Bori Erzsébet
Az áldatlan körülmények között készülő dokumentumfilmek között idén is akadt legalább tucatnyi remeklés.
Talán elég nagyot koppantunk ahhoz, hogy észrevegyük: elértük a falat. Itt a vége. A magyar dokumentumfilmezés előre menekült, amíg tehette, de innen már nincs hová. Abban az évben – ami a támogatások késedelme miatt – valójában csak fél év volt, minden korábbinál több, már-már beláthatatlan, kezelhetetlen mennyiségű doku készült. A mintegy 220 filmet (tegyük hozzá, ez csupán a szemlére benevezettek száma) kétfelé osztva rostálták meg az előzsűrik, hogy kiválasszák azt a kevesebb, mint egyötödnyit, ami a versenyprogramba kerülhet. E boldogtalan zsűrorok – társaságukban én is ott voltam –, aztán kétfelől kapták az áldást (és mellé még némi lesajnálást is, hogy ilyen hálátlan, talpas munkára adták a fejüket). Nemcsak a csalódott alkotók, hanem a kritikusok is lesújtottak a válogatásra. Teljes joggal, kell-e mondanom. Egyetlen mentségünk van, de az nyomós: a zsűri abból főz, amije van, és az idei mezőnyben nem volt negyven hibátlan, kikezdhetetlen műremek. Volt viszont egy tucat kiemelkedő munka, amelyek bárhol a világon megállnák a helyüket. És a benevezett filmeknek nem az egyötöde, hanem több mint a fele lett volna érdemes a bemutatásra. Érthető felzúdulást keltett a nagy nevű rendezők kihagyása, azt senki nem gondolhatja ugyanis, hogy Almási Tamás, Vészi János, Kisfaludy András, Csillag Ádám – és még sorolhatnám – rossz vagy érdektelen filmet készített, vagy hogy a versenyprogram legfiatalabb alkotójának, az 1983-as születésű Csík Jucinak már nincsen mit tanulnia Vészi Jánostól (aki a Roma Médiaiskolában tanítja). Almási a Ballagás című játékfilmjének hőseit kereste meg újra, akiknek a sorsa nagyon is izgalmasan alakult az eltelt évtizedek során (Harmadik találkozás); Kisfaludy a köztisztviselők és a politika egészségtelen viszonyát tárta fel egy jegyző kálváriájában (Állásából felmentve); Zelki pályázatnyertes középiskolásokat kísért el a kamerájával Auschwitzbe (Le hájim). Érdemes elgondolkodni az okokon, és mindjárt meg is neveznék egyet: az ismert alkotók túlnyomó többsége a hagyományosan erős szociofilm mezőnyében indult. A műfaji kategóriák arra lettek kitalálva, hogy valamelyest áttekinthetőbbé váljon a rengeteg film; az alkotók maguk sorolják be a munkáikat, de a műfaji határok átjárhatósága és az előnyösebbnek vélt kategória „kisakkozása” miatt idén is adódtak keveredések.
De ez csak apróság ahhoz képest, hogy túltermelési válság van. A korábban elindított reformok – dokumentumfilmes kezdőnapok a szemlén, a filmek műfaji kategóriákba sorolása – erre nem adnak megoldást, csak a rendszert toldozgatják. Azt a rendszert, ami arra kényszeríti az alkotókat, hogy megállás nélkül dolgozzanak, egyszerre akár több filmen is. Azt a rendszert, amely nem ad módot a nagyobb lélegzetű, a folyamatokat, a szereplőket éveken át nyomon követő filmekre, nem ad időt és teret a műgondnak, a részletekre ügyelő, aprólékos, kiérlelt munkának. A szakmán a tanácstalanság, sőt a kétségbeesés jelei mutatkoznak. De beszélhetünk-e egységes szakmáról egyáltalán? A dokumentumfilmezés sokáig a magányos farkasok, megszállottak, elkötelezettek sportja volt. Még megvannak a régiek, újak is csatlakoznak hozzájuk, de ahogy terjed az egyre könnyebben megszerezhető és használható technika, úgy próbálkoznak mind többen a pályán. Egyfelől örvendetes a filmcsinálás demokratizálódása, másfelől határozottan érzékelhető a „megélhetési dokumentumfilmezés” jelensége, és ahogy a gondok szorításában vergődő, előre menekülő szakmában is fellazulnak a minőségi követelmények, úgy mosódnak el a határok a lelkes amatőrizmus, a homevideózás és a hivatásos filmezés között.
Ezen a helyzeten csak a komoly műhelymunka tudna változtatni. Ehhez pedig igazi műhelyek kellenének. Vannak alkotói csoportosulások, stúdiók, amelyek nyújtanak bizonyos szakmai hátteret, érdekképviseletet, de ezeknek annyi hivatalos elismertségük van csak, mint egy legényegyletnek. Forrásaik nincsenek, és a dokukra – amelyek egyes számítások szerint összesen kapnak annyi pénzt, mint egyetlen átlagos játékfilm – nem létezik műhelytámogatás sem. És akkor az elkészült munkák bemutatási (őrzési, archiválási, hozzáférési) lehetőségeiről még nem is beszéltünk. Ebben a kaotikus, sok tekintetben kilátástalan helyzetben készült el az a tucatnyi nagyszerű és száznál is több figyelemre méltó, fontos film, amelyek közül itt csak néhányról tudok megemlékezni.
A történelmi dokumentumfilm már hagyományos témái (világháború, holokauszt, 1956) mellett idén már szép számban tettek (egyelőre erőtlen) kísérletet a közelmúlt, a Kádár-kor mélyebb feltárására. Több film foglalkozott az erdélyi magyar történelemmel, amelynek számos vonatkozása még ismeretlen előttünk. Boros Zoltán két munkájának (Fekete vasárnap: román megtorlás Gyanta falu ellen a magyar hadsereg 1944-es kivonulása után; Az átnevelés poklában: a kommunista diktatúra által nehéz börtönre, majd kitelepítésre ítélt magyar fiatalokról) felróhatjuk az elfogultságát, a hiteltelen mozzanatokat, és Páskándiné Sebők Anna nagyon alapos, feltáró filmjét (Erdély 1956) sem gondolom hibátlannak, de vannak esetek, amikor az erkölcsi igazságtétel felülüti az esztétikát vagy a pártatlanság követelményét. A 20. század tele volt olyan rémségekkel, amelyeket nem tehet jóvá semmilyen kárpótlás; az a legkevesebb, hogy az áldozatok elmondhassák, kibeszélhessék a velük történteket, és ne találjanak süket fülekre. Majd aztán a történettudomány és az idő, amelyben a közös emlékezet részei lesznek az események, szépen helyre tesz mindent.
Balog Gábor és Hajdú Farkas Zoltán az erdélyi szászok exodusáról készített döbbenetes és gyönyörű filmet Az árulásról címmel. Két írástudó, egy lelkipásztor és egy író idézi fel népük több évszázados múltját, s azt a sajátos kultúrát, amelyet az idők során hazájukká lett messze idegenben megteremtettek. És őriztek megannyi vész, üldöztetés közepette, hogy azután a rendszerváltáskor, amikor végre megszabadultak, önként hátat fordítsanak neki. Erről elmélkednek a film hősei a pompás tárgyi emlékek között, amelyek nagy erővel idézik meg azt is, amiről szó sem esik: a magyar irodalom nagy regényeit, Mikszáthot, Móriczot, Keményt, Jókait, akik minden múzeumnál hívebben őrzik számunkra a köztünk élt szászok emlékezetét. És ettől még fájóbb a veszteség.
Három filmet emelek ki, amelyek úgy adnak rálátást a holokausztra, hogy nem ez a közvetlen témájuk. Muszatics Péter A folyamatban a politikai antiszemitizmus kifejlését követi nyomon a Tanácsköztársaságtól a háborúig. Kitűnő összefoglalást ad, kár, hogy mozgóképnek sovány, beszélő fejek – legjobb történészeink – uralják a vásznat. A kivételesen jó szimatú Varga Ágota mindent megtesz, hogy filmszerűvé tegye anyagát, de a Leszármazottak nem a képi világától revelatív. Megszoktuk, hogy a bűnökről mindig az áldozatok beszélnek, de itt a másik oldalról szólal meg valaki. A deportálásokért felelős Vitéz Endre László belügyi államtitkár fia, aki maga is osztja apja náci meggyőződését. Endre Zsigmond ma már idős ember, a rendszerváltozás után települt haza Dél-Amerikából. És csak a szépre akar emlékezni. Az idilli gyerekkorra a nagypapa kunsági birtokán, a rangos vendégekre, bálokra, vacsorákra, a pompázatos díszmagyarra. Ez – az úri Magyarország fényes világa – önmagában is érdekes lehetne, de a rendező minduntalan letéríti Zsiga bácsit a nosztalgikus ösvényekről, hiszen a nagypapa mégiscsak öngyilkos lett, a papát pedig háborús bűnösként kivégezték. És két vacsora között mégiscsak bevagoníroztak, halálba küldtek néhány százezer embert. A Leszármazottak rendkívüli film, már csak ezért érdemes lett volna gondosabban megmunkálni, feszesebbre szerkeszteni. Én mégsem a technikai, kompozíciós hibák miatt keveredtem parázs vitákba róla: többen azt rótták fel a rendezőnek, hogy kesztyűs kézzel, túl tapintatosan bánik riportalanyával, „Zsiga bácsizza” az agg nácit. Varga Ágota azonban helyesen járt el. Endre Zsigmond minden bizonnyal az apja érdekében vállalta a szereplést, és a filmes soha nem tévesztheti meg a riportalanyát (a riportalany pedig könnyen megtagadhatja az együttműködést, ha ellenséges légkört tapasztal). De ami a legfőbb: a néző óhatatlanul is megszánta volna az öregembert, ha megalázó helyzetbe kényszerítik. A Leszármazottaknak van csattanója is, ami azt bizonyítja, hogy az élet szigorúbb igazságosztó, mint a filmrendező. Endre Zsigmondnak ugyanis van két felnőtt gyereke, akik az új hazában élnek, nem magyar házastársak oldalán. És nem büszkék a felmenőikre.
A francia-magyar Spitzer Barbara filmje (Ami megmaradt belőle) akár foglalata is lehetne a zsidó identitás sokágú témájának. Barbara nagyszülei Franciaországba emigráltak az üldöztetések idején, és a kint született unokák a nagyi kedvéért tanultak meg magyarul. Barbara filmezni kezdett, és az élete első filmjével keresett pénzen vett két jegyet Magyarországra. Utaztam én már nézőként idegenbe szakadt magyar zsidó lánnyal, ha nem Bölcskére, hát Beregszászra. Pearl Gluck a családi legendák díványát kereste nálunk, amin híres rabbik aludtak. Egy díványt sem könnyű megtalálni a történelem viharos évtizedei múltán, de közel sem olyan nehéz, mint válaszolni a kérdésre: „ki vagyok én?” Vannak, akik olyan magától értetődő természetességgel születnek, élnek és halnak valahol, hogy ez a kérdés fel sem merül bennük. De mit tegyen, aki részben franciának, részben magyarnak tudja magát, és ráadásul még zsidó is? Spitzer Barbara az identitás bonyolult rétegeit fejtegeti családi és baráti körökben (Fejtő Ferenc is itt van) ebben a bensőséges és nagyon szép, lassú filmben. Meglehet, a faggatózás, az utazás térben, időben, gondolatban, és a közelítés maga a válasz.
Évek óta sok egyházi témájú, papi személyeket bemutató film készül, de közülük csak kevésnek sikerül elkerülnie a kenetességet és az unalmat. Böjte Csabát, az erdélyi árvákat mentő ferences szerzetest sem először mutatták be mozgóképen, és az igazat megvallva kételkedtem abban, hogy lehet ebből még jó filmet is csinálni. Fekete Ibolyának sikerült (Utazások egy szerzetessel), pedig még titka sincs. Annyi az egész, hogy „megyünk vele...”. Az övéhez hasonló fajta nyitottság és érzékenység jellemzi Tölgyesi Ágnest is, aki legtöbbször „kis témákból” készít filmet, csöndes, finom, soha nem direkt eszközökkel, és ahogy Fekete Ibolya, ő is meg tudja győzni a nézőt arról, hogy minden kezdeti idegenkedése dacára érdekli őt, amit mutatni akarnak neki. Pedig Az álmot meg nem álmodni úgysem tudod... veszélyes vizeken evez. A szociofilmes zsűri idén is kénytelen volt megállapítani, hogy a cigány témájú munkáknak feltűnően magas a számuk és feltűnően alacsony a színvonaluk. Bizonyára nem véletlen, hogy a kiválasztott darabok mind túllépnek a szokásos nyomorjelentéseken, és a sorsukon jobbítani iparkodó közösségeket mutatnak be (Csík Juci: Tollas; Litauszki János: Ha lenne egy üvegház...).
Igazi gyöngyszemek akadtak a kísérteties „egyéb dokumentumfilmek” kategóriában is. Egy ilyen skatulya (ha már skatulyázni kell) meglétét azért tartom fontosnak, hogy ne sikkadhassanak el a műfajsértő kísérletek, a személyes hangú, egyéni megközelítések. Például Forgács Péter vagy Gyarmathy Lívia filmjei. Lakatos Róbert Spílerekje Erdélyben és Moldvában kap el utcai mulattatókat, muzsikusokat, meg még egy kocsmai költőt is. Nem beszélteti őket, csak követi a kamerával, ahogy a hagyományos alkalmak (lagzi, temetés, jeles napok) zenészei és maskarásai a megélhetésért dolgoznak a modern élet lepusztult színterein, óriásplakátok között egy városi utcán, vonaton, aluljáróban, lakótelepen, az úgy szürreális, ahogy van. Szemző Tibor tízperces hommage-t készített egy rövid Ottlik-szövegre, amelyben az író hangja, a képek és a zene együtt együtt adják ki az Ez van című összművészeti etűdöt. Zsigmond Dezsőnek már a tavalyi filmje is lenyűgözött (Egy év Karácsony Emilkével a gyimesi Hidegségben), és most ismét előállt egy szabálytalan művel. A Csigavár nem riport, nem portré, nem szociográfia, nem tudom hová besorolni. Így lehetett ezzel az alkotó is, ezért nevezte az „Egyebek” közé. Egyszerűbb már nem is lehetne pedig: van egy kis erdélyi falu, ott él a szüleivel Terézke. Sokat fárad, mert a földdel meg a háztartással mindig van dolog: jószágot etetni, szénát gyűjteni, mosni, főzni, takarítani. Teréz csinos, harmincas fiatalasszony, vagyis épp erről van szó: nem asszony, hanem leány, és a környezetétől meg a foglalatosságaitól eltekintve éppen olyan az élete, mint a nagyvárosi szingliknek. Udvarlói vannak, bár sajnos egyik sem az igazi, de azért eljár velük moziba, presszózni, táncolni. Arra készül, hogy most már így telik el az élete: kemény munkával, kurta örömökkel, magányosan. Ez van, mondja ő is, kicsit ironikusan, kicsit szomorkásan.
Igényes játékfilmekről szokták emlegetni, hogy minden beléjük fektetett forint meglátszik rajtuk. A dokumentumfilmekre ez persze nem érvényes, hiszen azok igen szűkös költségvetésből készülnek. De itt is van „objektív” értékmérő: a dokumentumfilmen a beléfektetett munka látszik meg eltéveszthetetlenül.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2005/04 12-14. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8186 |
