok kavarogtak és istenek rohangáltak az emberek fejében, a középkorban pedig szentek, úgy a 21. század szinkretizmusában már minden eggyé változik, minden összefügghet mindennel. Ahogy William Gibson cyberpunk regényeiben megjelennek a virtuálszentek, úgy lett a 21. század elején Clint Eastwoodból és a nevével összefonódott westernhõsbõl virtuál-mítosz. Költõiség, pátosz, nihil és kacagás. Mag, ami köré egész világ épül. A Clint Eastwood címû rajzfilm-klipben az Eastwood-desperadofigura által keltett és hullámoztatott asszociációs körök jelennek meg. „Minden a fejedben történik”, hangzik el a Gorillaz-számban, a klip vizuális világa pedig végigveszi és megidézi a sivatagos westernvilágok nihilre épített lazaságát. A virtuálmítosz születése is bizonyítja, hogy a celluloidon formát öltõ képmítoszok kultúra- és tudatformáló ereje hatalmasabb, mint gondolnánk. A Gorillaz-klip egyszerre parodisztikus és vérkomolyan vett szellemidézés: csakúgy, mint a spagetti-westernek legjobbjaiban, itt is a kivülállás karcos humora formálódik szórakoztató, de mégis az ember legmélyebb ösztöneit megszólító mozgóképpé. Az Eastwood-desperado (a mítikussá vált alak és archetipus-forma) a 21. században már mint transzcendens, minden morálon és minden kategórián felül álló típus jelenik meg. Nem lázadó angyal, hanem megfigyelõ vagabond, imponáló kavarógép, aki a maga céltalanságával és identitásának képlékenységével együtt mégis kitûnõen reprezentálja az új évezred töredékekbõl felépítendõ egység-igényét. A Gorillaz virtuál-tagjai a szétesettség különbözõ fokain álló, de mégis együvé tartó személyiség-fragmentumok, akik az eastwoodi minta nyomán képesek megmaradni, és élvezni a permanens apokalipszis piciny lángjait. Az új évezred új misztikájának, a transzcendenst a mindennapokba építõ virtuálélményeinek azért lehet példaadó karaktere a desperado-angyal, mert a „minden egész eltörött” (amely valószínûleg nem is volt soha egész, sokkal inkább közmegegyezésen nyugvó kollektív hallucináció) élménye nem lemondó nihilt és anarchikus fásultságot idéz elõ, hisz a minden határon túllépõ és onnan visszatekintõ egyén-monász utolsó lépésként már csak ennyit mondhat: „jó kedvem van. Haszontalan vagyok. De jön a jövõ.” Amely jövõben se hasznosabb, se boldogabb nem lesz már, de ez nem is számít, mert tud rajta röhögni, és tudja hogy akármi is történik, nem fontos. A Gorillaz tûzbe veti a világban feltételezett értelmet. Minek? Nincs is. Minden a fejedben történik.
A desperado karakterbõl kinövõ és annak egyes vonásait továbbfejlesztõ eastwoodi westernfigurák közül az egyik legizgalmasabb a Fakó lovasban megjelenõ prédikátor-revolverhõs. A pap figurája egyértelmûen nem evilági: afféle deus ex machina õ, akit az emberi hit (vágy?) hív le a havas hegyekbõl. A figura a desperado vonásait megtartva (gyökértelenség és átmenetiség) lágyabb vonásokkal is bõvül: ugyanazt a katalizátorszerepet játssza a történetben, mint például a Pár dollárral többért fejvadásza, de itt már határozott cél (a közösség megmentése) és határozott erkölcsi elv (a gyengébb védelme) is körvonalazódik. A fakó lovas nem ember, hanem maszk és testet öltött vágykép, isten revolveres küldötte, új avatar és virtuális megtestesülés. A természetfeletti érintése. Szent, aki ide keveredett és hatlövetûvel vág utat magának a szívekbe – mi ez, ha nem bátran vállalt transzcendentális mítoszformálás, avagy hogyan lesz a desperadóból misztikus hõs. A fakó lovas tehát a desperado-figura emberbarátabbá stilizált példája, kár, hogy ilyen értelemben kevésbé esszenciális, mint a dollár-trilógia mitikus hõse.
Mert mégis õ az igazi Eastwood, a desperado, aki sehol sincs otthon, akiben nincsenek emberi gátak és aki túllép a bevett magatartásformákon. A desperado-karakter az Oswald Spengler által (A Nyugat alkonya) a nyugati civilizáció alapkarakterének tekintett fausti ember celluloidon negatívra fordított példája: a fausti ember folyamatosan elõre („jön a jövõ”) tör, és amint elér valamit, azonnal az újabb kihívást keresi. A nyugati civilizáció fejlõdés-centrikus mentalitása ez, a fausti kielégíthetetlenség zsákutcája, amely az örök sóvárgásra épül. Ezt fordítja szarkasztikussá a Névtelen Ember archetípusa: a Pár dolláral többért elején Clint Eastwood épp 10.000 dollárt kasszíroz, de megy tovább, mert fejvadász, öl, mert miért ne, pénzt kap, ami soha nem elég. Ne is legyen: a pénz itt ugyanúgy illúzió, mint a haladás. A desperado-érában nincs haladás és nincs jövõ, csak körforgás, amelyben épp az átmenetiségével tüntetõ Névtelen a legstabilabb pont. Az ember, aki élet és halál mezsgyéjén halad, se itt, se ott nincs, se nem jó, se nem rossz. Épp csak létezik, kavar a porban, és összehúzott tekintettel ítéli meg az élõk Mája-fátylát. A halál és a halandók képébe kacag, mert tudja, hogy kevés, minden õrjítõen kevés. De legalább vicces. „Nem vagyok boldog. Jó kedvem van”, mondják a virtuálgorillák. Clint Eastwood desperado-alakja, ahogy szája szélére tolja a szivart, hunyorít egyet és elbámul a horizonton túlra, ki a filmképbõl, túl a celluloidhatárokon – épp ezt jelenti. Semmi különös. Virtuálmaszk a jellem-maszkok között. Angyal az emberek közt, aki otthon van az égben és a földön, és látott már mindent, öl és meghal, semmiért és bármiért. Mintha ott se lenne. Ott sincs. Csak a nyoma marad majd az elporladó celluloidtekercseken.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2005/05 04-08. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8239 |
| előző 1 következő |   | új komment |
| il buono | #1 dátum: 2005-09-08 09:18 | Válasz |
| Az írás remek, csak egy korrigáló megjegyzés: "Kékszemű, aranyhajú angyal vigyáz rá" - ez nem a "rossz" akasztásakor hangzik el, hanem éppen a rossz szájából. | ||
