Nánay Bence
Két ember bujkál az őserdőben. Amerikaiak. Az egyik különleges kiképzést kapott katona, a másik civil, orvlövész. Az egyik egész életét a dzsungelben töltötte, a másik most jár itt először. A katona tiszta szívből utálja az orvlövészeket, az orvlövész nem tudja elviselni, ha parancsolgatnak neki. De minden kezdeti ellenszenv ellenére, miután néhányszor kölcsönösen megmentették egymás életét, mégis valami barátság-féle alakul ki közöttük.
A trópusi és militarista couleur locale-t leszámítva ez a sztori az egész filmtörténet egyik legelcsépeltebb, legtöbbször feldolgozott cselekménysémája: két ember nem kedveli egymást, de összezárva, egymásra utalva barátok lesznek. Rengeteg jó és kevésbé jó filmnek – A megbilincseltektől és Jancsó Így jöttem-jétől a Félelem bérén keresztül a Bud Spencer–Terence Hill szériáig – pontosan ugyanez az ötlet az alapja. De bármilyen sematikus is a történet, a film stílusára érdemes odafigyelni.
Tudjuk, hogy a populáris művészet – kis késéssel – felhasználja a magasművészetek filmnyelvi változásait. Nos, úgy fest, ez a folyamat kezd felgyorsulni; a Lopakodókban már a kilencvenes évek stiláris újításai, kameramozgásai és montázstechnikája is megjelennek. Ez határozottan jót tesz a filmnek.
Néhány bizarrnak mondható megoldást leszámítva jól megcsinált akciófilm ez. Kissé túlzásba viszi például a rendező azt az egyébként fantáziadús ötletet, hogy a lövöldözéses jeleneteket a kilőtt puskagolyó szemszögéből láttassa. A réges-régi emberi szemszög valahogy még mindig izgalmasabb.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1995/03 55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=823 |
