Matos Lajos
A harc váltakozó szerencsével, mind hevesebben folyik. Mindenfajta fegyver használata megengedett: szikrázva csapnak össze tőrök és szablyák, nyilak suhannak, orgyilkosok kése villan, dörög a colt, gyakran földübörögnek a II. világháború tankjai, de már itt vannak a fénykardok és a lézerágyúk is. Ez a háború nem városok, országok birtoklásáért tört ki és dúl megállás nélkül. A minden eszközt felvonultató küzdelem célja a néző meghódítása. A nézőé, aki jegyet vált, és bemegy a moziba, mert ő hozza a pénzt. Ez a pénz pedig nem kis összeg. A Twentieth Century Fox stúdió 1977-ben 50.8 millió dollárt keresett – elsősorban a Csillagok háborújának elképesztő sikerével. Ez az 1976. évi bevételhez képest 476 százalékos növekedés. A filmforgalmazók sem jártak rosszul: a Csillagok háborújának kölcsönzéséből eredő haszon már 1977 novemberében 122 millió dollárral meghaladta az eddigi legnagyobb üzlet, a Cápa című rémfilm anyagi sikerét. A bevételből George Lucas sem marad ki: a Csillagok háborújának író-rendezője nem az előre lekötött gázsit választotta (a forgatókönyvért csak 50 000 dollárt kért), hanem azt a bizonytalanabb módot, hogy őt illeti a film tiszta jövedelmének 40 százaléka – és jó lóra lett; igaz, ez a saját lova... És ez még nem minden. Legalább ugyanennyit hoz a konyhára a forgatókönyv alapján készült, fotókkal illusztrált filmregény, a kísérőzene lemez- és hangszalag-kiadása, a film hőseinek képével díszített lepedők és rágógumik eladásából eredő osztalék. Az egyik rémfilm-folyóirat (ilyen is van!) oldalakon keresztül ismerteti, mi minden kapható a Csillagok háborújából: vásárolhatunk falinaptárt, plakátokat, a főszereplők képmását viselő trikókat, robotbabákat, elemmel működő „lézerkardot”, űrhajómodellt, és öt dollárért fejünkre húzhatjuk a sötétség urának, Darth Vader-nek fekete maszkját és köpenyét is („tartós műanyagból készül és egyetlen méretben, de az bármilyen korú gyermek számára megfelelő”). Miért ilyen falrengető siker a Csillagok háborúja? A jól megtervezett reklámhadjárat kétségtelenül sokat jelent. Először feltűntek a hatásos plakátok, a jól időzített riportok. Aztán piacra került a történet könyv-változata, végül az alaposan beharangozott film és a bemutatóval egyidőben a különféle „kegytárgyak’’. A kultusz fölépült, és aztán már hólabdaként duzzadt, szinte magától. Minden kisgyerek, aki torzonborz Wookie-val ékesített trikót viselt, vagy a strandon Leila hercegnő-babával játszott, alanya és önkéntes aktivistája lett a reklámszakemberek lélektani hadviselésének. A film azonban ott is óriási tömegeket vonzott, ahol a reklámháború teljes kiterjesztésére nem volt mód és biztos kasszasikernek látszik nálunk is. A hatás titka valahol másutt van elrejtve. George Lucas 32 éves, amikor a forgatókönyv első változatát papírra veti. Akkor már két elkészült film van mögötte: az American graffiti című, kissé szentimentális és művészkedő mozidarab és a THX 1138 című scifi film. A Csillagok háborújának forgatókönyvét az Universal stúdió elutasította – nem tudom, azóta mi történt azzal a dramaturggal, aki ebben a döntésben ludas volt, de nem hiszem, hogy megdicsérték érte. A Fox vezetői észrevették a nagy lehetőséget; sok pénzt és sok időt adtak a forgatásra, az eredményt pedig már ismerjük. Lucas nem titkolja, hogy eleve sikerfilmet akart készíteni. Egy interjúban erről így beszélt: „Elhatároztam, hogy csinálok egy filmet a gyerekeknek. Ma a kalózfilmek, a westernek, a tündérmesék kimentek a divatból. Én rehabilitálni akartam azt a fantasztikus műfajt, amit a mai fiatalok nem ismernek, de melytől a náluk idősebb nemzedékek el voltak ragadtatva.... Célom az volt, hogy olyan mesét alkossak, amiben sok a fantázia, de kevés a tudomány.” Ezt a célt Lucas tökéletesen megvalósította. A Csillagok háborúja nem tudományos-fantasztikus film, hanem a megtestesült szuper-mesemozi, mely bámulatba ejti a gyerekeket, és jól kiszámított módon megtalálja azt a tudatalattiba süllyesztett srácot, aki a legmorcabb felnőttekben is ott rejtőzik. Könnyű azonosulni a film hőseivel, kik az igazságért harcolnak és eredményesen a csupa nagybetűvel írt GONOSZSÁG ellen. Van sok érzelem, sőt érzelmesség, szemkápráztató küzdelem, űrrepülőgépek ütközete; eszünkbe jut „Óz, a csodák csodája”, meg minden eddigi western – a kocsmában iszogató szörnyek pontosan úgy kötnek bele az újonnan érkezettekbe, ahogy azt a vadnyugati filmek fordulatai előírják. A mozinéző idegrendszerében már régóta kiépített reflexpályákat befutó sablonok különös, meghökkentő figurákkal és eseményekkel váltakoznak: ott van Han Solo másodpilótája, a százéves, szőrmók Wookie, feltűnnek a Jawák (furcsa karattyolásuk afrikai nyelvekből készült, a magnó felgyorsításával), megjelenik Greedo, a bandita, aki érthetetlen szövegét egy tizenöt nyelven beszélő egyetemi hallgatónak köszönheti. Mindegyik nyelvből kivettek egy-két szót, és összekeverték. A két robot-jóbarát C3PO és R2–D2 Stan és Pant, vagy Zoro és Hurut idézi, az űrcsata felvételeihez negyven II. világháborús film légiütközeteinek részleteit szedték össze, aztán a Spitfire vadászgépeket űrhajókkal, a géppuskákat rakétakilövőkkel helyettesítették. A legravaszabb hanghatások, a legkorszerűbb technikai trükkök sem röpíthették volna a Csillagok háborúját ekkora világhírre, ha a film nem a leghatásosabb pillanatban, a nosztalgia-hullám tetőpontján érkezik. A régi ruhadivatok, a muzeális autók, a címeres ősök időszakának ideális szórakoztató terméke ez a kozmikus tündérmese. Nem csupán a csodálatos hatalmú hősökre vágyó gyerekek, hanem a tv-híradó valódi horror-jeleneteitől elcsigázott, vagy az álmodern álmű veszettől elidegenített felnőttek is boldogan felsóhajtva vetik maguka a történet sodrába. Támadhatja há a kritika a visszaköszönő sablonokat, a vadnyugati mentalitást, a szereplők lapos közhely-mondatait, a női főszereplő kifejezéstelen birka tekintetét, vagy a helyenként már már bárgyú fordulatokat, a közönség elfogadja mesének a mesét, és jegyének megváltásával erre a filmre szavaz. A teljes valósághoz még az is hozzátartozik, hogy a Csillagok háborúja fölhasználja a science-fiction külső jegyeit és bizonyos elemeit is, é az SF film jelentősége, sikere a utolsó években sokat nőtt. Az elmúlt esztendők legnagyobb bevétel hozó filmjei többnyire fantasztikus és vagy rémfilmek voltak (a nálunk tudományos-fantasztikusnak minősített műfaj sok országban csak a tágabb értelemben használt és ősibb horror alműfajaként szerepel). A Csillagok háborújának bevételét csak a Harmadik fokozatú találkozások című UFO-mozi közelítette meg. A legújabb sikerfilm, az Idegen is az SF és a horror jellegzetességeit ötvözi; most vetítik Frankenheimer hasonló témájú filmjét, a Jövendölést; London és Párizs egyik szenzációja az Ira Levin regényéből forgatott SF film, a Brazíliai fiúk. Ez utóbbiról a közelmúltban már röviden beszámoltunk; arról szól, hogy Dr. Mengele dél-amerikai laboratóriumában Hitler vérsejtjeiből klónozással kitenyészti a Führer tökéletesen azonos másolatait, és ezeket a fiúkat nevelőszülőkhöz kihelyezve, előkészíti a fasizmus világméretű újjászületését. Mi a különbség a fantasztikus mese és az igazi science-fiction között? Clarke, a kiváló angol író erre azt mondta, hogy ha valamiről tudjuk, hogy csak a képzeletünkben létezik, de nagyon szeretnénk, hogy megvalósuljon, az merő fantasztikum, ha viszont valamiről úgy látjuk, hogy megvalósulása tudományosan köny-nyen elképzelhető, de ezt szeretnénk elkerülni, az science-fiction. A Csillagok háborúja tőrőlmetszett filmfantázia, mert arról szól, amit csak képzelünk, de nincs – a Jó galaktikus méretű győzelme a Rossz felett –, a Brazíliai fiúk pedig azt példázza, milyen a jó SF: a történet tudományosan nem elképzelhetetlen, de az egész világ érdekében meg kell akadályoznunk, hogy bekövetkezzék.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1979/09 16-18. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8140 |
