Bikácsy Gergely
Húsz év telt el a marxista kritikus, Carlo Lizzani első filmje, a Bátrak csapata (1953) és a Mussolini végnapjai (1974) között. Ez alatt nemcsak a filmművészet változott meg, hanem a történelemábrázolás is: ma nem elég harcosan baloldali, érzelem fűtötte (s ettől friss) filmet csinálni. Napjaink történelmének bonyolultsága, ellentmondása a múlt ábrázolása esetében is többet követel.
Lizzani ezúttal vitaalapul is szolgáló történelmi rekonstrukciót alkotott. Vállalkozása fél sikerrel járt. Filmje nehézkesen, sőt néhol unalmasan gördülő alkotás. Magát a témát, az ábrázolt tárgyat, a történelmi helyzetet mégis árnyaltabban, érdekesebben eleveníti fel, mint a közhelytanulságokat ünneplő tankönyvek. Mussolini élve vagy halva? Nem mindegy. A németek magukkal cipelnék Berlinig, az amerikaiak bíróság elé állítanák, az olasz ellenállási mozgalom pedig nem jut egységes nézetre. A kommunisták – tartva egy elhúzódó és ravasz politikai sakkjátszmává alakítható bírósági tárgyalástól – az azonnali kivégzés mellett döntenek. Ennek a helyzetnek vannak általános, így napjainkra is vonatkozó tanulságai. Ezért, s nem konzervatív stílusa, lagymatag izgalmai miatt nézhető a film. Meg Rod Steiger kiváló játéka miatt. Az ő egyedül maradt, szánalmas Mussolinije arra döbbenti rá a nézőt, hogy a diktátorok csak addig látszanak törpeségükben is lenyűgöző, sátáni figuráknak, míg hatalom van a kezükben. Amikor már a segédtisztjük is otthagyja őket, megszűnnek létezni. Még a haláluk előtt.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1980/04 57. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8229 |
