Pápai Zsolt
Trianon máig ható, mindannyiunkat érintő trauma, éppen ezért csak pártatlanul és részrehajlás nélkül elemezhető.
Szomorú tény, hogy elhazudott, megtagadott és agyonhallgatott témákban gazdag 20. századi történelmünk bőségesen szolgáltat muníciót dokumentumfilmeseink számára. A Don-kanyar és a holokauszt rémélménye, az ötvenes évekbeli terror és az ’56 leverését követő megtorlás sokkja mellett a múlt századi magyar történelem egyik napjainkig ható traumája kétségkívül a trianoni, amelynek a mozgókép eszközeivel való vizsgálata rendezőink komoly adóssága.
Alig akadt direktor, aki közelíteni próbált volna hozzá, 1945 óta a közelmúltig csupán egyetlen nagyobb szabású dokumentumfilm, továbbá néhány kurta televíziós produkció született a témában. Gulyás Gyula és Gulyás János a nyolcvanas évek elejétől tizenöt éven át dolgozott A magyarok és az első világháború című négyrészes, vegytiszta mozgókép-dokumentumán: a kommentárokat jórészt hanyagoló szerzőknek úgyszólván az utolsó pillanatban sikerült az egykori események tanúit meginterjúvolniuk. A Gulyás testvérek filmfolyama azonban nem jutott el a közönséghez, csupán Én is jártam Isonzónál című második részét mutatták be, de sem a Meggondoltan, megfontoltan című első, sem pedig a Soha többé katonát nem akarok látni és a Rablóbéke című harmadik, illetve negyedik részét nem vetítették sehol. Érthető hát, hogy Koltay Gábor megkísérelte pótolni a hiányt, és a közszolgálati televízió számára az ORTT támogatásával leforgatta tizennégy, egyenként negyvenöt-ötvenperces részekből álló, Velünk élő Trianon című dokumentumfilmjét. Mivel kilétük titkát máig őrző személyek döntése folytán a szériát tavaly márciusban, röviddel az első rész esedékes sugárzása előtt letiltották a televízió műsoráról, a rendező Trianon címmel egy mozifilmet állított össze az anyagból. Ez utóbbi – a magyar dokumentumfilm-gyártás történetében példátlanul magas, közel kétszázezres nézettséget produkálva – hónapokig futott az egyik fővárosi és több vidéki moziban, és időközben a sorozat is képernyőre került, a HírTV mutatta be 2004 novembere és 2005 februárja között.
A széria a történelmi Magyarország felbomlásától kezdve a két világháború közötti periódus revizionizmusának, valamint a kommunista rezsim Trianon-sokkot eltagadó és a kollektív tudaton lobotómiát végrehajtó politikájának vizsgálatán keresztül napjainkig panorámázza a kérdéskört. Történészek bevonásával az első öt részben a távolabbi, a következő négyben a közelebbi múltat vizsgálja a rendező, ezután pedig aktuálkérdésekre fókuszál. Politikusok, közírók és közszereplők (Pozsgay Imre, Tőkés László, Csurka István, Duray Miklós) közreműködésével súlyozottan tér ki a kisebbségi magyarság és az anyaország jelenlegi kapcsolatára, emellett egy teljes epizódot szentel a magyarországi Trianon-emlékhelyek bemutatásának, egy másik fejezetben pedig középiskolai történelemtanárokat és egyetemi hallgatókat faggat a trianoni szindrómáról.
Koltay Gábor vállalkozása számos kockázatot rejtett magában, hiszen amennyire feldolgozatlan a téma, annyira érzékeny is. Méretes frusztrációkat előhívő és lobogó indulatokat gerjesztő história ez, minden magyar rendező számára éppen ezért csak pártatlanul és részrehajlás nélkül elemezhető. Itt azonban pontosan ebből, pártatlanságból nagy a deficit. A mozgókép történetének első dokumentumfilmje, Robert Flaherty Nanukja óta világos, hogy egy dokumentum-rendezőnek kötelező heveny érzelmi kapcsolatba kerülnie tárgyával, ugyanakkor nem kétséges, hogy a témával szembeni impulzív viszony megléte önmagában kevés: az alkotónak képesnek kell lennie nem csupán belülről, hanem kívülről-felülről látni, láttatni a megcélzott problémát. Koltay Gábor, sajnos, nem tudja megteremteni a tárgyilagosságnak az illúzióját sem, és az ismeretterjesztés álcájában épp a néző elfogulatlan informálásáról mond le.
A (részleges) elfogultság persze egy ennyire fájdalmas tárgy taglalásakor akár még érthető is lenne, ha nem társulna a tények erősen önkényes szelektálásával, esetenkénti manipulációjával. A turáni átoknak, az önsorsrontó hajlamnak, a magyarságot körülvevő kis népek örök fenekedésének közvetett vagy közvetlen formában való módszeres felemlegetése a lényegi kérdésekről vonja el a figyelmet, így, legyenek bár a rendező szándékai mégoly tisztességesek, az eredmény felemás. Beszédes, hogy a Monarchia felbomlását és a két világháború közötti revizionista politika alakulását tárgyaló fejezetekben Koltay csupán Raffay Ernőt és Glatz Ferencet kérdezi meg a neves hazai történészek közül, és jellemző módon mellettük Nemeskürty Istváné a fő szólam. Sokatmondó az is, hogy a téma két legjelentősebb honi kutatója, a nyolcvanas évek elején Padovától Trianonig című könyvével tabukat robbantó Ormos Mária vagy az újabb keletű munkáiban a 20. századi magyar történelem számos legendájával és mítoszával leszámoló Romsics Ignác nem szólal meg, miként a markáns arcélű fiatal történész-generáció tagjai (Ablonczy Balázs, Ungváry Krisztián) sem.
Ebből is következik, hogy a mű alaptónusát avult szemlélet színezi. Jellemző példa Károlyi Mihály és kormánya tevékenységének megítélése. Szomorú, de valóban kevés naivabb és idealistább politikus jutott kormányrúdhoz az ország 20. századi történelmében, mint éppen Károlyi, aki, az antanthatalmak jóindulatát feltételezve, csodavárásba bénult kabinetjével hibát hibára halmozott egy kőkemény kiállást és határozott cselekvést kikövetelő korszakban, azonban – miként Nemeskürty István teszi – azt állítani, pontosabban: sejtetni, lebegtetni Károlyival kapcsolatban, hogy a nyugati hatalmak és a hazai nemzetiségek bérenceként tudatosan dolgozott már a világháború előtt a Monarchia és Magyarország végvesztén, több mint hiba. Részben azért, mert legalábbis problematikus Károlyi tisztességes voltát kétségbe vonni, részben, mert – noha az 1918 és 1920 közötti időszak eseményeinek elemzésekor megkerülhetetlen a személyi felelősség kérdése – a történelmi Magyarország szétesését nem lehet egyszerűen az 1918 végén vezető szerephez jutó és kényszerpályára szorult honi politikusok tevékenységével magyarázni, azaz a probléma csak tágabb kontextusba helyezve szemlélhető.
Koltay filmjének egyik adóssága, hogy csak a felszínt karcolva vizsgálja ezt a kontextust. Történészi közhely, hogy az 1870-es éveket követően, a Monarchia részleges föderalizálását célzó tervek – nem kis részben éppen a magyar politikai elit aknamunkája nyomán történő – elenyészése után a birodalom feltartóztathatatlanul haladt a pusztulás felé. Közhely az is, hogy múlt század tízes éveire lényegében három momentum, a területén lévő nemzeti kisebbségek önállósulási törekvései, a határai mentén a 18. század derekától megszülető államok irredentizmusa és a nyugati hatalmak teljes felosztást szorgalmazó elképzelése határozta meg sorsát. Ezek a tényezők a világháború végére szinkronba kerültek egymással, Koltay Gábor és alkotótársai azonban erről mintha nem tudnának, emellett az afféle földi Paradicsomként aposztrofált történelmi Magyarország iránti nosztalgia azt sem engedi meg számukra, hogy számot vessenek az ország nem magyarajkú etnikumainak jogos területi igényeivel, és ezeket leválasszák a jelentős magyar nemzetrészeket kisebbségi sorsba vető, joggal sérelmezhető döntésekről. Néhány ritka pillanattól – Glatz Ferenc és Fejtő Ferenc kommentárjaitól – eltekintve a teljes sorozatot ez a leegyszerűsítő, a magyarságot ért méltánytalanságokat egyoldalúan hangsúlyozó és erényeit fényező szemlélet hatja át, így az opusz gondolati summázatának is tekinthető Nemeskürty István hasonlata, amely a magyarság és szomszédai viszonyának jellemzéseképpen a kalickájából kiszabaduló, és (ver)ebek harmincadjára kerülő kanáriról (!) mesél.
Koltay Gábor filmje nagyszabású vállalkozás, célját azonban nem éri el. Igaz, nehezen kihüvelyezhető, hogy mi is lenne a célja. Természetesen mikrotörténeti mélyfúrásokat senki nem várhat el egy népszerűsítő jellegű produkciótól, azonban a széria az ismeretterjesztés frontján is keveset nyújt. Ez abból fakad, hogy a szemléletbeliek mellett módszertani problémák is elnehezítik struktúráját. A sorozat egyfelől terjengős, másfelől rövid: mintegy tízórás játékidejében viszonylagosan kevés információt közöl, és értékes perceket veszteget el korabeli írók, költők és politikusok gyakran kétséges értékű szövegeinek beemelésével. Rendre vers- és prózaidézetek szakítják meg a történelmi események ismertetését és értelmezését, ám néhány neves alkotó (Ady Endre, József Attila, Kosztolányi Dezső, Juhász Gyula, Reményik Sándor, Csoóri Sándor) mellett Koltay jórészt mára elfeledett szerzők írásaiból szemezget. Kezdetben olybá tűnik fel, mintha a hangulat- és korfestés lenne e szemelvények feladata, idővel azonban megerősödik a nézőben a gyanú, hogy talán az archív anyagok pótlásaképpen, esetleg a gondolati és szerkezeti hézagok kitömködése végett kerültek be a filmbe.
Koltay Gábornak sajnálatos módon nem sikerült átfogó képet nyújtania tárgyáról. Pedig a 20. századi magyar történelem kevés eseménye igényli annyira az értő és alapos, a szélesebb közönség számára is befogadható feldolgozást, mint éppen a trianoni trauma. Ugyanakkor kevés olyan téma létezik, melynek feltérképezése során az elvárható minimum az egykor volt állapotokkal kapcsolatos, amúgy sokakban masszívan élő hamis illúziók táplálásának elkerülése. Minden magyar embernek elvitathatatlan joga van a fájdalomhoz a trianoni döntéssel kapcsolatban, ám a jelek szerint a szerződés megváltoztatására a legtávolabbi jövőben sincs esély – márpedig ilyen körülmények között a békétlenkedés csak a már meglévő nyavalyák elmélyítését szolgálja. Éppen ezért kevés témában szorulunk rá annyira a harag és elfogultság nélküli beszédre, mint ebben. Hiszen a harag az önáltatás bilincsébe ver, az elfogultság illúziókba ringat és köldöknézésre késztet.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2005/04 36-37. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8194 |
