Ardai Zoltán
Wong Kar-wai időutas hongkongi Szindbádját, a főszereplő kalandregény-szerzőt idővonat röpíti 2046-ba, ahol a múlt és a szerelem nem vész el, csak átalakul.
Friss stílusú korai sikerrendezéseivel Wong Kar-wai úgy teremtett új hongkongi irályt a ’90-es évek első felében, hogy egyben az ezredvégi világmozi főbb arculatformálói közé is lépett. Éppen csak arra a polcra nem jutott, hogy már ne őt rokonítsák Tarantinóval, hanem a vele egyidőben kiugró Tarantinót emlegessék az ő szemléleti rokonaként. Ez a viszonylat azóta már alásüllyedt: a ’97-es Boldog együttlét és az öt éve forgatott Szerelemre hangolva Wongja kivonult az említett rokonságnak még a határzónájából is. Addigi előadásmódja (operatőr: Christopher Doyle) mégsem alakult át fordulatszerűen – ehelyett továbbfejlődött. Amilyen meglepőnek, különös kiugrásnak, rendhagyó remeklésnek mutatkozott első látásra a csendes Szerelemre hangolva (csendes még zene-áthatottan is, a japán Kavabata Hóország-regényéhez hasonlóan, amelyben egyéb hangszerek mellett egy no-klub dobja szólalgat meg), olyan világosnak látszott hamarosan, hogy „ez az igazi Wong”. Most már nem lehet nem meglátni a korai darabokban is, főként a Chungking expresszben meg a Bukott angyalkákban, a „vonalat”. Wong úgy játszott a gengszteres történetekkel is – lásd még a Szonatina Kitanóját –, hogy szívesebben fókuszált állapotokra, mint nagy dinamikájú eseménymenetekre. Mindig is hajlamosabb volt elmélyedni a valamelyest rögzült, nem hevesen történet-energikus szituációkban, mint az olyanok sodrásában, amelyek gyorsan felszámolják, másra váltják magukat. Magasba törő, zsúfolt városának szűkös tereit már a Bukott angyalkákban igyekezett – nagylátószögű objektívval – széles-horizontális képi értelembe rendezni.
De lehetségesnek látszik az is, hogy a tökéletes Wong-film 2000-ben elkészült már, vagyis a rendező rátalálása legjobb önmagára egyben csapdává vált a számára. Mindenesetre a tömérdek nehézséggel összehozott „második igazi Wong”, a tavaly lázas vesződséggel cannes-i vetítésre vonultatott, roppant ambiciózus 2046 nemcsak egyes szcenikai jegyek dolgában folytatása az előző darabnak, hanem cselekményi értelemben is, pedig a Szerelemre hangolva filmi organizmusa felől ez nem rendelődött meg. Nem ahhoz hiányzott, hanem mintha a Wong-atelier azon túli helyzete felől követelődött volna ki – radikálisabban új történetfélék vonzása híján. Ezt a feltevést azonban gyengíti, hogy (állítólagos) kikényszeredett voltához képest a 2046 nagyonis jó film. Így nemcsak maliciózusan kérdezhetjük, hanem akár elismerő kíváncsisággal is, hogy vajon trilógia van-e itt készülőben (ha eltekintünk az Erosz című, szintén tavalyi szkeccsfilm Wong-készítette harmadától, A kéztől, amely inkább csak a 2046 kihordásának mellékterméke).
Nyilatkozataiban Wong részleges tagadással keresztbe-fogalmaz, azt mondja: a 2046 nem folytatás, mert előzménye lezárult egész. Nehéz előfejteni, mi maradt kimondatlanul itt. Talán az, hogy a 2046 filmes képzetei Wongnál már a Szerelemre hangolva forgatását is megelőzték, amelyet így első nekifutásnak tekinthetnénk. Eszerint a 2000-es forgatás Wong által sem várt különúttá vált, öntörvényűségével eltérítve őt azoktól a szándékaitól, amelyek aztán mégis a mostani filmig vezettek. És amelyek, meglehet, éppen ’96-ból, a Boldog együttlét előkészítése időszakából származnak. Hongkong akkori státusváltozásakor a kínai állam lefektette ígéretét: ötven évig – tehát 2046-ig – nem fog beavatkozni a kebelébe visszatért metropolis belső ügyeibe.
A kifinomult játékú stiláris rétegzettségnek és az édes egyszerűségnek arra a delejes társulására, ami a Szerelemre hangolva legfőbb jellemzője volt, a 2046 esetében kár számítani; itt nagyrészben más az attrakció. Egyfelől (majdnemhogy nagyszabású, bár nem minden kritikán felüli) motivikus kirakósjáték bontakozik elő. De a 2000-en túli Wong egyben a Távol-Kelet időközlekedéses Szindbádját alkotta meg, noha e célzat nélkül, és jövő-víziós extrákkal, az 1970-es Huszárik-film távoli párját. Olyannyira, hogy a 2046 igen artisztikusan oldott filmnyelve nem is kiváltképpeni módon mai; még a futurisztikus részek látványképzése is a 20. század hatvanas éveit, design-fantáziáját idézi. A filmbeli történések nagyja ugyanis a hatvanasakban játszódik (hacsak nem 2046-os emlék-vetületükben, miként egy lepke álmában). Ekkor költi meg a főszereplő Chow Mo-wan – kószáló férfi, zsurnaliszta és kalandregény-szerző – a 2046-ba szállító idővonat eszméjét. Két filmtér váltakozik a szemünk előtt: az egyiknek egy zegzugos – bár égrenyíló teraszú – garniszálló a centruma, a másikat az idővonat folyosói és kupéi jelentik.
A késő-harmincas Chow élete, túl a Szerelemre hangolva jelenetein, utóélet már, némi kísérteties stichhel. Lelki kapaszkodója főként bizonyos scifi-írói ábrándozás és történetszövögetés, elkülönülően a megélhetési ponyvagyártástól. Amint fantazmája mindinkább kibontakozik, és szinte köréje fonódik, Chow eljátszhat azzal, hogy más lézengőket és gyötrődőket is igyekszik megváltani ezeknek a szálaknak a segítségével: sorra bevonja mindkét nembeli ismerőseit a készülő regény szereplői közé. Elgondolásában 2046-on túl nincs semmi, 2046 ugyanis a változások megszűntének éve. A szellem és idő körbeér, magábafordul ott. Az addigi változásfolyamból egyes emberek – szent szenvedők, múlt-betegek –, ha megértek rá, feljuthatnak az időtájakon átvágó vonatra, hogy aztán a nevezetes évben valamilyen formában megtalálják az Elveszettet. Számosan elmentek már ezzel a jéghideg belterű vonattal – Chow is gondol olyasmit: mához egy hétre már nem leszek itt. Elképzeli, hogy nem csak képzeli. Addig-addig, hogy már inkább úgy látja: nem is az ő elméje hordozza a fiktív évek-évét, hanem 2046 hordozza őt. Mi sem tudnánk felvilágosítani: a filmjelenetek együttese úgy rendeződik körkörös labirintussá, hogy fennmarad mindkét értelmezhetőség.
Chow nem imbolygott mindig ezzel a hanyag eleganciával a világban, az időátjárókat és a számára tökéletes nőt keresve. A nőkereső életmódhoz nem is voltak meg a csábítói képességei; ezeket a 2046-ban főként épp rezignációja által nyeri: azáltal, hogy az időben már mögötte van az, akit keres. Tony Leung kölykös (rosszkölykös) külsejű színész, és a Chow-szerep szerint amúgyis jóval idősebb figurát kell játszania magánál. De ha már teljes hitellel adta az előző filmbeli, kishivatalnoki fejű és mosolyú Chow-t is – aki öntudatlanul a nagy szerelem felé tart – ennél nem adja alább azután sem: a „kiégett viveur”-szerepváltozathoz érve.
A Hóország lapjain bizonyos Simamura úr évek sora óta eljárogat hazája egyik üdülőfalujába, egy fiatal gésához. „Nem szeretnélek félrevezetni” – mondja egyszer a férfi. „Komikus!” – kiált fel a gésa; Simamura nem érti, mit jelent ez. A lány már helyben van az életével: biztos módon szeret egy idegent – a hozzá már kötődő, csak erről még nem tudó Simamurát –, és a szerelmes állapotot az örökléttel való közvetlen kapcsolatként éli meg. Ragyog rá a hold, „fülének minden kis barázdáját beárnyékolva”. Míg ő, Komako, mindannyiszor a tudás nyelvén szólal meg, addig Simamura – és Komakónak ez is átlátható – egyelőre a vélekedések szerinti beszédnél (alant) marad, nem sejtve, hogy amit az életben keres, attól egyetlen lepkeszárny választja el, és hogy már évek óta itt van az orra előtt. A regény főszereplője rejtetten (lassan-lassan ráérezhetően): a gésa – mintha az Anna Karenina kezdettől Vronszkij felől, az ő nézőszögéből volna megírva.
A 2046 figaróbajuszt eresztett Chow-ját is hihetnénk, legalábbis percek erejéig, afféle hongkongi Simamurának – és a belészerelmesült finom kokottot, az ékszerszájú Bai Linget a hóországi gésa megfelelőjének –, ha nem tudnánk már előre, hogy Chow sohasem is volt a simamurai módon életre-várakozó személy. Korábban is hamar rájött, hogy szerelmes, és most is tudja magáról, hogy a korábban történtek foglya: lehetetlen viszontszeretnie Bai Linget (a játszó személy nem akárki: Zhang Zi-yi). Ha viszont úgy jutottak volna kontaktusba, hogy Chow még őrzi kapacitásait az ilyen viszonossághoz, akkor meglehet, ki sem alakult volna köztük intenzív párjáték; a telefonenyelgések e mesternője kikerülte volna őt. Amikor viszont Bai Ling először feltűnik a szemhatáron, üdvzene hangzik fel, végtelen lehetőségeket érzékeltetve – a Siboney-dal.
Chow egykor, még képen kívül, megszeretett valakit, akinek szolíd férjévé vált, majd amikor immár megcsalt férj lett belőle, nyomban a nagy szerelemhez érkezett – éspedig a szomszéd nővel, felesége szeretőjének feleségével. A beteljesülés elmaradt. Ami kizárta: az adott szituáció és éppen ennek a szerelemnek – hangsúlyosan: kölcsönös érzelmi-erotikai viszonynak – a természete maga, benne az asszony egyszerre határozott és érzékeny magatartásával. (A Szerelemre hangolva-beli Igazinak, Su Li-zhiennek szerep szerinti spirituális tökélye szinte csak az ófrancia Cleves hercegnőéhez fogható, mégis – Maggie Cheung alakításában – köznapian magátólértetődőnek hat.) A tökéletesség úgy mutatkozott elérhetetlennek, hogy épp elérése szüntette volna meg. Azóta Chow-t, az ügybe félig belehalt, és már átvedlett személyiségű redaktort gyengéd örömmel tudja eltölteni bármely mozzanat, női vonás, amely egy-egy új ismeretségénél Su Li-zhent idézi meg neki, ugyanakkor annál világosabban látja a képlet-eltéréseket Su Li-zhen javára. Tekintsük például Bai Ling járását – van annyira kecses, de adódnak hozzá olyan mórikáló, édeskés járulék-momentumok is, amelyek Chow-nak túlontúl is beszédesek. Minthogy a férfi az újabb és újabb esetekben megint és megintcsak nem lát reményt a szerelemre – viszont hálás azért, ha valaki még tetszést ébreszt őbenne –, sok partneri színt villanthat fel őszintén. Egyszerre lehet kedvtelve figyelmes pártfogó, a megértő viselkedés bajnoka, élénken, de higgadtan évődő bájkrampusz (leborotvált félbajusszal), az ágyban még lelkes is – más pillanatokban pedig kegyetlen, könnyed siklófordulatokkal, minden energiaveszteség és méregteher nélkül. Minden nő máshogyan ríkatódik meg tőle; ez ugyan már nem csakis rajta múlik. Mindegyik másként állhatatos és persze egyik sem pontosan úgy, mint Bellini Norma-operájának címszereplője, akinek cavatina-áriája (Casta Diva) nem egyszer szólal meg itt, képváltások közé kígyózódva, illetve olykor A kalóz (Bellini) nyitányhangzataival keresztezve.
Például a teltebb szépségű Lulu dizőz (Carina Lau) éppúgy folyton egy régire gondol, mint ő. Ebből a lelki helyzetből nem is juthatna ki a lány, csak az épp soros fiújától menthetné el Chow, egy féltékeny dobostól, de ez sem sikerül. Mire Chow meggyőzné a lányt arról, hogy volt korábban egy fontos találkozásuk (mint a Tavaly Marienbadban férfi-hőse győzködi Delphine Seyriget), a zenész megöli Lulut egy Oriental Hotel nevű garniszálló 2046-os szobájában. Már ez is elég lehetne ahhoz, hogy Chow ide, vagy e szoba mellé költözzék (és hogy aztán az idővonaton felbukkanjon az ezüsttollú madárhoz hasonult Lulu). De teljességgel végzetszerűnek azért érzi ezt a választást, mert évekkel előbb egy másik szálló ugyanilyen számú szobájában találkozgatott Su Li-zhennel, másnéven Mrs. Channal.
Bár az egész jelenetegyüttesben a Bai Ling-eset jelenik meg a legnagyobb terjedelemben és leganalitikusabban – számos eset viszont épp hogy csak jelződik –, nem kap kisebb súlyt a kártyajátékos özveggyel bonyolított flört sem. Bemutatása szűk filmidejű ugyan és vázlatosabb, ám egyben poétikusabb is, azonfelül keretjátéki jelleget ölt azáltal, hogy felerészt a film bonyolult nyitányában szerepel, felerészt meg a legvégén. Adott két különböző évbeli, bár egységesen szingapuri jelenetsor az Özveggyel, de ezek nem válnak ketté, hanem keverékük két mozaik-verzióját látni emitt meg amott – ugyanakkor az esőzajos képek közt olyan utcalámpa-snittek is feltűnnek, mintha Hongkongban volnánk, a Szerelemre hangolva cselekményidejében. Chow-t, ha nem is kábítja és sodorja el, de megszédíti, hogy ez a feketekesztyűs dáma (Gong Li játssza) szintén a Su Li-zhen nevet viseli, közben rendületlenül titok-zár alatt tartva a maga múltját. Az ő sírása, Su Li-zhen/2-é megint csak különálló tartalmú. Ő Lulunál inkább túl tudna jutni a múltján Chow-val, de megérzi, hogy mégsem állhat össze vele, mert amikor a férfi imádón őt nézi, valójában valaki másra néz.
Az idővonat android személyzetében akad olyan is, aki Wang Yin-wen kisasszonynak, a hoteltulajdonos nagyobbik lányának szakasztott mása (színésznő: Wong Fa-ye). Néha megdermedt táncpózban látni őt, mintegy a száguldó vonattestre tapadva – a relativitáselméletet illusztráló hatvanas évekbeli vonatos képregények ábráira adva rímet. Yin-wen – a zsarnokoskodó Wang atya akarata szerint – menesztette ugyan japán vőlegényét, de ettől fogva magában beszél, és éppúgy nem tud feledni, mint a japán fiú. Feloldódása azzal veszi kezdetét, hogy Chow idővel szerzőtársául fogadja a pulpfiction-termelésben. Meglepő, hogy az öreg Wang – szintén zenész, tenoristaként kezdte –, az idővonat imaginárius tudású masinisztájaként is feltűnik (train captain), derűsen társalogva a japánnal, aki a vonaton Chow bajszával felékesítve látható. A film eleji, 2046-ról szóló suttogómonológ sem közvetlenül Chow-é, hanem a japán ifjúé. És ez az ifjú, illetve Yin-wen az a két rejtélyes személy a filmnyitányban, aki furcsa objektumok üregeibe lehel (titkukat lehelik, úgy, ahogyan az előző filmben Chow tette ezt az angkori templomegyüttes falai közt). Végtére azonban az 1967-es (vagy ’69-es?) Wang atya is megenyhül: elereszti lányát Japánba és ő is utánamenni készül. Chow csak ámul: mintha csakugyan 2046 felől alakulnának a hatvanas évekbeli dolgok.
Proustnál A fogolynőben Marcel ellátogat egy kert-övezte, csinos ablakú, lakatlan házba, ahol gyanúja szerint Albertine-nek, csalárd szerelmének találkái zajlottak. Ott helyben aztán ráérez hogy bizonyosan ez az a ház. Valahogy így szól egy mondat erről: „csupa napfény most az a szoba, de olyan kihalt, olyan csendes…ijesztően szép”. Megidéződik számára az a jövőbeni-utólagos, telített üresség, amikor a lány sem él már, vagy egyikük se, de azok a lakások, ahol együtt és külön jártak, meglesznek még, amint a lezajlott kamaratörténetek is valahol. A kéjlak tehát a halált idézi meg neki, szerelem-összefüggésben, ráláttat az időre, mint eleve a halálba érő „ijesztően szép” üvegfolyamra, lágy időüvegtestre. Ami a 2046-ot illeti, itt egyetlen színtelen (fekete-fehér), egyben üvegmotivikus képsor tűnik fel, ez viszont háromszor is – három változatban –, és megteszi a magáét. Chow mozgó autóban dől az egyik kalandpartner vállára, később magával Su Li-zhen / 1-gyel utazik, harmadjára pedig nem is látni már, kivel. A zene giccshatárra erősödik ezeknél a képeknél, majd egészen megszakad, és némán száll az üvegdoboz, a kamera pedig megemelkedik, hogy jobban látsszon az elfutó úttest.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2005/04 18-21. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8189 |
