Szász Imre
Nagy csalódást fog okozni Robert Altman filmje a dörgö coltokra, dübörgő bölénycsordákra, hujázó s lándzsával hadonászó indiánokra vagyis a neves vadnyugati hős, William Cody kalandos életére vágyó közönségnek. Azután azoknak is, akik legalábbis a hősnek – immár Buffalo Bill néven – a nemzetközi hírnévig emelkedő cirkuszi karrierjét szeretnék végigizgulni. Altman ironikus-szatirikus – s erősen anakronisztikus – filmje nem a vadnyugatról szól, hanem a mai Amerika tudatáról. Szentség-törően még az is eszembe jutott: Jancsó Miklós-film ez, negatívban, vagyis ironikusban. Nem a hatalom és elnyomás fejlődésvonalának, hanem az öncsalás, a történelmi showbiz kezdeteinek vizsgálata.
Mindig irigyeltem az amerikai irodalomtól, filmtől, hogy hatalmas intézményeket kicsúfolhat, legendás történelmi alakokat megnézhet a visszájukról is, míg nálunk a hősöknek szeplőtleneknek, az intézményeknek érinthetetleneknek kell lenniük, nemcsak a hivatalos kívánság, hanem a közvélemény okából is. Persze, ez nemcsak felfogás, hanem történelmi körülmények kérdése is, s biztos vagyok benne, hogy a művészeteknek e detoxikáló állomásai, amelyek a nemzeti tetszelgés mámorából józanítanak ki, nem mindig népszerűek odaát sem.
Nem mintha Buffalo Bill olyan nagy hőse volna Amerika történelmének (de hát nem is róla van itt igazán szó, hanem a legendájáról s arról, amit e legenda jelez.) Előbb indián- és bölényvadász, aztán cirkuszi mutatványos. Illetve, a film szerint igazából csakis cirkuszi mutatványos, aki a bőrharisnyai tudományokban sose is jeleskedett. Piperkőc nőkben valamilyen felfoghatatlan okból csak az operaénekesnőket szereti, kitűnő üzletember és Ösztönös reklámzseni. Ezért szerződteti le cirkuszához Sitting Bullt – Ülő Bikát –, az indián főnököt, aki a Little Bighorn folyónál megverte Custer tábornokot. A véres kezű indián, fehér emberek lemészárolója Buffalo Bill – Paul Newman – cirkuszában! Ezt zabálni fogja a közönség.
Ha jól emlékszem, zabálta is’ annak idején. Réges-régi olvasmányaimban mintha arról lett volna szó, hogy Ülő Bika még Európába is átjött turnézni a cirkusszal.
De nem itt. Itt a cirkusz nem turnézik, áll egy sivatagias völgyben, s a nézők idejönnek. Köztük az amerikai elnök is, nászútján. Ülő Bika pedig azért állt be a cirkuszba, mert szellemei megsúgták neki, hogy itt találkozhat a nagy fehér atyával, s előadhatja neki kérelmét népe megsegítésére. A fellépések honoráriumát, takarót, élelmet is megcsappant népének küldeti. Egyébként nem sokat produkál, körbelovagol a porondon, s kész. Beszélni nem beszél a kicsi öreg indián, azt ráhagyja óriási tolmácsára, William Sampsonra – a Száll a kakukk fészkére ál-néma indiánjaként ismertük meg. Sampson pedig rendületlenül közli a meg sem szólaló sziú főnök véleményét, kívánságait.
Ülő Bika azután dolgavégeztén visszamegy a börtönbe, ahonnan a cirkuszba hozták. Majd megszökik, s útközben meghal. Halála után egy részeg éjszakán megjelenik Buffalo Billnek, oly pompás tolldíszben, amilyet életében sose viselt. William Sampson pedig beáll a cirkuszba, s minit a vérszomjas indiánok képviselője, gyermetegen ügyetlen birkózásban hagyja magát legyőzni minden nap a fehér ember képviselőjétől, Buffalo Billtől.
A tanulságot ennyiből is ki-ki levonhatja.
Én azonban minden tanulságot levonni őszintén szólva nem tudok. Mit akar Altman mondani például Ülő Bika holta utáni pompázatos megjelenésével? Azt, hogy ő, aki egyedül volt igazi a truppban, idővel szintén csalássá válik abban a nagy show-bizben, amit történelemnek neveznek? Vagy a száz évvel későbbi amerikai lelkiismeretfurdalást akarta jelezni? Egyáltalán: a történelemről beszélt vagy a történelem ábrázolásáról? Kicsit zavar, hogy nem éreztem rá a rendező legfőbb mondanivalójára. De talán mentségemre szolgál, hogy a film felépítését nagyon esetlegesnek, szétesőnek éreztem. Hiányzott belőle – legalábbis nekem, laikus nézőnek – az igazi fejlődés, drámai alakulás. Ezért Burt Lancaster sovány kis kommentátori szerepe nem kárpótolt. Valamelyest viszont kárpótoltak a sziporkázó ötletek, amelyek itt-ott már az abszurd humorhoz közelítenek, s ettől még jobbá válnak.
Hogy a film jó-e? Isten tudja. Majd megmondják a hozzáértő kritikusok. Én nem nézem meg még egyszer.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1979/09 19. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8141 |
