Karcsai Kulcsár István
Az olasz film a hatvanas években új lendülettel igyekezett vezető helyet biztosítani a maga számára a világ filmgyártásában. A Cinecittà, a nagy filmváros valamiféle európai Hollywood szerepét próbálta magára vállalni. Másrészt csak filmtörténeti mércével mérhető nagy alkotásokat hozott létre Antonioni, Fellini, Pasolini... Ügy tűnt, hogy egyrészt a nyomasztóan nagy egyéniségek árnyékában, másrészt a szuperprodukciók és a „makaróni westernek” mellett nem sok tér jut más alkotóknak, egyéni hangnak. Nem ez történt. Kibontakozott egy rendezőnemzedék, nagy közéleti érdeklődéssel, erősen intellektuális szemlélettel, friss formanyelvvel. Csak néhány név közülük: Elio Petri, Damiano Damiani, Bernardo Bertolucci, Francesco Rosi, Franco Rossi. Ehhez a nemzedékhez tartozik Marco Ferreri is. Hogy útjaik később merre vezettek, arra természetesen ebben a pár sorban nem térhetünk ki. Ferreriről is csak annyit állapíthatunk meg ezúttal, hogy A méhkirálynő (1963) valóban bizarr komédia. Egy jellegzetes társadalmi helyzet, bár torzító tükörben szemlélt, de valódi alakjait vonultatja fel. A házasság hagyományos intézményét éppen úgy megszurkálja, mint a nők szenteskedő, álnok önzését, ugyanezen intézményen belül. Ugo Tognazzi és a fiatal Marina Vlady kellemes pillanatokat szereznek a nézőknek, bár sajnos maga a történet egyre fárasztóbbá válik, és a vége felé már némileg mesterkéltnek hat.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1980/09 62. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8169 |
