Filmvilág

Az álmok büntető-expedíciója

Bikácsy Gergely

Az idei ősszel rövid idő leforgása alatt három jelentős Buñuel-filmmel ismerkedhet meg a magyar néző: a spanyol mester három legutóbbi alkotásával. Weöres Sándor és Károlyi Amy társaságában tekintettük meg ezeket a filmeket (A burzsoázia diszkrét bája, A Szabadság fantomja, A vágy titokzatos tárgya).

„Szép, mint egy esernyő és egy varrógép véletlen találkozása a boncasztalon.” Ez a híres Lautréamont-idézet érvényes minden szürrealista fogantatású műre. A párizsi szürrealista csoport 1929-ben botrányt okozni, tiltakozni indult az Andalúziái kutya vetítésére. Végül is azonban ünneplésben törtek ki, s „szürrealistává fogadták” a fiatal és ismeretlen Luis Buñuelt. Ő viszont – főként mai nyilatkozataiban – ádázul tiltakozik az ellen, hogy bármily „izmus” címkéjét, akár a szürrealizmusét is életművére, filmjeire ragaszthassák. Weöres Sándor és Károlyi Amy most ismét megnézhette az Andalúziái kutyát Először erről kérdezzük őket. Hogyan vélekednek a „Buñueli szürrealizmusról”?

WEÖRES SÁNDOR: Az Andalúziái kutya valóban nem vegytiszta szürrealizmus. A film kezdete, a holdat átmetsző felhő és a szemet átmetsző kés párhuzamos képével jellegzetesen szürrealista gondolkodásmódra és fantáziára vall. Később viszont rengeteg „naturális” elem jelenik meg a filmben, vagyis a rendező felhasználja a valóság „földhözragadt” elemeit is: birkózik velük.

Mindenesetre, akár szürrealista műnek tekintjük, akár nem, ma is ugyanolyan erővel hat, mint évtizedekkel ezelőtt, a készültekor. Vadonat friss!

KÁROLYI AMY: örök fiatal marad ez a film, felülmúlja összes követőjét s maga Buñuel sem tudott később erősebb vagy gazdagabb művet alkotni. Úgy éreztem vetítés közben: olyan ez, mint a bibliai mustármag. Benne rejlik a jövő minden lehetősége. Emily Dickinson, a nehezen felnyíló és titkait alig kiadó nagy költőnő írta: „Én a lehetségesben lakom.” Az Andalúziái kutya is a „lehetségesben” lakozik. A másik nagyon erős párhuzam, ami megdöbbentett vetítés közben, az a film folklórban gyökerező jellege. A népköltészet nemcsak a bűnösökhöz, az ártatlanakhoz is kegyetlen. Igazságszolgáltatása borzalmas... Az Andalúziái kutya hőseinek mintha iszonyú bűntudatuk volna, de nem tudni, mi kínozza őket, mi a bűnük...

– A bűntudat jól ismert freudi kategória. A szürrealista mozgalom erősen freudista indíttatású volt. Vajon az Andalúziái kutyát is e mély lélektani iskola tanainak a segítségével lehetne a legtermékenyebben vizsgálni?

WEÖRES SÁNDOR: A híres zongora-jelenet a döglött szamárral és a megkötözött papokkal valóban kommentálható, esetleg „lefordítható” freudi értelmezésben, mégsem ezt tartom a legfontosabbnak. A Bretonnal való rokonságot is kisebbnek érzem, mint például rokonságát Salvador Dali művészetével. S nemcsak azért, mert Dali részt vett a film rendezésében. Ifjúkoruk közös, egész világuk rokon volt. Ne feledjük, hogy Dali nemcsak festő: érdekes verseket is írt. Ebben a filmben a zaklató képsor a tenyérben mászó hangyákkal jellegzetes Dali-kép. Buñuel másik fiatalkori barátjának, Garcia Lorcának ezt a népballadai tömörségű versét is felidézi a film:

Egy levél hullt.

Második.

Harmadik.

A holdban egy hal úszik.

A víz egy órát aluszik,

o fényes tenger százat is.

A lány meghalt a fán.

Apáca dalol

narancsba zárva.

Leányka

ananászért ment fenyőfára...

Majd, a vers végén: „Ó, hangyátlan öböl, hol pirkadat lakik!” És emlékezzünk csak a film zárójelenetére: itt a hősnő valóban egy pirkadatot ígérő, „hangyátlan” öbölbe ét szerelmével... A szürrealizmus vagy a spanyol folklór hatása erősebb vajon Buñuelnél? Hasonlóan Lorcához, az ő esetében is nehéz eldönteni...

– Az Andalúziái kutya után majdnem fél évszázaddal később készült Buñuel három legújabb alkotása. Érezhető -e kapcsolat az életművön belül, s egyáltalán, miképp őrzi első filmjének látásmódját a rendező ma, a hetvenes években?

WEÖRES SÁNDOR: Az álmok ebben a filmben is a legfontosabbak!

KÁROLYI AMY: Az álmok itt valóságos büntetőexpedíciók...

WEÖRES SÁNDOR: Míg a szürrealisták az álom felszabadító hatására esküdtek, Buñuelnél a lidércálmok valóban iszonyatosak. Holott A burzsoázia diszkrét bájának szereplői majdnem pontosan ugyanazt álmodják, ami életükben történik velük.

KÁROLYI AMY: Nekem Magritte képeit juttatták eszembe ezek az álmok. Ott tapasztalhatjuk az álom borzalmának és az álom humorának ilyen mély összefonódását.

WEÖRES SÁNDOR: Buñuel-filmek lidércálmai talán a dél-amerikai festőnő, Léonore Fini világával tartják a legszorosabb rokonságot. Úgy tudom, találkoztak is, ismerték egymás műveit.

– Buñuel utóbbi filmjeinek szinte kizárólagos tárgya a nagypolgárság világa. Látszólag idegen, száraz téma egy áradó képzeletű, álmokat, borzalmakat kedvelő fantázia számára. „Kézcsókom, nagysád, nem dűlt még össze Siófok?” – kérdi egy groteszk hangú Weöres-versben Szabó bizonyos Kissnétől. Buñuel mintha hasonlóképp mulatna nagypolgári hősein, s mintha hasonló fintorral kérdezné, megunván „diszkrét bájukat”: „Nem dűlt még össze Párizs?”

WEÖRES SÁNDOR: Idézett verssorom – versem – a szürrealizmusnak abba a fajtájába tartozik, ahol a szürrealista látást állandóan megkontrázza valami nagyon is sárbaragadt, földhözragadt mindennapiság. „Kézcsókom, nagysád...” És a következő verssorban százezer évvel ezelőtti struccok menetelnek, köztük Szabó meg Kissné „háncsbugyogóban”... Vagyis ez a versem közeláll a leegyszerűsítőén „abszurd”-nak mondott stílushoz. Ilyen értelemben, bár magam nem gondoltam rá, van valami hasonlóság. Buñuel ezekben a „politikus”, a polgárság gazdag életét elénk táró filmjeiben a saját költészetét állandóan ütközteti ezeknek az embereknek a hétköznapi naturalitásával. költészettől idegen létezésével.

KÁROLYI AMY; Roppant vulgárisak ezek a „finom” emberek, ezek a drága öltözékben járó, halkan suhanó autókban üldögélő emberek, így értem, hogy Buñuel az ő saját álmaikat küldi büntetőexpedícióként ellenük.

WEÖRES SÁNDOR: Ezek a visszatérő, egymásba bonyolódó, egymásba érő álmok segítenek értelmezni a megtörténteket. Épp ezek az álmok „kontúrozzák” s teszik világossá mindazt, ami nélkülük ködös és elfolyó, vagy tévesen értelmezhető volna. Buñuel idézőjelbe teszi ezeknek a figuráknak a létezését, a néző joggal nevet rajtuk.

– A burzsoázia diszkrét bája hősei egy refrénszerűen visszatérő képsorban országúton haladnak. Nyugodtak, békések. Jelkép volna?

WEÖRES SANDOR: Tágas, kitáruló síkságon ballagnak. Itt valami nyugodtabb, természetibb létezés képe jelenik meg. Itt, ha percekre is, emberek. Van ennek a lassú sétának valami emberi, sőt ember-előtti, állati, növényi jellege. Végül valami őket is összefűzi a természettel.

KÁROLYI AMY: Más szemszögből meg éppen itt a legirreálisabbak. Annyira idegen tőlük a természet, hogy szinte elképzelhetetlen a létezésük benne. A természet nem fogadja be őket. s ők mennek, mennek, életidegen, termeszét-idegen céljaik után...

WEÖRES SÁNDOR: Megölhetik, elpusztíthatják ezeket az embereket. álmukban, meg a valóságban is, mégis élve maradnak. Régen túlélték önmagukat, rég haláluk után vannak már: ezek az ellenszenves figurák képtelenek meghalni. Ha személyükben elpusztíthatok is, maga a típus folyton újra termeli önmagát. Ez a típus nem személyében él örökké, de funkciójában. Sajnos, az értéktelen embertípus sokkal ellenállóbb, mint az értékes.

KÁROLYI AMY: Buñuel végül is kínjában neveti ki ezeket az embereket. Kétségbeesetten nevet...

– A Szabadság fantomja Buñuel talán leglazább, legszabálytalanabb szerkezetű hangosfilmje. S utóbbi művei közül bizonyára a legtalányosabb is. Epizódjai mintha szoros oksági összefüggés nélkül kapcsolódnának egymáshoz, szabadon és szeszélyesen.

WEÖRES SÁNDOR: Érdekes kompozíciójú film. Epizódjai félbeszakadnak, a szálak látszólag ügyetlenül nincsenek elvarrva. Kisebb művész esetében nyilvánvalóan szétesne így a kompozíció. Itt viszont minden töredezettség, mozaikjelleg ellenére erős egységbe forr. Csak a film végén érezzük meg, hogy a legtudatosabban megszerkesztett művet láttuk, hogy formális, hagyományos logikai magyarázat helyett többet kaptunk, hogy a mű szerkezetét hangulati hatások egysége határozza meg. A humor közös minden epizódban.

KÁROLYI AMY: A Szabadság fantomja az abszurd film, sőt általában az abszurd műfaj egyik legerősebb és leggazdagabb példája. Szeretném a Montparnasse-toronyból lövöldöző férfi epizódját felidézni: azért éppen ezt, mert itt lehet a legbiztosabban megragadni a Buñuel-filmek belső összefüggéséből valamit. Ez a motívum ugyanis az Andalúziái kutya óta végigkíséri a filmjeit. Ott az ablakból nézték szadista örömmel az utcán lezajló balesetet. A burzsoázia diszkrét bájában a nagykövet puskát ragad, s gyermekjátékokra lövöldöz (igaz, a terrorista lányt akarja elriasztani). Itt, A Szabadság fantomjában egy fiatal férfi minden érthető ok nélkül tucatnyi embert lő agyon távcsöves puskával. Mennyire nem esetlegesek ezek az epizódok! A távcsöves gyilkos újsághír, úgylehet. Igen, de az ítélethirdetés abszurd színjátéka, az autogramokat osztogató, halára ítélt (s békésen távozó) gyilkossal, mindez már több mint az újsághír.

WEÖRES SÁNDOR: A film fordított logikájú és értékrendű világot ábrázol, s a logika paródiáját is tartalmazza. De úgy is felfoghatjuk, hogy az elgépiesedett létezés megsemmisítő paródiája, s csupán ennek a gépiessé, természetidegenné vált létezésnek a logikáját tagadja.

KÁROLYI AMY: Az ember óhatatlanul arra gondol, hogy ez a fajta abszurd nemcsak Karinthy vagy Ionesco műveivel rokon, hanem saját magunk „bürokratikus tapasztalataira” is rímel...

WEÖRES SÁNDOR: A Szabadság fantomjának érdekes az első. a bevezető képsora. Ez a bevezetés Goya híres kivégzést ábrázoló képének a rekonstrukciójával indul: a francia katonák ellenálló spanyol hazafiakai végeznek ki. Mellesleg, ugyanők utána a forradalom dalát, a Carma-gnole-t éneklik, és részegen templomot fosztogatnak. Itt sem a logikai kapcsolódás a lényeges, hiszen a film összes többi jelenete napjainkban játszódik, hanem a belső összefüggés, a rejtett tartalmak összefüggése. Buñuel tehát széttöri a hagyományos szerkezetet, kifordítja a hagyományos logikát.

– Ez a belső összefüggésekre, ez az ellen-logikára épülő szerkesztési mód nem tekinthető-e a szürrealista írók által oly kedvelt „automatikus írásmód” továbbfejlesztésének?

WEÖRES SÁNDOR: Az „automatikus írás” mindig egy meghatározott kor és meghatározott kulturális környezet bélyegét viselte magán. Breton és Soupault automatikus írásai a művészetben megfürdetett írások, sokkal kevésbé spontának, sokkal kevésbé tárnak fel elfojtott tudattartalmakat, mint ők maguk hirdették. Joyce Ulyssesének híres befejező része, Molly monológja is erősen megtervezett. Buñuel filmjei a nézőben keltenek ugyan olyan érzést, mintha itt a vakvéletlen törvényei uralkodnának, de mindent az alkotó irányít. Filmjeinek roppant erős szerkezetük van: többet bírnak el. mint a „normális” szerkesztésen alapuló művek. A Rio de Janeiró-i híres „kockaházra” emlékeztetnek, ott áll kockasarkon egy szilárd konstrukciójú építmény. Ezekben a filmekben van valami a modern építőművészet vívmányaiból. Statikailag képtelennek látszó „épületek”, és csodák csodája, mégis állnak. Szilárdan és magabiztosan.

KÁROLYI AMY: Mindenképpen az építészet, a versek, a képzőművészet szigorúan fegyelmezett, mondhatjuk: könyörtelen szerkezetét idézik.

WEÖRES SANDOR: Sokat kellene még beszélnünk Buñuel humoráról. Érdekes módon emlékeztet például A Szabadság fantomjának egyik jelenete Szatfomári Sándor Kazohiniá-jára. Mindkét műben tilos nyilvánosan az evés: ez valami szégyenteljes. titokban végzendő tevékenység. Megint csak a világ törvényeinek kifordítását látjuk, s a nevetést a kifordított törvények ostoba látványán. A „fekete humor” egyébként nem a modern művészet találmánya. Bu-ňuelnél valamiképpen mindig; érzem az archetípusokat a képek mögött.

– Buñuel eddigi utolsó műve A vágy titokzatos tárgya. Mit jelentett a Psyché költőjének a filmbeli hősnő „megkettőződése” egy „égi” és egy „földi” szerelmet ígérő nő alakjában? Tudjuk, az eredeti tervek szerint Maria Schneider játszotta volna a női főszerepet, s a rendező kényszerűségből osztotta két színésznőre. Hozott-e művészi eredményt ez a kényszerűség?

WEÖRES SANDOR: A legérdekesebb, hogy a film nézése közben észre sem vettem, hogy a hősnőt két színésznő játssza. Pedig még csak nem is hasonlítanak egymásra, öltözetük is különböző. Furcsán azonosultam tehát a film szánandó hősével: ő sem tesz különbséget közöttük. Talán titkolt célja is a rendezőnek, hogy csak a vetítés után döbbenjünk rá erre a kettős szereposztásra. A férfi főhős teljesen kiszolgáltatottja lesz a nőnek s nem csupán a „táncosnő”-típusnak, hanem legalább ennyire a másiknak is, a „vágy titokzatos tárgya” mindkét válfajának.

– Ezt a regényt, Pierre Louys század elejei francia író könyvét, (La femme et le pantin – Az asszony és a pojáca) már eddig is többször megfilmesítették, mindig sikertelenül.

WEÖRES SANDOR: Érződik is, hogy ez nem tisztán Buñuel-film. Külső megbízók, producerek kényszeríthettek rá egy cseléd romanti kával teli történetet. Maga a puszta történet hamisítatlan giccs. De hát Shakespeare is mindig félkész anyagból dolgozott, megbízásra, s ráadásul majd mindig rossz félkész anyagból. Ha tehát a szüzsét nézzük, giccs ez a javából, de az előadásmód, a feldolgozás művészetté változtatja. Buñuel lelket lehel a figurákba.

KÁROLYI AMY: S nyilván közelebb hozta a mai korhoz. Az erőszak állandóan jelen van itt, a filmben negyedóránként visszatérnek a merényletek, robbanások, erőszakosságok képei. Ilyen jelenettel is fejeződik be. A férfi elgondolkodva, majdnem elérzékenyülve figyeli, amint egy apácai türelmű asszonyság gondosan foltoz egy csipkeholmit. Mintha a saját múltját foldoznák-tisztítanák. A fiatal nő többet tud itt is a férfinál. Néhány lépésre tőle szinte gonosz, kegyetlen arccal figyeli.

WEÖRES SÁNDOR: A vágy titokzatos tárgyának befejezése, a hatalmas robbanás kétfajta értelmezésre is módot ad. Arra is utal, hogy korunkban váratlan és óriási katasztrófák oldják meg a felgyülemlett gondokat, s arra is hogy a két hős összefonódó életének nem lehet más megoldása, csak ilyen robbanás. De hát szadista vagy mazochista motívumokkal amúgy is bővelkednek Buñuel filmjei, az előzőek is.

– Az Andalúziái kutya 28 éves rendezője ma a nyolcvanhoz közelít. Mi lehet a titka fiatalos frisseségének, állandóan megújuló és élő humorának?

WEÖRES SÁNDOR: A művészetben kiszámíthatatlan és váratlan az alkotóerő. Minden művésznél változó. Rengeteg példát ismerünk erre a költészetben. Valéry például egy életen át nem volt több, mint egy tehetséges Mallarmé-utánzó. Aztán hetvenéves korán túl megírta az Öt ódát, a Tengerparti temetőt, s amit előtte írt, az egyszeriben jelentéktelenné vált ezekhez képest. Érdekes ellenpélda William Wordsworth, aki viszont negyvenéves koráig zseniális és változatos, azon túl unalmas falusi históriák, fakó életképek szerzője.

KÁROLYI AMY: Buñuel élete és életműve arra figyelmeztet, hogy a tehetség nem ásható el, hogy nemcsak a vegetáló szervezetnek, a tehetségnek is van öntörvényű vitalitása. Csak persze lehetőséget kell kapni, nem szabad a művésznek korán meghalnia...

– A Psyché költőnője, Lónyay Erzsébet így jellemzi Ungvárnémeti Tóth László költészetét: „Ficzkó, te merő Abstractumot írsz. Nálad a fa nem fa, hanem valamelly Idea alle-goricus fája;” S szembe állítja ezzel saját költői világát: „Ellenben én, ha bármirűl írok, azt akarom, hogy tapintatja, íze. bűze legyen...” Két ellentétes művészi magatartás, kétféle ábrázolásmód fogalmazódik meg Psyché szavaiban. S talán nemcsak költőkre lehet mindez érvényes. Weöres Sándor szerint Buñuel művészete melyik alkotói típussal rokon?

WEÖRES SÁNDOR: Ügy érzem, „kevert típus”, ha mondhatjuk így. kényszerűen egyszerűsítve. Mindenesetre közelebb áll a naturálisabb világlátáshoz, mint az elvont, mindent absztraháló, mindent az ideákkal kifejező klasszicista jellegű alkotók szemléletéhez. Persze, vigyáznunk kell itt a költői párhuzamokkal: a film, a filmnyelv eleve naturálisabb és konkrétabb az írott, a beszélt nyelvnél, a költészet által használt nyelvnél. Mégis, figyelemre méltó, hogy Buñuel még az álmokban, az álmokon belül is realista valamiképpen, nála a tisztán gondolati absztrakció ritka. Az már a szaktudomány, a filmtudomány dolga lenne, hogy ezt elemzésekkel igazolja. Bergman filmjei mindenképpen klasszicizáltabbak, spirituálisabbak Laurence Olivier Hamlet-filmje is klasszikus-típusú volt. De, ismétlem, ez a „tiszta klasszicizmus”, az elvontság filmen nehezen megvalósítható, az absztrakciókat leginkább a költészet tudja felhasználni, gondoljunk Schiller antik-témájú verseire.

– A vetítés után első, szinte spontán megjegyzése az volt, hogy ezek a filmek Shakespeare-re emlékeztették. Mire gondolt?

WEÖRES SÁNDOR: Elsősorban a vígjátékaira, Szentivánéji álomra, Ahogy tetszikre, a Vízkeresztre. A fantázia kötetlen csapongása, az idő és a tér szabad kezelése az epizódok látszólagos összefüggéstelensége jellemző ezekre a komédiákra. Természetesen én nem vagyok „dörzsölt’’, „tudós” mozinéző. Talán a filmszakembereknek szokatlan lehet ez a Shakespeare-párhuzam. De arra is gondoljunk, hogy a film csupán kifejezési forma. Ha Fellini vagy Buñuel olyan korban él, amelyben a film nem létezik, akkor is valamelyik művészeti ágban fejezi ki magát, bohóc, festő vagy drámaíró lenne.

Számunkra roppant érdekes volt Buñuel három utóbbi filmje, művészetének rengeteg belső összefüggése bukkant elő. Legnagyobb élményünk azonban az Andalúziái kutya marad...

– Mielőtt megköszönném a beszélgetést, szeretném idézni Weöres Sándor néhány sorát A teljesség felé című írásából. „A hazugság-áradatból az egyetlen kivezető út éppen az, amely leghazugabbnak látszik: a képzelet. A sok ál-valóság közt képzeletedre van bízva az igazi valóság helyreállítása.”