Faragó Vilmos
Aggályos hitelességgel berendezett harmincas évekbeli borbélyműhelyben üldögél Bodrogi Gyula, ő maga is aggályosán hiteles maszkot és kosztümöt visel: ritkás-lapos hajzat, középen kettéválasztva, csíkos öltöny, vékonyka nyakkendő, a lábon kamásni – pesti kistisztviselő a harmincas évekből. A borbélyt játszó Székely Béla a kezébe vesz egy aggályosán hiteles pamacsot, egyszer körbemaszatolja Bodrogi Gyula arcát, már nyúl is az a. h. beretváért, ezt azonban úgy húzgálja vendége arcán, mint egy tollszárat: nyilvánvaló, hogy Székely Béla borbélyt játszik ugyan, de nem tud borotválni. Noha egyébként ő maga is a. h. maszkot és kosztümöt visel: lenyalt frizura, csöppnyi bajusz, fehér köpeny – pesti borbély a harmincas évekből. Az a. h. vendég azonban a következő, meglepően könyvízű nvilatkozatot teszi: „Határozottan állítom, hogyha már a borbélyműhelyből is eltűnik az egyenlőség és az igazság szelleme, nincs hely, ahová az igazságtalanságtól megcsömörlött emberiség menekülne.” Ez azonban semmi, mert az a. h. borbély még könyvízűbb. Azt válaszolja: „Senki se hiheti komolyan, hogy egy ennyire tisztelet híján levő kor életképes. Nagy eszmék, uralkodó gondolatok nélkül, társadalmunk a romlás útján halad.” Mint két vezércikkíró.
Mindez pedig a Mese habbal című, Bácskai Lauró István rendezte film első percében. A néző két esetre gyanakodhat. Vagy arról van szó, hogy egy szakmai ügyetlenségek miatt elhiteltelenülő realista vígjátékot fog látni; vagy arról van szó, hogy kis türelem még, mindjárt átröptetik a stilizáltságok és jelképességek világába, ahol sajátszerű hitelességtörvények érvényesek, most ugyanis egy groteszk vígjátékot fog látni: mesét habbal.
De nem azt lát. Realista vígjátékot se lát, groteszk vígjátékot se lát. Mit lát?
Azt látja, hogy már a második, harmadik perc előlegezi számára az alaptételt, amely szerint a pokol kapui jó szándékkal vannak kikövezve: a fasizmust az úgynevezett kisember szervilis ostobasága is segíti hatalomra jutni. Friss fölfedezés volt ez a harmincas években (Remenyik Zsigmond is, akinek regényéből e film forgatókönyve készült, a korai fölfedezők és figyelmeztetők közé tartozott), mára azonban közhellyé öregült, súlyát veszítette, habkönnyűvé ritkult. És a néző mégsem lát egyebet, mint másfél órás görcsös igyekezetű motiváláskísérletét ennek a habkönnyű tételnek. Habot lát habbal.
Látja a kisembert aktakukacként, látja a Hivatal és a Nemzet botcsinálta hőseként, látja a család miniatűr uralkodójaként, látja bávatagon mosolyogni a lakásába települő ál-rokonok agresszív hatalmában, látja művi pokoljárásának vurstlirémeit az orfeum pincelabirintusában, látja csodálkozó szemekkel golyótól elterülni – minden jelenet komikusán váratlannak szánt és minden jelenet didaktikusán várható. De lát a néző kötéltáncost is, hajból készült festményt is, láncroppantó erőművésznőt is, fakírt hosszú tűvel az arcbőrében, lila selyem alsónadrágot, zongorázó kolerabeteget, mazochista trénaltisztet, anarchista emberrablót, sült verebet is lát – és ezek csakugyan váratlan motívumok, az viszont várható, hogy a néző tökéletesen értelmetleneknek találja őket.
Ez az egész pedig – ahogy mondani szokták – „nem jön át”. Fáj beszélni róla, de megint egy eltévedt magyar film: sehol sem találja majd közönségét.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1979/09 15. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8139 |
