Zsugán István
Nyolc évvel ezelőtt, 1971-ben mutatták be a mozik Huszárik Zoltán Szindbád című alkotását, amely itthon is, külföldön is egybehangzó kritikai és közönségsikert aratott; s ma, némi időbeli távlatból visszatekintve is úgy tetszik: az utóbbi évtized magyar filmművészetének maradandó értékű remeke. A rendező azóta kevesebbet hallatott magáról – noha újabb rövidfilmje, az A piacere fesztiválsikereket aratott, illetve a hasonló összefoglaló címmel műsorra tűzött rövidfilm-antológiáját is rendkívül kedvező visszhang fogadta –; Huszárik pedig hosszú idő óta régi tervének, Csontváry című filmjének megvalósításán dolgozik. A hányatott sorsú, zseniális festő, akinek kivételes művészete csak több mint fél évszázaddal megszületése után, az utóbbi másfél évtizedben került a közvéleményben méltó helyére az egyetemes piktúra huszadik századi csúcsteljesítményei közé; – bizarr, excentrikus személyiségjegyei, s méginkább hasonlíthatatlanul varázsos festői látomásai folytán különösen nehéz feladat elé állítja azt, aki alakjának és művészetének fölidézésére, egy másik műfajban történő újrafogalmazására vállalkozik. Huszárik éveket töltött a film előkészítésével, a festményeken megörökített egzotikus helyszínek fölkutatásával, s Jankura Péter operatőrrel hónapokon át forgatott több országban (ismeretes, hogy számos híres „Csontváry-helyszínen”, például Libanonban, világpolitikai-katonai okokból is lehetetlen a filmforgatás); s jelenleg a fölvett anyag összeállítását végzi.
– Annak idején, amikor a Krúdy-fümhez kezdett, az író lelkesebb hívei is azt bizonygatták, hogy a mű egyenértékű filmi újrafogalmazása eleve lehetetlen. Vajon Csontváry alakja, művészete is azért izgatta, mert ez is „lehetetlen” föladat?
– Mindig is a feladat nehézsége izgatott, vagy ahogyan a kérdésben felmerült: a lehetetlenség megkísértése. Krúdy Szindbádjá-ban is az ösztökélt, űzött, hajtott, hogyan lehet azt a burjánzó képi nyelvet filmre áttenni. Új filmem mottójaként Kosztolányi néhány sorát idézném. Az Európai képeskönyvben válaszolja, a Miért írunk? címmel megfogalmazott kérdésre: „Minden írás, mely mögött nincs az egész élet titka, értelmetlen. Mit fecseg az, aki érti az életet? Az igazi költő nem érti az életet, s azért ír, hogy az írással, mint tettel megértse. (Nem azért, hogy másokkal, mint valami tanítómester, megértesse.)”
Meg kell hogy mondjam: gerincroppantó, az ember egész idegrendszerét próbára tevő munkával kellett újból szembenézni. ”A lángész azt csinálja meg, amit akar, a tehetség azt, amit tud, a középszerű művész azt, amire éppen szükség van” – írta egy régi baskír költő. A Csontváry-film esetében természetes volt, hogy a lángész nyomvonalán kell elindulni; elrugaszkodni a földtől, s eljutni a kozmoszig, ahol is a tűz, a víz, az energia szemszögéből méretik meg az ember. Degas mondta:”festeni könnyű annak, aki nem tud”; s ezt csak azért idézem, mert Csontváry is húsz évet szabott meg önmagának, hogy a teljességig eljusson. Nos, némi öniróniával, azt kell mondanom, hogy ez a film alkotógárdájára is vonatkozik: elég régen rugaszkodtunk neki ennek a nagyszabású feladatnak. Az eredményt megítélni azonban még nem tudom; egyébként is az már a kritika és a nézők dolga lesz.
– Tragikus sorsú, nagy festőkről készültek már világsikert aratott életrajzi filmek; s a Csontváry bizarr alakját övező anekdotákból is valóságos legendakör keletkezett; ez mennyiben könnyítette meg életrajzának feldolgozását?
– A szó hagyományos értelmében nem életrajzi filmet készítünk. Elődei, amelyekre a kérdés utal – például a Van Goghról, a Modiglianiról, a Toulouse-Lautrecről szóló filmek –, valóban nagy közönségsikert arattak. Nos, anélkül, hogy alábecsülném az említett filmeket, a Csontváry-film merőben más módszert követ, más magatartásra támaszkodik. Nem az emberi esendőséget, gyöngeségeket akarja kiemelni, nem a gyarlóságokra utal. Nem mellőzi ugyan a bizonyított személyiségjegyeket vagy patográfiai problémákat, de elutasítja a körülötte nyüzsgő anekdotikus emlékeket és Csontváry őrületét nem avatja mítosszá. Csontváry alakja elsősorban úgy érdekelt, mint egy kivételesen kreatív személyiség.
– A deviancia és a kreativitás összefüggései – amint ezt Erika Landau magyarul is megjelent hasoncímű tanulmánya is jelzi – ismét sokat foglalkoztatják a modern pszichológia kutatóit, s a mai művészetekben is világosan nyomon követhető e problémahalmaz vizsgálata. Ezek a gondolatkörök mennyiben befolyásolták témaválasztását?
– Ha nem is elszánt tudatossággal, valójában bizonyára Csontváry írásaiból, az Emlékkönyvből is nyilvánvaló, hogy a festő sokat olvasott, ismerhette Freud, Schopenhauer, Hölderlin írásait, nem is beszélve a magyarokról, Vörösmartytól Széchenyin át Adyig; mindazokat, akiket koruk futóbolondoknak, holdkórosoknak titulált. S szellemi társait, utód-rokonait, a gondolatkör továbbvivőit sorolhatnánk József Attilától Fitzgeraldig. Malcolm Lowryig, Ken Keseyig – Száll a kakukk fészkére – és tovább; a Csontváry által is a vászonra kivetített gondolathalmazon ma sem rágta át még magát az úgynevezett „civilizált európai kultúra”. Valéry szerint, amikor egy ember megszületik, számtalan énnel rendelkezik, s ahogy növekszik és kerül bele a társadalomba, úgy zsugorodik egyetlen személyiséggé, hogy végül netán félemberként kerüljön sírba. Nos, talán ennyit a „deviancia és kreativitás” címmel összefoglalható kérdéskörről.
– A lehetetlen föladatok izgatták Csontváryt – se beszélgetésben is megvallotta, hogy önt is a lehetetlenség megkísértése ösztönzi. Ilyen szempontból – áttételesen tehát – önéletrajzi műnek is tekinthetjük a Csontváry-filmet?
– Annyira, amennyire a bevezetőben idézett Kosztolányi-mondatokból következik. Kérdéseket teszek fel magamnak, amiket nem tudok megválaszolni. A válaszok talán magában a műben realizálódnak – bizonyos fokig vagy határig... Major Henrik, a Nyugatkorszak nagy karikaturistája portrésorozatot készített legkiválóbb író-kortársairól, és mindenkivel szignáltatta a róla készült gúnyrajzot. Mindenki igyekezett minél szellemesebben, aforisztikus tömörséggel kommentálni saját karikatúráját; én úgy gondolom. Kosztolányi megjegyzése volt a legtalálóbb, aki így írta alá a róla készült rajzot: „Nem ismerem”. Meglehet, engem is valami ilyesféle önismeret-hiány késztet megszólalásra.
– Élesebben úgy is újrafogalmazhatnám az előző kérdést: érez-e valamiféle alkati analógiát Csontváry „Nagy Motívum-kereső” megalomániája –s a róla szóló film rendezőjének örökös „lehetetlenre vállalkozása” között?
– Meglehet. Ilyen szempontból esztelenül nagyra törő minden valódi, eredeti művészi vállalkozás: s különösen zabolátlan megalománia szükséges már ahhoz is, hogy valaki Csontváry akár egyetlen képének a közelébe merészkedjék, az átélt megértés szándékával.
– Engedjen meg még egy – ha úgy tetszik: kényes – személyes kérdést. A szakmában tehetségének tisztelői, szurkolói közül is többen úgy vélekednek: „Huszárik elsőrangú, született festő; igazi műfaja a képzőművészet; ezért is kínlódik annyit minden filmjével; ezért képtelen beilleszkedni a profi filmgyártásba, s ezért is igazi műfaja alighanem a rövidfilm...”
– Ez egyáltalán nem igaz. A rajzolás, ritkábban a festés számomra inkább munkaterápia. A költészet sokkal inkább vonz, noha egyáltalán nem gyakorolom. Számomra a film műfajának lényegét – bár ő maga a festészetről gondolkodott – Réti István fogalmazta meg: „képírás”. Ez az írás nem mond le a verbalitásról, ám a dialógusokkal takarékosan bánik. A képírás még csupán az ábécé kialakításánál tart. Némi szarkazmussal azt is mondhatnám, hogy eddigi filmjeimben „az úr ír”, „a kutya ugat” szintjéig sikerült magamat – talán mások számára is fölfoghatóan – kifejezni. Egy emberi közérzetről igyekszem kép- és hangjelekkel lenyomatot készíteni. Az úgynevezett „profi”, futószalagon folyó filmgyártásra egyébként valóban alkalmatlan vagyok; s egy-egy rövidfilmmel is elkínlódom annyit, mint sokan mások két-három hosszúval. A képírás – egyelőre még eléggé kidolgozatlan, de lehetőleg érvényesnek maradó, s később is fölhasználható vagy primer – jeleit szeretném a celluloidon letapogatni. Esetleg egy új szimbólumrendszer kialakulásának alapjaihoz kavicsokat hordani. Habár, mint tudjuk, sose attól hajnalodik, mert a kakas kukorékol.
– Említette, hogy a film cselekményéből tudatosan mellőzik a Csontváry-életrajz úgynevezett „színes”, anekdotikus elemeit: vagyis elvetik a hagyományos életrajzi filmek szokvány-dramaturgiáját...
– Az anekdotákra utalás sem történik; semmit sem vettünk be abból a legendakörből, ami Csontváry alakja körül kialakult, s ami miatt – legalábbis részben amiatt is – kortársai alapvetően félreértették művészetét.
– ... S mi helyettesíti dramaturgiai szervező erőként, az elvetett lineáris életrajzfonalat?
– A film két szálon bonyolódik Egyfelől követi Z., a színész sorsvonalát, aki olyan kényszerhelyzetbe kerül, hogy a ráháruló, megoldhatatlannak tetsző művészi feladat miatt deviánssá lesz, szétzúz minden kapcsolatot maga körül, majd teljesen feloldódik Csontváry eidoszában... Ide egy Rilkesor kívánkozik, mintegy a Csontváry-film politikumát is jelezve: „Változtasd meg életed” – mert azt akarják, hogy ne változtasd meg. (Nem árulok el titkot: a Csontváry-filmet Latinovits Zoltánnal terveztük, a vele folytatott beszélgetésekben próbálgattuk a képzelt film kezdő képsorait, ő játszotta volna a szerepet; a filmet az ő emlékének ajánlom.) Másfelől követi a film Csontvárynak, a festőnek az útját, mely profetikus megjelenése révén azonos a küldetéssel. „Ihletettség, akaraterő a szárnyaim” – mondja Csontváry. s repül is, a Napig; míg Z., a színész szárnyszegetten hull alá, hogy Csontváryként még megérje halálát, egy ország pusztulását... A képzelet, az álom, a valóság egyaránt röptetői a filmnek, s ez egyúttal arra is alkalmas, hogy a szerkezetet láncszerűen összefogja. A mélyrepüléstől a fellegekig ível pályája... Két másik figura, a Múzsa és a Bolond, Z. és Csontváry alakja között ingázik; hol gesztusaikban, hol verbálisán is közvetítik, tolmácsolják Csontváry gondolatait.
– S a filmvásznon megelevenedő Csontváry-festmények? A festő, illetve a színész látomásainak kivetülései?
– Igen, lényegében képi extrovertációi a Csontváryvá átlényegülő Z. képzeletének, illetve a festő képeiről rásugárzott érzéseinek... De hadd mondjam meg, hogy pillanatnyilag egy értelmező szótár teljes szószedete kavarog a fejemben a filmről: majdnem nyolcórányi filmanyag van a vágóasztalon; ebből kell egységgé szerveznem azt a nem egészen két órát, amit majd a néző is láthat... Az azonosulásnak egyébként nemcsak Csontváry és Z. esetében kell létrejönnie; Z. és Csontváry anyja szintén egy alakra íródik. (Ez utóbbi szerepet Dayka Margit játssza; Csontváry-Z.-t a bolgár Isznak Fintzi.) Megkettőződik Z., a színész szeretője és az I. világháborús ápolónő személye is (Bánfalvi Ágnes). Csak a Bolond és a Feleség alakja marad meg következetesen egy magatartást konzerválva (Drahota Andrea a Feleség. Holl István a Bolond szerepében).
– Néhány éve folyóiratban olvashattuk a tervezett Csontváry-film forgatókönyvét. Az elmondottakat hallva, s a leforgatott anyagot látva, úgy tetszik: jelentős változásokon ment át az irodalmi forgatókönyv...
– Az eredeti forgatókönyvet Császár István írta. A forgatás során valóban sokat módosult; bizonyos munkafázisokban, konzultánsként, jelentős mértékben részt vettek és részt vesznek a film megformálásában Dobai Péter, dr. Pertorini Rezső és Gyurkovics Tibor. Azt hiszem, ilyen természetű feladat esetében ez a munkamódszer úgyszólván törvényszerű. Gondoljon Fellini filmjeire, ahol a kész műveknek legfeljebb néhány foszlánya hasonlít az eredeti irodalmi alapanyagra. De utalhatnék a Szindbádra is: az első forgatókönyv-változat több mint 300 oldalas, szakmailag abszurdnak tekinthető anyaghalmaz volt; ha az elkészült filmet „visszaírnánk” a vászonról, kiderülne, hogy alig-alig kvadrál az első írott változattal.
– Egy ilyen „lehetetlen” föladatot vállaló film elkészítése nyilván gyártásszervezési, lebonyolítási szempontból is különleges gondokkal járt, aligha fér bele a szokásos, átlagos költségvetési keretekbe; s alighanem a közreműködöknek sem túl kifizetődő...
– A legteljesebb mértékben így van; némi túlzással: mindannyian beleroppanunk anyagilag, idegileg rendkívül nehéz együtt-tartani egy stábot egy másfél éven át húzódó forgatásnál. Kivételesen szerencsés helyzetben voltam munkatársaimmal: Jankura Péter operatőrrel, Ozorai András gyártásvezetővel, Vayer Tamás díszlettervezővel, Mialkovszky Erzsébet jelmeztervezővel; s folytathatnám a sort Basilides Abrisné maszkmesterrel, a berendezővel, a kellékessel – mindenki szinte erején felül igyekezett szolgálni a filmet. Talán az időjárás volt az egyetlen tényező, amelyik nem mindig felelt meg a várakozásunknak; külföldi forgatásainkon állandóan szorongva lestük, esik-e vagy süt a nap, hiszen ez döntően befolyásolta, hogy milyen hosszú időszakot követelt a forgatás. Ismeretes, hogy legnagyobb művei közül Csontváry csupán kettőt, a Zrínyi kirohanása és a Keleti pályaudvar éjjel címűeket festette itthon; a többit örökös vándorlásai során, a Nagy Motívum keresésének igézetével Jugoszláviában, Szicíliában, Görögországban, s a Közel-Keleten bolyongva. Most már csak egyetlen ”Nagy Motívum” hiányzik a fölvett anyagból: a Magányos Cédrus. Az eredeti libanoni helyszínen már csak a polgárháború miatt sem forgathattunk: ezt Törökország déli vidékén vesszük majd föl a tervek szerint szeptemberben.
– És mikor láthatjuk a kész filmet?
–Remélem, jövőre.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1979/09 04-09. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8136 |
