Tóth Dezső
Tévé és külvilág viszonya visszájára fordult, a valóság csak ablak a médiára – Truman fölött beborul.
Van valami eredendően megalázó abban, hogy a tévé gondolataink társszerzőjévé lép elő, és a heuréka copyrightjával zsarol az ocsúdás délutánjain, ne legyen hát véletlen, ha intellektuális revansot veszünk, és a fikció nyomába eredünk, mielőtt utolérne bennünket az a bizonyos sokat emlegetett „valóság”.
A Truman-show (1998) aktuálisabb, mint valaha. Peter Weir filmjében Christof (Ed Harris) a Seahaven nevű stúdiókomplexumból showműsorként, élő egyenes adásban közvetíti televíziónézők millióinak egy Truman Burbank (Jim Carrey) nevű teljesen hétköznapi ember teljesen hétköznapi életét, mondhatni: a banalitásból csinál szenzációt, miként azt a valóságshow-k ideológiája előírja. Igen ám, de Trumannak elképzelése sincs arról, hogy – miközben gyanútlanul éli az életét a számára berendezett világ keretei között – az ő élete minden, csak nem hétköznapi. Teremtője egy komplett kisváros díszletét varázsolta Truman köré, azzal a céllal, hogy – ha egy ember számára is, de – létrehozza a paradicsomi világ mását, melyben az ember csak önmagának lehet kiszolgáltatott, az őt körülvevő világnak már nem, mert az óvón és védőn veszi körül az öntudatlan létezőt. Ekként a show ideológiája inkább abban áll, hogy a szenzációt banalizálja.
Christof célja, hogy Truman engedelmes strapalényként legyen médiuma a manipuláció egyhangúságára ítélt és az egzisztenciális erőfeszítések lespórolását szuggeráló életfeltételek között ritualizált élet leélésének. A leibnizi meggyőződés veteránjaként Christof okult Pangloss mester pedagógiai ügyetlenségéből: ő már nem egyszerűen világképet reklámoz, hanem egyenesen jobb sorsra ítél. Ehhez a megváltáshoz pedig olyan statisztákra van szüksége, akik ezer örömmel működnek közre egy embertársuk működésképtelenné tételének utópisztikus show-jában, olyan lelki nyomorékokra, akik számára az emberi sors tragikus dimenziójának átélése nem egzisztenciális feladat, hanem hálás színészi kihívás, olyan nyüzsgőkre, akikben még soha fel nem merült a transzcendentális tisztesség kételye a cselekvéssel szemben, egyszerűen azért, mert születésüktől fogva a tapintható világ foglyai, és akik azért nem vállalnak önmagukért felelősséget, mert nincs is szükségük megváltásra, nincs is szükségük sorsra. Kertész Imre helyzetjelentése a fölösleges értelmiségi kompromisszumhajlamáról (Gályanapló) megfontolandó tanulsággal szolgál Seahaven statisztáinak ideológiaéhsége felől is: „Az ember sajátos szokása, hogy szeret otthonosan berendezkedni adott világában. Tárgyait és fogalmait éppúgy magához szelídíti, akárcsak háziállatait. Lényeg az, hogy megkapaszkodhasson valamiben, ami feledteti vele magányát és halandóságát. E célra, ha hajlandó egyezkedni, az ideológia egy teljes világot kínál neki. Ez a világ mesterséges ugyan, de megóvja őt az ember körül ólálkodó legnagyobb veszélytől: a szabadságtól”. Truman végül nemet mond erre az egyezségre, amit még csak meg sem kötöttek vele, kihajózik a nyílt vizekre, és eljut személyes világának határáig. Az utolsó képsorban Truman Burbank az öntudatra ébredt kreatúra magabiztosságával csapja rá a műteremvilág paravánján tátongó ajtót teremtőjére, Christofra, nemcsak a személyes istent, a nagy elbeszélőt és az apa mítoszát megtagadva ezzel, de a műteremvilággá stilizált, egyre fojtogatóbb stúdiónyi anyaméh szavatosságát is. Fekete űr várja az ajtóban állót, nem vakító világosság: a kinti világtól elpártolt a fény, az újjászületőt ismeretlen, sötét, vak erők várják odakint.
Peter Weir filmje a személyiség esélyéről beszélt a médiumnak kiszolgáltatott élet ellenében. Azóta már kinőtte magát a valóságshow-k többedik generációja is szerte a bolygó változatos színterein, tanulságokkal, élményekkel gazdagodtunk, az emberlét újabb perspektíváiból válogathatunk. Erős műfaji kódok szervezik a tömegkultúra új műsortípusát, szerteágazó lehetőségek egész sora bontakozott ki egy eredeti ötletből (Big Brother, Kísértés, Survivor – A sziget, A nagy Ő, Győzike stb.). Egymással konkuráló azonosságok vetélkedője lett a képernyő: Big Brother, Való Világ. A valóságshow-k legjobb értelmezői a befogadókból lett későbbi sztárpalánták, ők persze nem Kertész Imre műveihez menekültek, sokkal inkább a témájába. Az értelmiség csak kivételes esetben reagált az előbb-utóbb megkerülhetetlen, ám egyelőre elodázott értelmezői munkára: emlékezzünk Kornis Mihály demonstratív és precedens értékű Nap-kelte-beli kirohanására. Az értelmiségi kollégák a személyiségfejlődés extrém, ám ígéretes lehetőségét látták a showműsorok ezen kiváltságos műfajaiban, Kornis Mihály pedig nem. A látványos faképnél hagyás gesztusa annak az erkölcsi öntudatnak a férfiasságát hirdette, amely nem alkuszik meg az individuáció értékeit felfüggesztő ideológia népszerűségével. Kornis a hazugság elől a képernyő előtti világba, Majka a győzelem reményében a képernyőn túliba, Weir pedig a győzedelmes hazugság fikciójába menekült, mert a valóságot már kisajátították az értelmes hadüzenethez.
A valóságshow-k lehetőséget teremtenek a csak részlegesen megragadható, a való életben ki nem élhető ösztönök felfokozott aktivizálására, ürügyeket szolgáltatnak a rivalizálásban mozgósítható nárcisztikus késztetéseknek, távol a világ zajától rendezik be azt a másik világot, ahol mindenki képességei szerint próbálhatja ki, milyen is kamerák kereszttüzében levedleni vagy túlhajtani a szociális szokásokat. Christof műsora, „A Truman-show” túllép a valóságshow-k szabványlehetőségein, és egy olyan világba visz vissza, amely a valóságshow-k lappangó paradicsomi szimbolikáját egy bátrabb, köntörfalazás nélküli pragmatikus összefüggésben kelti életre. Előtte azonban ismerkedjünk meg a már ismert valóságshow-k paradicsomi szimbolikájával.
A paradicsomi szimbolika az ősboldogság mítoszát az anyaméh komfortos öntudatlansággal kecsegtető világában meséli el, ahol a résztvevők a szabadság hiányáért a testvériség élményével kárpótolhatják magukat. A stúdiók világa anyaméhszimbólum, függetlenül attól, hogy műterem, sziget, étterem vagy szálloda is az, ami helyszínként szóba jön. A valóságshow a megtermékenyítés rítusaként eleveníti föl a megérkezés, a helyszín birtokbavételének eseményét, a kezdet kaotikusságával szimulálva a peteérést és a sejtosztódást (a bugyiárus! Pongó ébrenlét-maratonja voltaképpen a genezis misztikumára kiéhezett vágy tünete volt, tévépremierhez méltó szimbolikus gesztus), végül, a dominanciaharc nyitányaként, egyben a pályára állított termékenyég megkoronázásaként, a jakuzziban elsőként elterülők arcára írja ki a megérkezés bizonyosságát hirdető önélvezet kéjét. A jakuzzi a paradicsomi szimbolika kitüntetett komponense: az ősboldogság élményét mindenkor garantáló, a puszta fürdőzést regresszív léteseménnyé celebráló tápoldat, a körülményektől óvó, a mindenkori biztonságos meghittséget garantáló anyaszimbólum: egy kádnyi magzatvíz. Minden cseppje Aranykort ér! E magzatvíz aztán már nemcsak a maradék gátlásokat oldja fel, de az ödipális szorongások emlékét is: megannyi izgága zigóta izgatja benne egymást önfeledten és boldogan.
A valóságshow-k ideológiája az anyaméh iránti kollektív nosztalgiát a felnőni nem akaró kamasz logikájának megfelelően romantizálja át olyan kalanddá, amely az érzelmileg nem eléggé visszaigazolt létezést a nézői reakciók intenzivitásával gondolja rehabilitálhatónak. A Truman-show ezzel szemben az apai funkció szerepét rehabilitálja, a biztonságot jelentő matriarchális után a szellemi kihívást jelentő patriarchális világképpel billentve helyre a személyiségfejlődés mentális egyensúlyát. A Big Brother mindenkori hőse nem mer szembenézni az apával, testvérként definiálja csupán (Big Brother), aki hozzá hasonlóan még nem nőtt fel egészen, ha diktál is, csak az idősebb jogán, ha szenvtelen is a hangja, attól még nyugodtan vissza lehet tegezni. A BB-hős az apátlanság tényét még egyfajta Ádám előtti világ bizonyosságának éli meg, ajándék őskornak, a lehetőségek paradicsomának, amit ha az apa nem is hagy jóvá, de az anya legalább lehetővé tesz. Truman ellenben az apa hiányával nem mer szembenézni.
Truman az apa hiányát személyes traumaként éli át, ő a felelős érte, apja meghalt a nyílt tengeren, a fiú nem tudott rajta segíteni, az apát elnyelte a hullámsír, a fiút partra vetette a bűntudat. Ha tehát a tenger mennyország – Seahaven –, akkor a szárazföld a pokol, mégis az anyaprincípium, a magzatvíz tart fogva, azon kell áthajózni, a szárazföld menedék, megment a felnőtté válás görcsétől. Christof „A Truman-show”-ban az egyénre építi fel a valóság kultuszát, nem a környezetére, a Seahaven nevű stúdiókomplexumra, a valóságshow-kban a szeparáció, az izoláció gesztusa lesz a kultusz tárgya, ez vetül rá a tárgyi világ extremitására, mint valóságra, mint az izoláció valóságos következményére. A mindenkori kisöcs (Small Brother) maradni akar, lespórolni az önismeret fáradalmait, kedvére infantilizálódni, Truman menni akar, felnőni, személyiséggé válni; az egyik az elől menekül, ahova a másik vágyakozik: a valóságnak nevezett szemfényvesztés valósága az egyiknek revü, a másiknak elégia. Váratlan epilógusunk is legyen hát elégikus.
2001. február. Egy amerikai tévécsatorna az ország három különböző pontjáról precíz egymásutánban három gyermek születését közvetítette végig élő egyenes adásban. A szüléseket sikerült élő körkapcsolás segítségével úgy ország-világ elé tárni, ahogy azt az adásrendező dramaturgiailag megálmodta. A körkapcsolás a lényeg, ez emelte hírérték rangjára a produkciót, mely az élő adás sokat hangoztatott varázsát a sikeres lebonyolítás okán egy adás születésének misztériumává volt képes fokozni, így az egyes szülések izgalmát és szenzációját az adás műszaki lebonyolítása és a dramaturgiai összhang megkomponálása vehette és vette is át. A média egy szakrális eseménnyel konkurált, amennyiben a szülés biológiai folyamatát technikailag modellálták. Az anyák átvették azt a szerepet, amit az apák szoktak játszani az úgynevezett apás szüléseknél: csupán statisztáltak. Egyedül az adásrendezőnek volt joga elveszíteni a fejét, az anyákat, gondolom, szerződés kötelezte, hogy kitartóan bábáskodjanak a műsor születésénél. Mondhatjuk, hogy ilyen értelemben ezek voltak a világon az első anyás szülések, hiszen a szituáció ismeretében terminológiailag akár a precizitásig is elragadtathatjuk magunkat.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2005/04 52-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8198 |
