Bikácsy Gergely
A Salo elátkozott film. Néhány nappal azután, hogy Pasolini befejezte, a film is végzett vele. Szodoma 121. napján meggyilkolták.
Hatvan éve a fiatal Buñuel akart filmet rendezni a Szodoma 120 napjából De csak felvillantotta szereplőit az Aranykor végén, ahol egy hegyi kastély várárka fölött négy szörnyeteg menekül, s utánuk egy ötödik lator, maga Jézus Krisztus. Ez a jelenet nem szerepel Sade márkinál, ám hű a szelleméhez. Buñuel végül nem valósíthatta meg istengyalázó tervét, de Pasolini igen, negyven évvel a buñueli ötlet után.
Filmje azonban a legkevésbé sem istengyalázó. A fasizmusok tömeggyilkosságai után az ő, Sade-ból orozni vélt hősei a vérengző „salói köztársaság” hatalmasságai. Undorító dolgokat művelnek kastélyukba zárt áldozataikkal. Olyanok, mint általában a karikatúra-fasiszták, alulmúlhatatlanul visszataszítóak.
Mivel Sade márki életművének, fantáziájának, megszállottságainak semmi köze az államhatalom terrorjához (ezt egész életével és műveivel elítélte, ezzel szemben a magánszenvedélyek állam-, egyház- és Isten-ellenes, féktelen kielégítésének jogát hirdette), ilyen szemszögből műveit és gondolatait „aktualizálni” sem lehet. Minden inkább elképzelhető, mint erőszakos támadó politikai metaforát vagy allegóriát látni benne, vagy ilyenre átigazítani. Márpedig a hetvenes évek közepének hihetetlenül átpolitizált és terror gyötörte Itáliájában az akkori baloldali kulturális közvélemény tapsától kísérve Pier Paolo Pasolini éppen ezt tette. Menthetetlenül kudarcra ítélve művét. Egy sokoldalú, érzékeny és értelmes, nagy tehetség riasztó melléfogása lett a Salo.
Pasolini, semmibe véve Sade szellemét, a képzeletbeli, filozófiai játék helyszínéül szolgáló kínkastélyhoz Dante Pokoljának keretét szerette volna alkalmazni. Filmjét egy bevezetés után (A pokol tornáca) dantei „körökkel” (alcímekkel) látta el, és ezek köré szerkesztette. Úgymint: A mániák köre – A szar köre – A vér köre. Figyelemreméltó, hogy e „körök” valójában önkényesek és felejthetőek, a film szerkezetére alig vonatkoznak.
Négy fasiszta főhimpellér alázza itt meg testileg-lelkileg fiatal áldozatait. Mindhárom „kör” házasság-paródiával végződik. (Értsük úgy, hogy Pasolini szemében a házassági szertartás meggyalázása az egyik legfelháborítóbb gaztett? Magam nem jutottam épületesebb vagy eredetibb tanulsághoz.) Az egyik ifjú párt a hatalmasságok keményen szodomizálják. „A szar körében” fiúval házasodik az egyik himpellér, és óriási, ínyenc bélsár-lakomát rendeznek. Később sajátos szépségversenyt hirdetnek, melynek végén „legszebb segg tulajdonosát” megkínozzák. Akit valamely hibán vagy vélt ellenkezésen csípnek, felírják egy osztályfőnöki füzetbe, s a végén, hatalmas közös büntetés-rituálén végeznek velük.
A motívumok és epizódok valóban Sade márki Szodoma 120 napja című vaskos filozófiai kegyetlenség-enciklopédiájából és tételregényéből valók, azonban a mű szelleme sehol. Még antitézis formájában, még kifordított mivoltában sem leljük.
Sade márki roppant érdekes filozófiai nézeteiről és regényírói sajátosságairól magyarul is olvasható Roland Barthes egyik dolgozata (Ádám Péter fordításában jelent meg, A Filozófia a budoárban utószavaként, 1989-ben).
„Itt nem egyszerűen mesélnek valamit, hanem azt mesélik, hogy mesélnek” – határozza meg Roland Barthes a márki elbeszéléstechnikáját. A filmnyelv azonban a fényképvalóság közvetlen realitásával ezt kevéssé engedi meg.
„Sade úgyszólván az életmű minden lapján biztosít bennünket összehangolt „irrealizmusáról – folytatja Barthes –. Minden, ami a regényeiben történik, szemenszedett mese, mivel kivihetetlen a valóságban.” Csakhogy, s ezt már magunk, a vetítés után tesszük hozzá szomorúan „a beszéd, az elbeszélés, a mese, a szó primátusa” nyomokban sincs meg; ezt, mint egyébként a Dekameronban is, képtelen volt megéreztetni Pasolini. Maradt az objektív, erőszakos film-kép realitása, a fotó zsarnoki hatalma, értelmezés helyett a látvány „első síkja”. Ha szart esznek nagy lakomán, az filmben csak szarevés marad, és nem a fasizmus leleplezése.
A szó megelevenedő hatalma? Ebből semmi lesz, fáradt és üres áldekorativitás, semmitmondó regélés, paródia, parafrázis, melynek tartalma, komikuma sincs. Semmi. Még önparódiának is lapos. Az alkotó képzelet politikai indíttatású öngyilkossága ez a film.
Átüt csúnyán a didaktikus mondandó. Miszerint a fasizmus az emberi testtel való visszaélés; a szabadság maga a test és a szexualitás fölötti szabadságunk; a rabság az ebben alávetettség. Nem pornófilm – s az ekként tiltó cenzúra persze ostoba volt –, de miként a pornó a szexualitás lényegéhez akar jutni leleplező buzgalmában, de csak a lyukakig, váladékokig jut, a sötétség mélyére nem, Pasolini is így jut szimpla és gyermeteg tételig, nem a mély titokig. Koncepcionális tévedést vélek felfedezni a vállalkozásában. Fogantatásában volt elhibázott ez a nagyszabású terv. Sem a szerelem, sem a fasizmus legvégső, általánosítható „titkáért”, magyarázatáért nem lehet célja, feladata, vágya elindulni a művésznek, alkotónak – általában minden ilyen világmagyarázat és okfeltárás idegen a művészettől.
Visconti is részben hasonló módon vallott harsogó kudarcot az Istenek alkonyával. Szőke germán SA-fiúbestiák henteregtek ott meztelenül, miközben, monotonul vissza-visszavágott „párhuzamos montázzsal”, közeledtek az SS velük leszámolni indított alakulatai. Akkor sem értettem, a fasizmus miért ölt elsősorban homoszexuális „arcot” Visconti szerint. De az, ha rossz film volt is, mert akadémikus, üres (pompásan üres), halott, túldíszített film – legalább nem ilyen minden emberi tehetségben kétségeket ébresztő házifeladat.
Pasolinit a Salo befejezése után pár nappal megölték.
A korabeli olasz és francia (baloldali) kritika, különösen a szörnyű gyilkosság után csak elismeréssel szólhatott e fércműről. Érdemes itt kicsit elidőzni. Jean-Louis Bory, a mértékadó Nouvel Observateur általában tisztánlátó kritikusa kisit tétova volt, de csak mert el kellett ismernie, hogy a filmnek nincs köze Sade márkihoz. Az életszeretet filmjei, a Dekameron–Ezeregyéjszaka után a halál gyűlöletének opuszát alkotta meg Pasolini – értékelte ilyenképpen. „Hideg haragról” szól, a halál iránt érzett haragról. Az a nagyszerű benne, hogy nemcsak a „Salói Köztársaság”, hanem általában a rossz, az elnyomás, az alávetettség természetrajza. A film politikai üzenete váltott ki benne elismerést, nem maga a mű.
A Salo ugyanis menthetetlenül primitív és együgyűen fantáziátlan, óvodás tákolmány. A filmet az olasz cenzúra betiltotta, ezzel legendát csinált belőle. Minden baloldali színezetű szervezet és művészeti irány tiltakozott. Üzleti, kommersz pornót nem tiltanak, hívták fel a figyelmet, sőt Európa néhány országában épp ekkor a hard (nem imitált) pornó mozijogot kap. Az olasz és európai baloldali művészet fenegyereke és vonzó személyisége halott. Korai filmjei, a Mamma Roma és az Accatone (A csóró), de a későbbiek közül az Oidipusz, sőt minden feszélyező tételessége ellenére még a Teoréma is nagyon. nagy tehetségről tett tanúságot. Szörnyű halála után majdnem szentté vált. Lehet ilyenkor elmondani, hogy filmje kudarc, hogy téves, hogy menthetetlen? A Salo világpremierjét 1975 decemberében Párizsban tartották, hihetetlen izgalmak közepette (lásd Létay Vera tudósítását, Filmvilág 1976. jan. 1.)
„Sade csak akkor egyhangú, ha az elmesélt rémtettekre irányítjuk a figyelmünket, nem pedig a mű performanciáira” – írja Barthes: Pasolini filmje egyhangú és unalmas, ugyanis pontosan ezt teszi, a rémtetteket hangsúlyozza, felmutatja, bírálja. Elképesztő módon rosszul használja, még ürügyként sem jól. Mítosz vagy ellenmítosz és performanciák helyett szarevés, vérben fürdés és mindennél ocsmányabbul gonosz fasiszták.
De lehet, hogy tévedek, és a jövő e primitív képet igazolja. Mindenesetre a műalkotásokban is csak vagy elsősorban politikára figyelő „aktualizálók”, politológusok és minden rendű s rangú médiaszakértők helyzete e film kapcsán hirtelen kedvezőnek látszik. Egy egy új olasz politikus kísértetiesen hasonlít a Salo sovány veresróka küllemű főperverzére.
Pasolini bosszút áll a művészetet nem politikai üzenetért becsülő nézőkön és kritikusokon. Sade-ot durván félreértette, a fasizmusról nem jutott eszébe semmi új, de az olasz politikusok (vagy általában a politikusok?) rókapofáját felismeri, még húsz évvel halála után is.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1995/03 49-51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=819 |
