Hirsch Tibor
Budapest filmes várostérképe nem esik egybe a valódi várossal, egyre inkább elkülönülő társadalma például alig látszik.
Ha Budapest fölé csúsztatjuk Budapest részletgazdag mozi-képét – nem állíthatjuk, hogy szépen összepasszolnának a vonalak. Valami történik a fővárossal, és lakói nem tudnak róla, valami történik – és a Budapesten játszódó, amúgy a fővárost továbbra is túlreprezentáló mozi-darabok egyáltalán nem képesek híradással lenni.
Kezdjük itt, mi is történik a várossal? Vezetését ostorozó politikai ítélet szerint hanyatlik, irányítói és irányítóinak barátai szerint prosperál. Ebben éppenséggel nem kellene filmeknek állást foglalniuk, bár ez sem lenne érdektelen: pusztuló városban mesélni amolyan metropolis-haláltánc-történeteket, régi külhoni kultusz-minták, mondjuk egy Szárnyas fejvadász, egy Menekülés New Yorkból után szabadon. Ugyanez persze prosperitás-történetekben is eladható, ahol nyüzsgés van, építés, fény-árnyék szélsőségek, megannyi Ígéret földje. Hogy a rendszerváltás utáni magyar film egyetlen ilyennel sem szolgál, ez persze nem Budapest-hiány: ez annak bizonyítéka, hogy például a spontán privatizációt nálunk még egy szabványos Clondike-feelinggel sem lehetett nyakon önteni.
Elég baj ez, mert hogy egyszerűen zavar, undor, esetleg józan óvatosság köti gúzsba a hazai filmcsinálót, amint a témát megérinti.
Azonban nem itt csúszott el a városra vetítetett filmes városkép. Mert mit is kínál az ma és kínált már tegnap is? Kínálja a gettó titkait Szomjas György filmjeivel (Falfúró, Könnyű vér, Roncsfilm) viszonylag folyamatosan, ugyanezt a legfrissebb Nyócker által most már nyíltan és ünnepélyesen is egzotikum-magasságba emelve, ehhez hozzá jön még a nagybetűs Lakótelep, hatalmas elegáns ív, a Falfúrótól a Tesóig. Van persze a várospikareszk: történetek, amikor a hős helyzetéből, mesterségéből következőleg kerülettől kerületig szökdécsel, jó és rossz negyedek közt pendlizik, mint mondjuk a Boldog születésnapot! vándorló párosa, vagy még inkább a Dealer, akinek egyenesen munkája az alászállás és a föléemelkedés. Természetesen ugyanígy város-pikareszk az újmódi Jancsó-mozi, e mára már fél évtizedes filmcsokor, annak összes darabja, melyekben a hősök a Rozsdazóna–Dunakorzó–Temető között ingáznak, és még a megfelelő híd- avagy emlékműtetőre is módjuk van fölkapaszkodni.
De ez az utóbb idézett kép már kivételnek számít. Az anzix-Budapest nem csak pozitíve, negatíve is hiánycikk: nem csupán éneklő párocskák nem néznek lefelé boldog élet-teret háttérpanorámaként idéző jelenetben, mint annak idején az Állami áruház szerelmesei, de ma, 2005-ben a baljós madártávlat is hiányzik. Hogy az milyen? Emlékezzünk csak András Ferenc Dögkeselyűjének nyitóképére: A helikopter szép de bűnös várost mutat, ahol ember embernek farkasa, keselyűje. Ezt lehetett mutatni akkor, egy olyan időpillanatban, a nyolcvanas évek elején, amikor ez – először is – még nincs egészen így, másodszor, ha így is van, nem magátólértetődő, harmadszor – és számunkra ez a legfontosabb – képileg még nevén lehet nevezni a várost. Ez itt az a baljós hely, ez az a hely, ahol így megy ez.
Pedig bűn, az aztán van a kortársi magyar filmben! És persze miért is ne volna hozzárendelve közigazgatásilag Budapest és a régió. Csak az efféle történeteket többé nem lehet helikopterrel indítani, vagy helikopterről összefoglalni. Van valahol egy villa, lehet valahol barakk, van egynémely lakónegyed-szempontból semleges lakásbelső, vannak utak az autózásra, vannak bár- és lokálfélék a fecsegésre. Mit keressen az a helikopter, amelyik Ferihegytől a Telki magánkórházig akarna mutatni város-összefoglalót, középre véve Parlamentet és a kínai piacot?
Arról van szó, hogy a város részleteiben még kínálhat történeteket, töredékként úgy-ahogy még fényképezhető is, de egészében kicsúszott a filmek alól.
Ahogy lakói sem találják.
Egy ismert vetület. Aktuális, politikus: talán nem volt tudatos elhatározás, de akkor, egyszer, tízegynéhány éve valakik tudatalattija mégiscsak úgy döntött, hogy nem igazán szeretik a negyvenes évek végi Nagybudapest alakzatot, azzal a sok üres placcal, amit a síkvidéki kerületek még mindig kínálnának. Ezek a döntéshozók nyilván már akkor is undorodtak a rozsdazónától, annak fizikai csúfsága, és telekkönyvi kibogozhatatlansága okán egyaránt. Akkor még nyilván nem tudták, hogy ez később azt is jelenti majd náluk, hogy visszakívánják a Kis-Budapestet. Akkor a bajok kezdetén, éppen csak másképpen képzelték el a Nagyot. Vagy csak lassan, egykedvűen engedni kezdtek annak az erőnek, ami évről-évre finoman kicsúsztatja a várost saját határai közül, csinál neki egy városközepet a Moszkva téren, és város-karimát a Zsámbék–Tök–Perbál vonalon. Csak ennyi kell, és a város máris kettéhasad: egy filmben megjeleníthetetlen Még-Budapestre, és Már-Budapestre. A Már-Budapest azoknak magátólértetődő, akiket amúgy is ehhez köt gyermekkoruk, nekik például a Moszkva tér című film nosztalgia-topográfiailag is rendben van, míg akad egy másik milliós csapat, amelynek tagjaiban a Moszkva tér hasonlóan izgalmas emlékeket gerjeszt: az osztálykirándulások emlékét, hiszen innen indult a pestszentlőrinci hetedik bé hátizsákkal a fogaskerekű felé. A Moszkva tér: mások másik városának ígéretes pereme.
Ez annak idején mindenféle filmekben orvosolható volt. A hatvanas évek számos sikeres vígjátéka végződik a második kerületi, Mechwart-ligeti házasságkötő-teremben: valószínűleg minden helyszínkereső filmes tudta hogy ennek a Ker.Tanács-épületnek van a legimpozánsabb lépcsősora a városban, de ettől még a szerelmi kergetőzés vígan folyhatott a pesti oldal gangos bérházaiban. Azóta ez nem működik: a térképészeti realizmusnak is szigorúbbak a szabályai, és rétegekkel-osztályokkal sem illik csalni, még visszamenőlegesen sem. Hiába játszódott például a Csinibaba című sikerdarab ugyanabban a hatvanas években, mint az említett opuszok. E friss filmnek, bár nem városszociológiai hitelességért szerettük, már ebben is igazat kellett mondania: aki az Orczy kert mellett dolgozott és bulizott, az nem pendlizett a Mező Imre út és a Rózsadomb között. Lehet tehát a korfestő mozgóképnek megmaradni kisebb sugarú körben: Vagy Golgota tér vagy Moszkva tér. Lehet emlékezni. Lehet, de külön-külön. Itt persze közbevetheti akárki, hogy ha megvan mindkettő, plusz még a város-pikareszk is, akkor mi nincs? Minek a filmképe hiányzik? Nem a Moszkva téré, nem is a Golgota téré. Éppen csak a hasadásé. Éppen csak a Város át-szét- és elmosódásáé, szét- és elvándorlásáé.
Nézzünk egy másik vetületet. Ehhez előzetesen egy várostörténeti megjegyzés: tudjuk, a pesti bérházak annak idején – fizikai térben – közel engedtek egymáshoz nagyon távoli osztályokat. A belső-Andrássy úti paloták hátsó udvaraiból ugyanúgy nyílnak szoba-konyhás lakások, mint a középső-Józsefváros bérházainak körfolyosóiról. Vagyis minden esélye megvolt rá a 20. század elején a lakbérhátralékos szegényembernek, hogy valóságos bankigazgatóval, vagy akár pesti lakást fenntartó arisztokratával éljen egy fedél alatt. Ha nem is ugyanazt a lépcsőházat használták, attól még a kapuban találkozhattak: a sokszoros milliomos legalábbis fogadhatta a szegény szomszéd köszönését. Az utcai és udvari lakások lakói közt mindenütt volt vagyoni és társadalmi különbség, amely éppen az elegánsnak számító környékeken lehetett a legszélsőségesebb. Ma már föl sem tűnik Jókai Melyiket a kilenc közül? című novellájának, vagy Szőts István belőle készült ’59-es filmjének hihetetlen szocio-pikantériája: a konfliktus az éneklő kilenc gyermekes szegény és az éneklést gyűlölő tehetős magánzó között, emlékszünk, csak azért robbanhat, mert a nagyon gazdag úr fényűző lakása éppen a kilencgyermekes család aprócska odúja fölött található. Ma ez a valóságos találkozás ebben a városban évről évre elképzelhetetlenebb.
Mi köze ehhez a város filmképének? Ha nem több, hát annyi, hogy a magyar film a magyar késő-feudalizmus eme demokratikus pesti csodájának pusztulását éppen a valódi demokrácia hajnalán – fogta, és észre sem vette. Ez nem kis hiba. Ugyanis az a vágyként, ideaként is feladott Budapest egyáltalán nem Jókaié vagy Szőtsé. Az a Budapest mondjuk Mándy Iváné. Ha Mándyé, akkor a magyar filmtörténetben Sándor Pálé. Ha Sándor Pálé, akkor természetesen Máriássy Félixé. Ha Máriássyé, akkor természetesen Szabó Istváné. Még sokaké persze. Megannyi körfolyosó, a konfliktusos lakóhelyi demokrácia megannyi bizarr de poétikus esete. Nemrég egy magát a kontextus szerint liberálisnak gondoló riporterhölgy egy rádiós urbanisztikai műsorban ártatlanul megjegyezte, hogy ez már nem korszerű. Később derült ki, hogy nem magára a valóban korszerűtlen körfolyosóra gondolt, mint építészeti objektre, hanem a korszerűtlen élethelyzetre. Korszerűtlen, hogy a gazdag és a szegény egymás pofájába bámuljanak. Minek? Kínos, veszélyes, nem jó egyiknek sem. Úgy gondolhatta, a modern ember igényei ellen való merénylet a jobb és rosszabb emberek körfolyosós összeköltöztetése. A nép nevében szólhatott, sokféle népek nevében. Vagyis a Városban, a mi városunkban már ez lehet a közvélekedés. És lehet persze sejteni azt is, mit jelent akkor számára a korszerű. Városnegyedeket, ahogy csúsznak-emelkednek az ingatlanpiaci szamárlétrán, házakat, amikor kiköltöznek belőle a régi lakók, mert arra a bizonyos körfolyosóra nem megfelelő család költözött, vevők, akik a szomszédság bőrszíne felől érdeklődnek, eladók, és közvetítők, akik virágnyelven, az idevonatkozó törvények teljes betartása mellett is biztosítják a kuncsaftot, hogy dehogy, a világért se! Korszerűek a kertvárosok, ahol a tulajdonos csókot hint anyának és gyermeknek, bekapcsolja a klímát, föltekeri az ablakot, életszínvonalával dehogyis provokálja a kilencgyermekest, és persze viszont, dehogy is kell neki találkoznia vele, nem kell lelkileg kezelni sem alázatos kalapemelést, sem esetleges plebejus pimaszságot – kéregetést is legfeljebb a piros lámpánál. A régi közös élet színhelyein, a bérház-rengetegben a kertvárosok népe annyiban van érdekelve, hogy harcot vív a szabad parkolás jogáért, vagyis azért a jogért, hogy a másik Budapest szívébe szabadon ki-és bepöföghessen, oda, ahol a várható élettartam úgy viszonyul saját kertvárosban hagyott szerettei becsülhető élethosszához, mint a Harmadik Világé Skandináviához. Korszerű budapesti demokrácia tehát immár, a világ megannyi metropoliszához hasonlóan, az elkülönülés demokráciája, azzal a dupla sunyisággal, hogy gondoskodik róla, ez a tulajdonsága maradjon rejtve, ne ordítson a maga igazságtalanságáról, mint a cselédlépcső és főlépcső annak idején, noha ehhez képest éppen az volt az együttélés emberies aranykora.
Akkor miféle Budapest-filmek is hiányoznak? Ha már a – giccses és baljós – totálkép nem érvényes többé, miről szólhatna, ami még szólna valamiről?
Bizony, szólhatna az árulásról. Szólhatna egy szelíd értelmiségi körről, lányokról és fiúkról, akik fölnőttek ott, ahol Gothár Péternél Megáll az idő, akik akkor még együtt boldogtalankodtak Sós Mari Boldogtalan kalapjában, akik természetesen annyi Cseh Tamást hallgattak a Városról – „aminek vagyunk lakói” – amennyi beléjük fért. És ha nem őt, hát hallgatták Koncz Zsuzsát, és amíg forgott a bakelit, őt is álmokkal és szocio-heterogenitással megtömött hangsúlyosan balparti bérházba képzelték, ahogy a gangon kihajolva énekel. Mert hát ha nem is ő maga volna Kárpátiék lánya a Práter utcából, hozzá sem gondolhattunk mást, mint ötödik, hatodik, hetedik, tizenharmadik kerületi lakóhelyet, minden tekintetben pesties utcát, ilyet képzeltünk néhány szívünknek kedves színésznek, zenésznek, költőnek és közírónak, és magunknak, akik mint egy részlet-gazdag Gross Arnold képecskére, iskoláink végeztével szépen közéjük költözünk. És a képek-versek-dalok közvetítette perspektíva, hogy mi, az értelmiségi majd keveredni fogunk – nagyon is kedvünkre való volt. Másik réteg, másik osztály, ahogy az ablakon kitekintünk, akkori képzeteink szerint megnyugtatóan képviselve volt „Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelővel” – ha Weöresnek a szomszédság így jambusokban megfelelt, megfelel majd nekünk is. Filmes példáinkat is vonzónak találtuk: mi valamennyien rendben lévőnek találtuk a magunk Tűzoltó utca 25.-béli életfolytatását, ahol alattunk pékség működik, és a gangon fölfelé hajnalban friss kenyérszag terjeng. Miért is ne? Szerettük a pékeket. Továbbá szerettük a Szeleburdi családot mindenféle állataikkal, szívesen laktunk volna együtt az Égigérő fű nyugalmazott parkőrével. Zaj, szagok, kutyatartók, és szomszédság: eszünk ágában sem volt ilyesmiről érdeklődni közvetítőktől, és magánhirdetőktől: és nemcsak azért, mert örültünk, ha lakhattunk valahol. Nem szabad a változást erre fogni. Hogy azóta jobban megy. Nem erről van szó, hiszen nem is megy mindenkinek jobban.
Akkor nemcsak a lakásnak, a városnak is örültünk.
Azóta már azt sem tudjuk, mi volt ez az öröm. A nyüzsinek többé nincs mozgóképes esztétikuma. Itt, Pesten nincs. Még baljóslatú pátosza sincs, mint az említett Dögkeselyűben. Ez többé még csak nem is gengszterváros.
Különben is, a többiek már mind kiköltöztek. Lakópark macht frei. Hogy hogyan tesz szabaddá? Például úgy, hogy nem kell tesztelnünk liberalizmusunkat. Jó helyre költözve úgy cseperedhetünk, élhetünk, mehetünk nyugdíjba, hogy soha ki nem derül, tényleg toleránsak vagyunk, vagy inkább látens fasiszták. Lehet, hogy szegregált osztályt követelnénk csemeténknek, lehet, hogy átülnénk a buszon a másik oldalra, lehet, hogy kenyér helyett kővel dobálnánk a szeméttárolónkba húzódó hajléktalant. Lehet, de nem derül ki. Akár még nekünk magunknak is megmaradhatnak illúzióink tökös liberalizmusunkról. Abba az iskolába az ő gyerekeik úgysem jutnak el, azon a buszon olyanok úgysem utaznak, a szeméttárolót pedig kamera figyeli. Megadtuk az árát. Hazudjuk csak magunknak: az a jó levegő ára volna.
Pedig az az ár a soha-le-nem-lepleződő világnézeti- és személyiségálca ára. Háromszázezer forint négyzetméterenként, és a türelmes, emberséges életvitel (lehetősége) ötven évre garantálva van. Megvásároltuk.
Hát erről az árulásról szólhatnának a filmek. Ahogy megfutamodunk. Egyenként. Ki messzebb megy, ki közelebb marad, de aki nem megy sehova, annak keserűség ül ki az arcán. Jellegzetes komor ábrázat a pesti tömegközlekedés viszonylatain. Vereség-stigmák. Ezeket tanulmányozzák a libasorban üldögélő utasok egymással szemben, szürkeségben, félhomályban, méltó undorral. Lásd: Kontroll. Ne legyenek illúzióink – aki ott a végén kilép a fényre, többféle parabolában, több mindent alant hagy, de ezt a lúzer-várost egészen bizonyosan. Az a film tehát egyéb erényei mellett ebből a szempontból is üdítő kivétel. Végre a Városról szól. „El kell ezt árulni öreg. A többiek már úgyis elárulták.” Ilyesmire biztat. Ebből a fajtából születhetne még. A nosztalgiázó értelmiségiről, ahogy lelép. A budajenői könnyűszerkezetes azilum falán azután Prága-poszter díszeleg, az emlékek polcán Berlinből szajrézott söröskorsó, mellette párizsi metrójegy. Még hiányzik mellőle valami pesti szuvenír. Bezárt mozik plakátjai, eltűnő tejcsarnokok papírtálcái, hajdani talponállók söralátétei – és még ezerféle apróság.
Kéne akkor egy mozi-kép, azokról, akik nem ezt akarták, és mégis, általuk is történt így. Nem telekspekulánsokról, nem is gengszterekről, hanem mirólunk, ahogy követjük a falkát és költözünk, vagy maradunk de arcunkon lúzer-ráncokat szaporítva, vagy graffitivel fújjuk be a maradványt, csak hogy lássuk uramisten, mire megyünk ketten. Kéne tehát film az első és utolsó árulókról. Vagy éppen arról, aki egy süllyedő városrész önjelölt kapitányaként a fedélzeten marad, csak azért is. Kellene film a városhősökről.
Kellene film arról, ahogyan kezdődött, meg ahogy folyatódik. És a fájdalomról, ami utána marad.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2005/04 38-41. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8196 |
