Takács Ferenc
Ír film, mégpedig típusos, vagy – ezúttal felhőtlenül pozitív értelemben – tipikus darab: napjaink Dublinjában játszódik, afféle nagyvárosi kaleidoszkóp. Ezek a sorsok mind az átlag világába tartoznak, a mostanában fogyasztóvá avanzsáló, a lakótelepről a kertváros felé kacsingató dublini köznép jellegzetes figuráit látjuk: tengő-lengő fiatalokat, akik polcfeltöltői minőségben unatkoznak a szupermarketban, rendőrnyomozót, aki a bűnüldözés vad és brutális kalandorának képzeli magát, bankfiókvezetőt, aki elhagyja feleségét és összeköltözik egy fiatal lánnyal, tévést, aki a dublini élet durva és kegyetlen fonákjáról próbál műsort készíteni, fiatalkorú tolvajt, aki bosszút forral a rendőrség és a gazdagok ellen, autóbuszvezetőt, akit egy szerencsétlen baleset miatt elbocsátanak a közlekedési vállalattól...
Többnyire életük átmeneti pillanatában vannak: szünetben (intermission), vagy két feladat között (inter missions) – az eredeti cím szójátékos írásmódja, az InterMission is erre a kétféle értelemre utal. A film az ő életútjaik kaleidoszkópját forgatja: a képdarabkák egyre váratlanabb és zavarosabb alakzatokba rendeződnek, mígnem vissza nem áll valami nyugodtabb összkép. Hőseink végül – részben egymás segítségével, részben egymás ellenére – túljutnak a „szüneten”, életük vagy visszazökken a régi kerékvágásba, vagy új nyomra vált.
Mindezt a lassan megszokottá váló ír filmes erényekkel megspékelve kapjuk. Remek és szellemes dialógusok, a dublini démosz angolságának érdes zeneisége és utánozhatatlan humora – még némi altmani szabad improvizációt is kiérzünk a párbeszédekből. Kiváló ritmusban, könnyedén pereg a film, a váltások és visszaváltások menete hibátlanul hatásos. Remek a képvilág, a globalizációs glazúrral jól-rosszul befújt ír nagyvárosi táj.
Olyannyira, hogy már-már lélektelen profizmusra, patikamérlegen hideg fővel kimért rutinériára gyanakszunk. De aztán észrevesszük, hogy a könnyed felszín súlyosabb ügyeket rejt. Például a komikum és az önirónia – ismert ír védjegyek – ezúttal tudatosan és izgalmasan kísérleti módon, egyben teljességgel váratlanul a fiatal Formant, a Fekete Pétert és az Egy szöszi szerelmét idézi meg, az életet mint bumfordi csetlés-botlást. S a könnyed humorral szinte észrevétlen ellentétben a kaleidoszkóp minden fordulatát erőszak kíséri: utólag számoljuk össze, mégpedig meglepődve, hány pisztolylövés hangzik el a filmben, hány női orrot vernek be durva férfiak, hányszor verekszenek össze a szereplők, mennyi vér folyik és mennyi hullánk van a végén (mert még hulla is van). Könnyedség és komolyság, felhőtlen komédia és zsigeribb félelmek izgalmas elegye a film, jó szórakozás, egyben – ez se rossz közhely, s mindenképp ideillik – tartalmas időtöltés.
Kényszerszünet
InterMission – ír-angol, 2003. Rendezte: John Crowley. Írta: Mart O’Rowe. Kép: Ryszard Lenczewski. Zene: John Murphy. Szereplők: Colin Farrell (Lehiff), Kerry Condon (Pincérnő), Johnny Thompson (Az öregember), Cillian Murphy (John), Kelly Macdonald (Deirdre). Gyártó: Brown Sauce – Parallel Films. Forgalmazó: FF Film. Feliratos. 105 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2005/04 58-59. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8203 |
