Bikácsy Gergely
A szorongáskeltés nagymestere – bár néhány filmjét eddig is játszotta a Filmmúzeum vagy a televízió – igazán idén tavasszal mutatkozott be a magyar közönségnek. Összeállításunkban részletet közlünk François Truffaut híres interjúkönyvéből (Le cinéma selon Hitchcock, Paris, 1964), bemutatjuk Hitchcock ritka írásainak egyikét, mely a Positif 1980. IX. számában jelent meg, s közöljük Xantus János filmrendező méltatását.
André Bazin halála után kiadott kötetének, melyben a Hitchcock-kal foglalkozó írásai is helyet kaptak, A kegyetlenség mozija (Le cinéma de la cruauté) a címe. De Hitchcock mozijára nem a kegyetlenség, hanem a félelem a jellemző, mégpedig a félelemnek a legszörnyűbb válfaja: amikor nem féltjük magunkat, hanem amikor rettegünk önmagunktól.
Bizonyos lélektani iskolák tanítása szerint a félelem alapja nem más, mint a bűntudat, következésképp maga a büntetés – egy időre – csökkenti félelmünket. Hitchcock némi iróniával arra volt büszke, hogy másfél, két órás erős félelemnek kitéve a nézőket, csökkentette is bűntudatukat, szorongásukat.
Mint rémálmainkban, a Hitchcock-filmben sem maga a bűn az érdekes, még kevésbé a bűnügy felderítése, vagy a bűnös üldözése. Mint rémálmainkban, a filmekben is az „ártatlanra” (miránk) esik a gyanú, minket tekintenek gyilkosnak, az ártatlan hőst üldözik és vádolják. S ami a legszörnyűbb, az ártatlan hős – vagyis mi magunk – bizonytalanná válik: hátha valóban igaz?...
Ugyanilyen rettenetes ennek a Hitchcock-sémának a párja: amikor jeges lassúsággal rá kell ébrednünk, hogy az a gyilkos, akit a legjobban szeretünk, s nemcsak afféle közönséges gyilkos a hős, az önfeladásig szeretett lény, hiszen éppen bennünket készül megölni, aki pedig annyira szereti őt. Nem kell lélekbúvárnak lenni ahhoz, hogy minden néző fogvacogva valami csecsemőkori félelmet erezzen. Minden megtörténhet, ha akit szeretünk, épp elveszejtésünkre tör. A Gyanú árnyékában ifjú hősnőjét – sajátos véletlen – Charlie-nak becézik, mint nagybátyját, akibe a lány titkon szerelmes, és alig akarja elhinni, hogy... A Gyanakvó szerelem hősnője rádöbben, hogy daliás férje (Cary Grant) mintha éppen meg akarná őt gyilkolni. De minden csak szemszög kérdése, s a film legvégéig még a néző sem tudja meg, félnie kell a daliás férjtől vagy lehet szeretni? (Hitchcock bölcsebb és kiábrándultabb tanácsot ad a rettegő csecsemőnek, mint Jung vagy Freud: „tulajdonképpen mindegy” – mondja.)
Hitchcock legjobb filmjeiben az első félórában nem történik semmi, hitetlenkedve úszunk ennek a semminek a csendes és egyre nyugtalanítóbb langyosvizében: itt valami készül. Remekművei az első félóra után kezdődnek, de azokban a lassú, „unalmas” első félórákban van művészetének a titka.
Ő a csend legnagyobb filmrendezője. Nála csak egyetlenegyszer lehet sikoltani, s mi nézők (mi ártatlan áldozatok, mi véres gyilkosok) iszonyodva készülődünk arra az egyetlen egy sikoltásra.
Az ő filmjeiben nincs detektív és nincs nyomozás. Ha van is, mindegy. Itt nem lehet ráhagyatkoznunk sem ballonkabátos, sem pipázó, sem nagyfejű kopasz, sem elegánsan jólfésült okos emberekre, akik helyettünk okosok.
A tévé-krimik közönségessé teszik a bűnt.
Hitchcock mítosszá emeli a bűnt. A bűn hátborzongató misztériumát keresi, melynek birodalmába a tévékrimiknek még a legrokonszenvesebb Columbo hadnagyai sem kaphatnak bebocsáttatást, de bármelyik Hitchcock-film legkisebb mellékszereplője biztosan és véglegesen.
„Áldozat lehetek”... rettenetes érzés. De, hogy az áldozat és gyilkos szerepe bármikor fölcserélődhet, méginkább az. „Gyilkos lehetsz” – így búcsúzik nézőjétől szemhunyorítva a csecsemőlelkű Mester.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1984/05 32. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8181 |
