Szentmihályi Szabó Péter
Nem is tudom, utoljára mikor mentem be moziba, hogy megnézzek egy új magyar filmet Ebben is olyan vagyok tehát, mint az átlagnéző, akit közönye miatt szidnak a rendezők és filmszakemberek. Ódzkodásom mélyén bizonyára az rejlik, hogy filmjeink egy része unalmas készítmény, mint a magyar konzervek, ugyanaz a generál-szósz, ugyanaz a fogyaszthatatlanság: szinte érződik a dramaturgiai tanács jóváhagyó indoklása, az a bizonyos Eszmei Mondanivaló, ami miatt, filmet lehet és kell csinálni.
A kedves szomszéd, Kézdi-Kovács Zsolt új filmje azonban megingatott fenntartásomban. Már a kezdés sokat mondó volt: Dibusz Miklós idegenvezető (Szabó László) felváltva angolul és franciául ecseteli Budapest szépségeit egy panoramas buszban. Látjuk fővárosunk patinás műemlékeit, a gyönyörű kilátást, a lakkozást, amely eltakarja mindennapi életünk kínos tényeit, s a következő képeken már az idegenvezetőt látjuk, amint megtér apja – s az ő leendő – otthonába, a Rózsa Ferenc utca 99/b. lebontásra ítélt házába, mely egykor bordélyként szolgált, s amelynek fülkéiben most családok tengetik életüket. Nehéz szavakkal ecsetelni ezt a kontrasztot és azt a látványt, a kafkai félelmetességű odvakat, amelyekben csak patkányokként lehet élni, egymás kárára és örökös sérelmekkel. Túl könnyű volna azonban azt mondani, hogy Bereményi és Kézdi-Kovács filmje a tegnapi és mai magyar lakáshelyzet közhellyé koptatott, de meg nem oldott problémáira épül Bereményinek ehhez megvan az érzéke és a saját tapasztalata – néhány évig ő maga is e ház lakója volt. Légköbméter című sikeres színdarabja is lényegében erről a világról és ezekről a gondokról szólt, még ha líraibb és jelképesebb eszközökkel is, realitás és abszurditás határán. A film azonban nem tűri az ilyenfajta közvetlen jelképességet és abszurditást, Kézdi-Kovács Zsolt filmje pedig szinte neorealista naturalizmussal térképezi fel ennek az alagsori lakóközösségnek a belvi-lágát: a nézőn múlik, képes-e látni mindebben az abszurditást és a jelképességet, amely a filmbeli – és életbéli – helyzeteket mégis uralja Rendkívül szuggesztíven fényképezett film ez (Zsombolyai Jánost dicséri), a szinte csak házon belül tovább gördülő cselekmény akadálytalanul bontakozik ki a fizikai szűkösséget és egymásrautaltságot állandóan belénk sulykoló helyszínen, olyan fényhatásokkal, amelyekben a komor színek dominálnak, akár egy Rembrandt-képen.
A film mondandója oly sokrétű, hogy nem lehet egykönnyen levonni tanulságait. A főszereplő, Dibusz Miklós (a Párizsban élő magyar színész. Szabó László alakításában) ellenszenves figura; agresszivitással szerzési vággyal és jó szándékkal (amellyel – köztudott – ki van kövezve a pokolba vezető út is). Dibusz Miklós egy köztünk élő és szervező típust testesít meg, aki mindig a legalitás határain belül marad, aljasságait – néha önmaga előtt is – jótéteményeknek álcázza, s a történelmi-társadalmi körülményeknek megfelelően alkalmazkodik a kialakult helyzethez és közösséghez, hogy megpróbálja azt érdekeinek megfelelően, saját – amorf – képére formálni. Ami talán szerepében hiteltelen, az nem a színész hibája, ugyanis ez a típus, sajnos, ma az életben jóval sikeresebb, mint a filmen. Titkuk nem is annyira gátlástalanságuk, mint inkább korlátoltságuk, az a képességük, hogy önmagukat is be tudják csapni, s így teljesen „őszintén” csapnak be másokat is.
Társadalmi és erkölcsi kérdések feszülnek a filmben, mégsem erőlteti ezeket a nézőre, aki mellesleg jó! szórakozhat az emberalatti bérház emberalatti lakóinak cirkuszán Szívszorongató ez a cirkusz a „légköbméterekért”, tragikusan groteszk hatású. A kedves szomszéd kockáin egy kissé a mi életünk is megörökítődik, lehangoló kisszerűségeivel. s aki netán a Rózsa Ferenc utcában vagy környékén sétára indul, egész városrészeket találhat, szociológiailag hasonlóképpen érvényes modellekkel. Szánakozás, megértés és viszolygás érzelmi húrjain játszik az író és rendező mesterien. Jó dramaturgiai ritmus jellemzi a filmet s ez annál figyelemre méltóbb, mert a magyar filmek gyakran éppen ritmuszavarokkal küszködnek, így Kézdi-Kovács előző művei is. Hitelesség és természetesség e film legfőbb jellemzői, talán csak az elárvult és félig-meddig lebontott ház utolsó képei az avarban játszadozó kóbor macskák sokaságával érezhetők művészkedőnek és feleslegesnek. Éppenséggel még ez a befejezés is elfogadható, bár nem mutatja tovább hősei sorsát, csupán elmondja, akár a XIX. század nagy regényeinek végén: Dibusz Miklós eladta az új lakását, vett egy nagy kocsit, össze is törte, az állásából is kirúgták.
Külön-külön és együtt dicsérhetném valamennyi szereplőt, a női szereplőket különösen (Margittai Ági, Herczeg Csilla, Kakassy Ági), mert hétköznapi, kendőzetlenül csúnya rokonszenves-ellenszenves nőket alakítottak, tökéletesen átélt és „belakott” háttérrel. Bereményi itt is típusokat alkotott, de mindegyik nőalakban hagyott valami rejtélyességet is. Külön kell szólnunk Ida meg-formálójáról, Dayka Margitról, aki öregasszony-szerepekkel is új rajongókat hódít magának. De hiteles légkör veszi körül a férfi színészeket is, Szabó Lajost Okolicsni szerepében. Solti Bertalant a tanáréban.
„Maga ne akarjon más lenni, mint amilyenek mi vagyunk, tanár úr!” – fogalmazza meg Dibusz az emberalatti szinten élő „közösség” követelését, kikergeti a riadt tanítványokat a nyugdíjas tanár lakásából, és összetöri a lemezjátszón forgó klasszikus zeneművet. A többi lakó mind kint eszik-iszik az udvaron, és Dibusz látszólag a közösségi szellem képviselője, a szocializmus apostola, amikor maguk közé kényszeríti az öreg tanárt, a vegetatív létezés demokratikus nihilizmusába. Dibusz készségesen mosolygó bizalmasa lesz a lakásfelméréssel és kiutalással foglalkozó tanácsi alkalmazottaknak. S a néző ismét ambivalens érzésekkel küszködik, mert Dibusz nem született rossz és gyenge ember, csupán valaki, aki élni és érvényesülni akar, s az adott társadalomban, az adott körülmények között így próbál élni és érvényesülni. Szeretném tudni, hány Dibusz Miklós tekinti meg ezt a filmet, ismer magára, s van-e elég intelligenciája, hogy ne adjon önmagának felmentést?
Kézdi-Kovács kitűnő alkotása láttán reménykedni kezdek, hogy a magyar film ismét versenyképes lesz, még a szuperprodukciókkal, monstre kalandfilmekkel is, mert akár két egér párbeszéde a labirintusban is izgalmas lehet, ha azonosulni tudunk az egerekkel, és ha lényeges kérdésekről beszélgetnek.
A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
offline: Filmvilág folyóirat 1979/09 12-13. old. | |
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8138 |