Szász Imre
Nagy csalódást fog okozni Robert Altman filmje a dörgö coltokra, dübörgõ bölénycsordákra, hujázó s lándzsával hadonászó indiánokra vagyis a neves vadnyugati hõs, William Cody kalandos életére vágyó közönségnek. Azután azoknak is, akik legalábbis a hõsnek – immár Buffalo Bill néven – a nemzetközi hírnévig emelkedõ cirkuszi karrierjét szeretnék végigizgulni. Altman ironikus-szatirikus – s erõsen anakronisztikus – filmje nem a vadnyugatról szól, hanem a mai Amerika tudatáról. Szentség-törõen még az is eszembe jutott: Jancsó Miklós-film ez, negatívban, vagyis ironikusban. Nem a hatalom és elnyomás fejlõdésvonalának, hanem az öncsalás, a történelmi showbiz kezdeteinek vizsgálata.
Mindig irigyeltem az amerikai irodalomtól, filmtõl, hogy hatalmas intézményeket kicsúfolhat, legendás történelmi alakokat megnézhet a visszájukról is, míg nálunk a hõsöknek szeplõtleneknek, az intézményeknek érinthetetleneknek kell lenniük, nemcsak a hivatalos kívánság, hanem a közvélemény okából is. Persze, ez nemcsak felfogás, hanem történelmi körülmények kérdése is, s biztos vagyok benne, hogy a mûvészeteknek e detoxikáló állomásai, amelyek a nemzeti tetszelgés mámorából józanítanak ki, nem mindig népszerûek odaát sem.
Nem mintha Buffalo Bill olyan nagy hõse volna Amerika történelmének (de hát nem is róla van itt igazán szó, hanem a legendájáról s arról, amit e legenda jelez.) Elõbb indián- és bölényvadász, aztán cirkuszi mutatványos. Illetve, a film szerint igazából csakis cirkuszi mutatványos, aki a bõrharisnyai tudományokban sose is jeleskedett. Piperkõc nõkben valamilyen felfoghatatlan okból csak az operaénekesnõket szereti, kitûnõ üzletember és Ösztönös reklámzseni. Ezért szerzõdteti le cirkuszához Sitting Bullt – Ülõ Bikát –, az indián fõnököt, aki a Little Bighorn folyónál megverte Custer tábornokot. A véres kezû indián, fehér emberek lemészárolója Buffalo Bill – Paul Newman – cirkuszában! Ezt zabálni fogja a közönség.
Ha jól emlékszem, zabálta is’ annak idején. Réges-régi olvasmányaimban mintha arról lett volna szó, hogy Ülõ Bika még Európába is átjött turnézni a cirkusszal.
De nem itt. Itt a cirkusz nem turnézik, áll egy sivatagias völgyben, s a nézõk idejönnek. Köztük az amerikai elnök is, nászútján. Ülõ Bika pedig azért állt be a cirkuszba, mert szellemei megsúgták neki, hogy itt találkozhat a nagy fehér atyával, s elõadhatja neki kérelmét népe megsegítésére. A fellépések honoráriumát, takarót, élelmet is megcsappant népének küldeti. Egyébként nem sokat produkál, körbelovagol a porondon, s kész. Beszélni nem beszél a kicsi öreg indián, azt ráhagyja óriási tolmácsára, William Sampsonra – a Száll a kakukk fészkére ál-néma indiánjaként ismertük meg. Sampson pedig rendületlenül közli a meg sem szólaló sziú fõnök véleményét, kívánságait.
Ülõ Bika azután dolgavégeztén visszamegy a börtönbe, ahonnan a cirkuszba hozták. Majd megszökik, s útközben meghal. Halála után egy részeg éjszakán megjelenik Buffalo Billnek, oly pompás tolldíszben, amilyet életében sose viselt. William Sampson pedig beáll a cirkuszba, s minit a vérszomjas indiánok képviselõje, gyermetegen ügyetlen birkózásban hagyja magát legyõzni minden nap a fehér ember képviselõjétõl, Buffalo Billtõl.
A tanulságot ennyibõl is ki-ki levonhatja.
Én azonban minden tanulságot levonni õszintén szólva nem tudok. Mit akar Altman mondani például Ülõ Bika holta utáni pompázatos megjelenésével? Azt, hogy õ, aki egyedül volt igazi a truppban, idõvel szintén csalássá válik abban a nagy show-bizben, amit történelemnek neveznek? Vagy a száz évvel késõbbi amerikai lelkiismeretfurdalást akarta jelezni? Egyáltalán: a történelemrõl beszélt vagy a történelem ábrázolásáról? Kicsit zavar, hogy nem éreztem rá a rendezõ legfõbb mondanivalójára. De talán mentségemre szolgál, hogy a film felépítését nagyon esetlegesnek, szétesõnek éreztem. Hiányzott belõle – legalábbis nekem, laikus nézõnek – az igazi fejlõdés, drámai alakulás. Ezért Burt Lancaster sovány kis kommentátori szerepe nem kárpótolt. Valamelyest viszont kárpótoltak a sziporkázó ötletek, amelyek itt-ott már az abszurd humorhoz közelítenek, s ettõl még jobbá válnak.
Hogy a film jó-e? Isten tudja. Majd megmondják a hozzáértõ kritikusok. Én nem nézem meg még egyszer.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1979/09 19. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8141 |
