Presser Gábor
San Francisco, Holiday Inn Hotel, 1974. augusztus eleje, vasárnap reggel, napsütés, mintha a reggeli jobb volna, a hatvan körüli amerikai srácok átöltöznek vasárnapiba: halvány rózsaszín nadrág, pepita zakó, pertli nyakkendõ, csíkos kalap. Mellettük leírhatatlanul fiatal, hasonlóan csinos, szintén színkiválasztásos, bájosán csacsogó, velük egykorú feleségük. A Locomotív amerikai technikusa, Licq felsír, hogy a protézisek csattogásától nem hallja a Wurlitzert, a szálloda parkolójából félóránként induló, nagy személyszállító helikopter két méter magasból visszaesik, és megzavarja a vasárnapot. Mentõk, tûzoltók, nincs nagyobb baj, s végre kihajthatunk a garázsból. Elhagyjuk a Keystone Clubot, ahol egy hétig játszottunk Jerry Garciával, a Greatful Dead gitárosával, akit a hippik San Francisco királyának koronáztak. Felszisszenés a Chinatown egyik keresztezõdésénél. Kicsi klub, tegnap éjjel Les McCan játszott itt, és a koncert közönsége átalakult háromszáz tagú kórussá – éjféli jazz-mise –, és lévén fehérek, Somlóval csak a csapóajtó mögül bámulhattuk az egészet.
És röpül a nagy dög autó, most már a nyolcsávoson, és hopp, már itt is vagyunk. Oakland, a stadion, hetvenezer ember, és az eredményjelzõ táblán két világcsúcs; Crosby, Stills, Nash & Young, és a BAND! Hetvenezer ember, fejenként tíz dollár, az ugye, hétszázezer, ebbõl jó, ha a zenészek kapnak hétezret, viszont a jegyüzérnek, szendvicsárusnak (zsebtolvajnak, fénykép-, poszter-, jelvényárusnak stb.) bejön ez a mai koncert. Hetvenezer ember a tûzõ napon – coca-cola-coca-cola-coca-cola. A zene csodálatos. BAND négy, a többiek öt órát játszanak.
Budapest, 1979. Martin Scorsese filmjénél a kicsiny vetítõben rengetegen szorongunk, egy pillanatra jólesõ érzés; ennyire népszerû lenne kedvenc BANDám? És kezdõdik, megmozdul a vászon, az LGT neveletlen tagjai felhördülnek, kezdõdõ dobogás a zene ütemére, de egy úr ránk szól, valaki üzen a gépésznek, hogy vegye halkabbra, és a félrevezetett nézõk csak várják, csak várják Az utolsó valcert, de a versenypár, hátán a tizenhetes számmal, csak nem akar megjelenni. Akik ebbe beletörõdnek, elmennek, de a többség marad, és elkezdi élvezni a váratlant, a gépész is visszanyomja a hangerõt, kijön a terembe, és oldalt leül. Barátom, aki rendezõ, oldalamat böködi – ez ki? ez ki? Ez Neil Young, aki egy kicsit túladagolva érkezik a színpadra, hogy elénekelje az Eper és vérbõl is ismerhetõ, minden idõk egyik legfontosabb amerikai dalát, a Helplesst. És jönnek a sztárok egymás után, egy korszak nagyjai, hogy egy utolsó keringõt táncoljanak a zenekarral, mert a BANDa tizenhat év után abbahagyja, és nincs folytatás. Nincs folytatás egyszerûen azért, mert amit õk kitaláltak, azt nem tudja senki más, ez a koncert a bizonyíték isten és közönség elõtt.
És jönnek a sztárok, hogy tiszteletüket tegyék (vagy õk lehessenek megtisztelve?) a Nagyok elõtt, csak jönnek, csak jönnek, Dr. John, a New Orleans-i legenda, és Neil Diamond, akirõl eddig azt hittem, hogy õ az eredeti amerikai giccs (de nem, bocsánat), és Joni Mitchell, a First Lady, õ most már csak a novelláit énekli. Újabb böködés, és kicsi magyarázat a rendezõnek, és jönnek a sztárok, az igaziak, a kitalálók, a feltalálók, a még az igaziak, az úttörõk, akik a hatvanas-hetvenes évek millióinak jelentették Amerikát. Paul Butterfield, a woodstocki veterán Muddy Waters, a néger nagyapa, és hát természetesen a BAND. A BAND, a zenészek zenészei, ahogy a Melody Maker kritikusa nevezte õket.
És itt álljunk meg egy pillanatra. Ez a Zenekar azért lett az, ami, mert az egyszerût játssza tökéletesen, ízesen, utánozhatatlanul, vagyis zseniálisan, mert ha õk játszanak, öröm van a zenében. Õk mindent tudnak, amit ebben a zenében tudni lehet, de nem akarják egyszerre eljátszani, és ez a nagy dolog. És most mehetünk tovább, mert a színpadon ott a gyûrött csillag, a költõ, a jelkép, Bob Dylan, akinek rendezetlen zenéjét a BAND szedi ráncba. És lassan visszasompolyog az öltözõkbõl a sok sztár, hogy még szebbé tegye a BAND múltját, és a saját jövõjét, és együtt énekel mindenki, a falikarok, csillárok, és reflektorok fényében. De igazán csak a zene ragyog. És még Ringó is itt van (oh ye, oh ye), és a rock & roll hangjai közt ott kavarog a levegõben a láthatatlan utolsó keringõ. Igazi amerikai meghatódás.
Vége-fõcím. Kifut a film. Barátom az õsz haiú mozigépész kezembe nyomja a koncertrõl készült lemezt. Utolsó valcer, BAND. Mehetünk haza. Kár, hogy vége.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1979/09 20-21. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8142 |
