Saár Krisztina
Bizony, régen volt, hogy a mozi megélhetett egy kutyából, amikor a mulattatáshoz csak egy ingerlõ habostorta kellett, és az eszkimótörténet hitelesítésére megtette néhány stanicli mûhó. Michael Winner filmjében errõl a legendás hollywoodi hõskorról mesél, ahol Rin-Tin-Tin a sztár és a hangosfilm még csak születõben van.
A Hollywoodot megmentõ kutya története csupa közhelyre épül; a sztori, a „film a filmben”, a mozicsillagok forgandó szerencséjérõl szóló tanmese többszörösen lerágott csont. E közhelyek azonban életképessé válnak, mert ezúttal egy kutyával esik meg mindaz, ami emberekkel szokott, továbbá, mert az a bizonyos „film a filmben” itt a húszas évek végének filmgyártását idézi, így azt is mondhatjuk: „burleszík a burleszkben”. Ez viszont már érdekes dolog. A mondandó magvasságát itt jócskán pótolja a mulattatás sokszínû és friss változatossága. Kitûnõ ötlet, hogy a kutya nem egyszerûen csak kedves állatszereplõ, hanem saját értékrenddel felruházott „személyiség”. Az emberkörnyezet csak a játékteret biztosítja
Won-Ton-Ton számára: a figurák épp csak annyira egyénítettek, hogy alapgesztusaik megismerése után az egész filmgyártási burleszk-kavalkád egyetlen poénja se vesszen el a nézõ számára. Hála a kutyának, mindaddig kitûnõen is szórakozunk, míg hõseink csak botladoznak a sikerhez vezetõ úton.
Sajnos azonban a rendezõ nem bízott eléggé a régi Hollywoodban, nem bízott a kutya (vagyis a burleszk) varázséban, ezért megtetézte még egy kis „emberi csemegével” is a dolgot. Ezzel sikerült ellaposítania, unalmassá és hamissá tennie az addig könnyed és jó szórakozást nyújtó filmet. Vázlatosan megrajzolt színész és színésznõ hõseinek teljesen érdektelen a Won-Ton-Tontól független magántörténetük.
Jobb lett volna, ha Michael Winner elhiszi a „régi idõk mozijának”‘, hogy egy kutyából meg lehet élni.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1979/09 49. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8157 |
