Faragó Vilmos
Aggályos hitelességgel berendezett harmincas évekbeli borbélymûhelyben üldögél Bodrogi Gyula, õ maga is aggályosán hiteles maszkot és kosztümöt visel: ritkás-lapos hajzat, középen kettéválasztva, csíkos öltöny, vékonyka nyakkendõ, a lábon kamásni – pesti kistisztviselõ a harmincas évekbõl. A borbélyt játszó Székely Béla a kezébe vesz egy aggályosán hiteles pamacsot, egyszer körbemaszatolja Bodrogi Gyula arcát, már nyúl is az a. h. beretváért, ezt azonban úgy húzgálja vendége arcán, mint egy tollszárat: nyilvánvaló, hogy Székely Béla borbélyt játszik ugyan, de nem tud borotválni. Noha egyébként õ maga is a. h. maszkot és kosztümöt visel: lenyalt frizura, csöppnyi bajusz, fehér köpeny – pesti borbély a harmincas évekbõl. Az a. h. vendég azonban a következõ, meglepõen könyvízû nvilatkozatot teszi: „Határozottan állítom, hogyha már a borbélymûhelybõl is eltûnik az egyenlõség és az igazság szelleme, nincs hely, ahová az igazságtalanságtól megcsömörlött emberiség menekülne.” Ez azonban semmi, mert az a. h. borbély még könyvízûbb. Azt válaszolja: „Senki se hiheti komolyan, hogy egy ennyire tisztelet híján levõ kor életképes. Nagy eszmék, uralkodó gondolatok nélkül, társadalmunk a romlás útján halad.” Mint két vezércikkíró.
Mindez pedig a Mese habbal címû, Bácskai Lauró István rendezte film elsõ percében. A nézõ két esetre gyanakodhat. Vagy arról van szó, hogy egy szakmai ügyetlenségek miatt elhiteltelenülõ realista vígjátékot fog látni; vagy arról van szó, hogy kis türelem még, mindjárt átröptetik a stilizáltságok és jelképességek világába, ahol sajátszerû hitelességtörvények érvényesek, most ugyanis egy groteszk vígjátékot fog látni: mesét habbal.
De nem azt lát. Realista vígjátékot se lát, groteszk vígjátékot se lát. Mit lát?
Azt látja, hogy már a második, harmadik perc elõlegezi számára az alaptételt, amely szerint a pokol kapui jó szándékkal vannak kikövezve: a fasizmust az úgynevezett kisember szervilis ostobasága is segíti hatalomra jutni. Friss fölfedezés volt ez a harmincas években (Remenyik Zsigmond is, akinek regényébõl e film forgatókönyve készült, a korai fölfedezõk és figyelmeztetõk közé tartozott), mára azonban közhellyé öregült, súlyát veszítette, habkönnyûvé ritkult. És a nézõ mégsem lát egyebet, mint másfél órás görcsös igyekezetû motiváláskísérletét ennek a habkönnyû tételnek. Habot lát habbal.
Látja a kisembert aktakukacként, látja a Hivatal és a Nemzet botcsinálta hõseként, látja a család miniatûr uralkodójaként, látja bávatagon mosolyogni a lakásába települõ ál-rokonok agresszív hatalmában, látja mûvi pokoljárásának vurstlirémeit az orfeum pincelabirintusában, látja csodálkozó szemekkel golyótól elterülni – minden jelenet komikusán váratlannak szánt és minden jelenet didaktikusán várható. De lát a nézõ kötéltáncost is, hajból készült festményt is, láncroppantó erõmûvésznõt is, fakírt hosszú tûvel az arcbõrében, lila selyem alsónadrágot, zongorázó kolerabeteget, mazochista trénaltisztet, anarchista emberrablót, sült verebet is lát – és ezek csakugyan váratlan motívumok, az viszont várható, hogy a nézõ tökéletesen értelmetleneknek találja õket.
Ez az egész pedig – ahogy mondani szokták – „nem jön át”. Fáj beszélni róla, de megint egy eltévedt magyar film: sehol sem találja majd közönségét.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1979/09 15. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8139 |
