N. N.
– ezzel a kérdéssel fordultunk lapunk átalakulása alkalmából számos filmalkotóhoz. A beérkezett válaszokat az alábbiakban közöljük.
– Hogyan szerkeszteném a Filmvilágot? – kérdezte tőlem a Filmvilág egyik munkatársa a szerkesztőség folyosóján, a minap véletlenül találkozván. Meglehetősen zavarba jöttem a kérdéstől, mert még soha nem szerkesztettem újságot, nem is volt szándékomban.
– Nem tudom. hogyan szerkeszteném a Filmvilágot, fogalmam sincs! Szeretem a Filmvilágot, gyűjtöm a Filmvilágot a lap megjelenése óta... de szerkeszteni? Nem tudom. – Ahogy megjelenik, rögtön megveszem, és még azon nyomban, melegében, legtöbbször útközben ki is olvasom a lapot. Nagyon gyorsan a végére érek, és mindig azt mondom magamban: Csak ennyi? Nincs több?? Újra végiglapozom, de nincs több. Szomorúan nyugtázom, tényleg csak ennyi... Pedig még olvasnám tovább, még kíváncsi vagyok... még szeretném megtudni, hogy... még szeretnék olvasni arról is... szeretnék fotót látni a legújabb..., de nem tudhatom meg, nem olvashatom el, nem láthatom, mert nincs benne. Biztos kevés a hely, a papír. (Tudom, az ismert gondok).
Igen, a hiányok. Ha én szerkeszteném a lapot, megszüntetnék néhány hiányt, ami legalábbis nekem hiányzik a Filmvilág lapjairól. Hiányolom, hogy nincs a filmjeink utóéletéről híradás. Jó lenne, ha nemcsak a kötelező kritika foglalkozna egy-egy filmmel a bemutatást követő héten. Jó lenne, ha egy-egy magyar film külföldi sikeréről is tájékoztatná a lap az olvasót. (Például külföldi kritikák.) Nem ártana a hazai olvasókkal ismertetni néhány olyan film igen jelentős külföldi sikerét, amelyeknek itthon nem volt sem kritikai, sem közönségsikerük. (Ilyen is van!) Jó lenne állandóan beszámolókat olvasni a világ filmgyártásáról, de legalábbis a jelentős európai műhelyekről. Szerencsés lenne, ha volna a lapnak például varsói, moszkvai, párizsi, római, londoni, berlini tudósítója. Jelenleg más lapok pletykarovatából előbb értesülünk, a világ filmeseményeiről, mint a szaklapokból.
Vannak alkotóműhelyek, ahol számos jelentős mű készül, és a legkevesebb információt kapjuk róluk (például Pannónia filmstúdió, Balázs Béla Stúdió). De kevés a Mafilm stúdióiról is a tájékoztatás, nem beszélve a tévéfilmekről. Több fotót, több riportot szeretnék.
Nem hallunk semmit a színészekről, pedig vannak filmszínészeink!
Kíváncsi lennék az írók véleményére is a filmekről. Folytatnám a hiánylistát; pillanatnyilag ennyi jutott eszembe, remélem, tovább lehet bővíteni a sort.... addig is a szerkesztőség tagjainak jó munkát kívánok.
Dárday István
Kinek a számára, miért es hogyan készítsünk filmet, kérdezte önmagától a 70-es évek induló filmes generációja. Kiknek a számára, miről, miért és hogyan szerkesszünk folyóiratot, kell kérdezzük magunktól, mindannyiunktól.
A Georges Pompidou párizsi kultúrpalota, ha számos szempontból bírálható is. építészeti koncepciója egyértelműen demonstrálja: a művészet, a szűkebben értelmezeti kultúra társadalmilag, iparilag, a termelés által meghatározott.
Mindez fokozott mertékben érvényes az ipari folyamatban megvalósuló filmművészetre, hisz a filmkultúrának a gazdaság Prokrusztész-ágyában vergődve, ipari folyamatba kényszerülve kell megpróbálnia kiteljesíteni önmaga sokfunkciós lehetőségeit.
Egy induló filmszakmai folyóirat az egész filmszaksajtó struktúrájának elemzésén, s a fenti hármas kérdeskumplexum megválaszolásán túl, ahhoz, hogy elkerülje a jelenlegi belterjes művészetcentrikus zsurnál-gyakorlat buktatóit. csak e kényszerű összefüggésből adódó következmények tudatosításával kezdheti meg szemlélet- és véleményformáló munkáját. Csak ezzel válhat az érdekütköztetés és érdekegyeztetés értékközpontú fórumává, amelynek alapja a valóság és társadalmi önismereten alapuló értéktudat kell hogy legyen.
A kritika nem beszélhet a műről, ha nem beszél a valóságról, de nem beszélhet a műről akkor sem, ha nem vizsgálja létrejöttének körülményeit, létrehozásának szervezeti, gyártási, technikai, kultúrpolitikai feltételeit, tágabb és szűkebb értelemben egyaránt.
Hiába rendelkezünk egyetemes filmművészeti és általános esztétikai műveltséggel, ha nem a valós társadalmi, gazdasági és politikai folyamatok elemzését vetnénk egybe a művészetben zajló folyamatok elemzésével. Csak e kölcsönhatások összevetésén alapuló kritikai gyakorlatot tehetjük elérendő mércénkké.
Milyen legyen tehát az újonnan induló Filmvilág?
Álljon itt két idézet:
1973. B. Nagy László: „Nincs időnk mást. csak az igazat mondani. Legalábbis meg kell próbálkoznunk vele”.
1793. Batsányi János:”Az újságírók általában véve, a népnek majd minden más írót között legtöbbet használhatnának. Mivel ők legtöbbféle emberektől, legfigyelmetesebben, leggyakrabban, sőt minden nap olvastatnak. De ellenben ugyanezért legtöbbet – árthatnak is. Annyival szorgalmatosabb vigyázással kellene tehát igyekezniek, hogy az igazsághoz mennél közelebb járhassanak – legalább, hogy attól szántszándékkal el ne távozzanak...”
Kedves Székely Gabriella!
Körkérdésükre, melyet ön közvetített, röviden ezt felelem: nagy formátumú, magazin-jellegű, populáris szaklapok szerkesztési elvei, tekintve, hogy ezeknek a száma a világban is, itthon is egyre szaporodik, eléggé kialakultak, bár a divat hatására állandóan változnak is. Bizonyára igen fontos a nagyon jó tördelő-szerkesztői munka, a riportok, cikkek érdekessége és a fotóanyag gazdagsága, minősége. Ha azonban arról van szó, mi lenne, ha én szerkeszteném, én mindenesetre arról igyekeznék elsősorban gondoskodni, hogy a szerkesztőség tagjai közt csak olyanok lehessenek, akikben van erkölcsi tartás és egy bizonyos szakmai-újságírói-etikai minimum. Kínosnak tartom ugyanis, hogy akadhatnak olyanok, akik a magyar állam újságíró-küldötteként külföldi fesztiválokon ugyanannak a magyar államnak kiküldött filmjei közül egyiknek-másiknak négyszemközti beszélgetésekben a hitelét ronthatják azzal, hogy külföldi kollégáiknak ilyeneket mondanak: nem érdemes fárasztania magát a film megnézésével, nyugodtan mellőzheti. – Hogyan?! Hitelrontás, állampénzen? Mi a véleménye, nem gusztustalan egy kicsit? – Az illetőnek aztán kellemetlen fordulat lehet – persze, attól függően, hogy bőre vastagsága mit bír ki –, ha a külföldi kritikus az ő tájékoztatása ellenére mégis megnézi a filmet, értékelése eltér az övétől, s kritikájában csodálkozva meg is említi, vajon miért kapott egy fiatal, „okos” magyar újságírótól ilyen megtévesztő információt?
Maga biztosan érti, Székely Gabriella, hogy mire gondolok.
Az első számú követelmény: a szakmai-etikai minimum.
Üdvözli: Fábri Zoltán
Bemutatnám munkatársaimat a lap olvasóinak. Életrajzuk mellett közölném képmásukat is. Csak hadd legyenek ők is felismerhetők az utcán. Lebeszélném őket a fejedelmi többes használatáról.
Biztosítanék lapom számára néhány percet kéthetenként (vagy havonként a Filmszem mellett) a Magyar Televízióban. Itt a különböző filmfesztiválokra kiküldött munkatársaim vetített jelenetekkel illusztrálhatnák beszámolóikat.
Szerződést kötnék valamelyik budapesti mozival. A műsor összeállításában figyelembe venném a legfontosabb filmművészeti tendenciáknak azon jeles képviselőit, akiknek filmjeiből a FÖMO vagy a MOKÉP birtokol kópiát. Munkatársaim felváltva írnának egy oldalnyi méltatást az illető filmről, amelyet fénymásolva ingyen osztogatnának a mozi előcsarnokában.
Minden második napon magyar filmet vetítenék, amely komoly segítségre szorul. Mióta az agitációs-propaganda-hangsúly a Televízióra tevődött át, valahogyan „sikké’ vált ócsárolni azt a filmművészetet, amely millióknak adott (és a nézőszám csökkenése mellett azért ad ma is) tartalmas szórakozást, egy sereg embernek nyújt megélhetést, külföldön pedig még mindig a leghatékonyabb lázmérője országunk kulturális életének. Ezért minden követ megmozgatnék, hogy a filmklubmozgalmat életképessé tehessük.
Körkérdést intéznék az olvasóimhoz. Köztudomású, hogy a hatvanas években a magyar filmművészet erős bázisra talált értelmiségünk körében. Ez a hetvenes évekre már nem jellemző. Jó lenne tisztázni a miértjét.
Munkatársaimat többször küldeném el forgatásokra, vágószobákba. Nem árt. ha egy kritikus nemcsak a vásznon keresztül pillant be a filmi szövet rétegeibe, hanem egyes jeleneteibe a felvevőgépen át is Kevesebb olyan kritika jelenne meg, amely a filmet irodalmi oldalról közelíti meg (Még mindig, pedig ettől Szőts István már 45-ben óva intett a „Röpirat a Magyar filmművészet ügyében” című könyvében.)
Minden számban adnék egy velős portrét egy filmtörténeti jelentőségű filmművészről. A nagy pionírokat a mai közönség nem ismeri.
Csínján bánnék a fotók közlésével. Sok belőlük azt a gyanút kelti, hogy létüket pusztán annak köszönhetik, hogy fehér foltokat takarjanak be. Lehet egy fotót „jól darabolva” többször is közölni egymás mellett, és akkor kifejezővé, hatékonyabbá, a bírálatban vagy a beszámolóban kifejtett gondolatot erősítővé válik.
Végül óvakodnék különböző stílusirányzatok közül bármelyiknek a „túllihegésétől” Megfelelő mederben többfajtájú áramlatok is jól megférnek együtt.
Jó lenne, ha úgy kezelnék a filmet, mint nagykorú művészetet. Nem kell már bizonygatni művészet voltát. Szüksége van rá az embereknek Azonkívül meg kellene vizsgálni a mozi és a néző valódi viszonyát, milyen közegben, körül menyek között találkozik a közönség a filmmel.
Nem ártana, ha kialakulhatna az igazi filmkritikusi szakma, ami nem azonos a magyarázkodással.
A lapok akkor írnak a filmrendezőről, amikor elkészült az új filmje. Meginterjúvolják, kifaggatják: mit gondolt, amikor forgatott, miről akar beszélni új munkájában. Aztán bemutatják a filmet. Az eddigi gyakorlat szerint azonban sokszor nem is igazán a művet bírálják. A kritika hangját meghatározza, kinek a munkájáról szól. Olyan elemzéseket szeretnék olvasni az új lapban, melyek egyforma szigorral, elnézéssel, iróniával viseltetnek a kezdő, a „támadható” és „védett” korba, státusba lépett alkotók filmjei iránt.
És érdekel azoknak a rendezőknek a gondolata, kínlódása is, akik éppen nem csinálnak egy jó ideje filmet. Miért? Mi köti meg a kezüket és az agyukat? És hogyan érzik a stúdiók a felelősségüket”
Milyen legyen egy jó filmszaklap? Nem is tudom. Egyrészt a közönség érdeklődését kellene felkeltenie a filmművészet iránt, másrészt a szakemberek sokoldalú tájékozottságát kellene elősegítenie.
Az első komplexumhoz tartozó kérdéseket valahogy így csoportosítanám:
A magyar film helye itthon és külföldön. Kapcsolata a közönséggel. A kritikusok bírálatai mellett a közönség leveleinek közlése. Viták.
A filmművészetben jelentkező új irányzatok elemzése.
Műhelytitkokba való bepillantás egy-egy film forgatása közben.
A film alkotói és a forgatócsoport tagjainak megszólaltatása szakmai kérdésekben.
A színészek műhelygondjai az aktuális filmben vállalt szerepük kapcsán.
A filmpropagandáról is érdemes lenne beszélni.
A második komplexumba sorolnám a film technikai problémáival kapcsolatos kérdéseket (vágás stb.). Milyen újdonságok jelentek meg a világ filmpiacán? (Fesztiválfilmek stb.) Bizonyos hatások elérése technikai eszközök segítségével, konkrét esetekben.
Mindezt sok jó fotóval kiegészítve képzelem.
Az egyszerű ember két alapvető dolgot vár a modern kommunikáció irányítóitól: 1. objektív információt, 2. a konfrontáció szabadságát.
Ezt várom én is az önök lapjától.
Tudom, hogy nem könnyű megteremteni. Objektív és szubjektív körülmények gátolják a legtisztességesebb szándék megvalósítását is.
Teljességre törekvés nélkül, példaképpen sorolok fel néhány problémakört.
„A laptulajdonos irányzatos elfogultsága.” „Az olvasók valóságos, vagy feltételezett gyermetegsége.” „A szerkesztők megfélemlítettsége.” „Újságírói felületesség, elnagyoltság.’’ „Filmszakmai féltékenység, pozícióharc.” „Az eddig használt módszerek konzerválása”... és a többi.
Mi magunk, társadalmunk, a világ már megérett arra, hogy végre elemezzük a valóságot, és nyíltan mondjuk egymás szemébe az igazságot. Még akkor is, ha csupán vélt igazságainkról van szó.
Ehhez nagy társadalmi, állampolgári bátorság kell. Ezt a kurázsit kívánom a lap minden munkatársának és olvasójának.
És önmagamnak is.
Fő a fejem, mit is válaszoljak megtisztelő, ám fogas körkérdésükre. Bár a Filmvilágnak évtizedek óta hűséges olvasója vagyok, olvasom a Filmkultúrát, a napilapok, az És, az Új Tükör, a Film, Színház, Muzsika filmkritikáit is, így képtelen vagyok csupán erre a lapra összpontosítani a figyelmemet. Folyton az jár az eszemben, mit is várok általában a filmről író sajtótól. A körkérdést tekintve, a bennem uralkodó zűrzavar kritikát jelent; úgy vélem – s nem a lap formátumára, szerkesztési elvére gondolok, hanem a benne megjelenő esszék, kritikák, beszámolók természetére –, határozottabb profilja is lehetne a Filmvilágnak.
Szívesen látnék a lapban több és jobb minőségű képet (nem sztár- és műhelyfotókat persze, hanem a lehetőségekhez mérten jól válogatott, s a cikkekhez illő filmképeket; olyanokat, amelyek el is árulnak valamit a szóban forgó film stílusáról). S ha már a képeknél tartunk: a kritikák, beszámolók – általában – irodalmiasak, vagy mondjam úgy, a színházi kritikák hangjára emlékeztetnek, kevés a par excellence filmelemzés. Ez a kérdéskör tágítható: egyes filmek vizuális elemzésétől alkotói stílusok ismertetésén át egészen általánosabb filmtechnikai, filmművészeti kérdések taglalásáig vezethetnek, összefoglalva: a Filmvilágot egy tudományos igényű szaklapnak képzelem el.
Ez természetesen nemcsak a lapon múlik, hanem a filmsajtó egészén. Végül is, hogy milyen egy lap profilja, az a társlapok, társfolyóiratok milyenségén is eldőlhet. Ciné Revue mellett könnyű Cahiers du Cinémának lenni.
Egy folyóirat valahogy mindig maradandóbb, mint a kéthetente megjelenő lap: az utóbbit többnyire eldobja az ember, az előbbit megőrzi, akár éveken át. Azt gondolom, az új Filmvilágnak erre a maradandóság-szerepre kellene készülnie: hogy megőrizve, és utólag újra fellapozva megtalálhatók legyenek benne az információk, adatok, interjúk, vélemények, amelyek egy filmet szerető mozinéző számára hasznosak lehetnek. Én legalábbis így szerkeszteném a lapot.
Továbbra is lennének benne kritikák – néha több is, ha többféle vélemény alakul ki egy-egy filmről –, de mindig a film adataival, „főcímével” együtt. Továbbra is lennének interjúk, de mindig filmográfiával, egy-egy életmű részletes, pontos felsorolásával. (Próbáljon csak valaki manapság egy magyar rendező életművének utánanézni! Legföljebb a Bianco e Nero vagy a Positif közölte őket.) Közölnék egy-egy mondatos jellemzést minden bemutatott filmről. Rendszeres – rövid – beszámolót a készülő – magyar és külföldi – filmekről. A bemutatott filmekre visszatérve: megpróbálnám a kritikával egy időben – egy lapszámban – az alkotók álláspontját, véleményét is közölni. (Ehhez, persze, az kell, hogy a lap munkatársai, és persze, külföldi tudósítói, rendre, és jó előre készítsenek a nevesebb filmek rendezőivel rövid beszélgetéseket.) Évente egyszer összefoglaló különszámot állítanék össze egy-egy speciális témakörben: színész, operatőr, hangi világ, zene, formanyelv, divatok, dokumentumfilm, kísérletek stb. Időnként forgatókönyveket is közölnék, még olyanokat is, melyek valamilyen okból nem valósultak meg – de mindig teljes forgatókönyveket, sohasem részleteket. Továbbra is igényt tartanék a fesztiválbeszámolókra, de röviden, a filmekre koncentrálva, akár két-három fesztivált is összefogva, így segítve az olvasót az átfogóbb eligazodásban. A televíziós rovatot a filmekre koncentrálnám, előre értesítvén a nézőt a következő hónap nevesebb filmjeiről.
Mindezt sok, nagyalakú, látható képpel fűszerezve: ilyennek szeretném én az új Filmvilágot.
Van egy kopott József Attila-kötetem. Eszmélkedő kisdiák koromban vele háltam. Ott volt mindig a párnám alatt, s esténként, elalvás előtt megajándékoztam magam egy-egy verssel. E könyv rojtosra olvasott lapjai közt ereklyéket őrzök. Anyám és kisfiam fényképét, néhány fontos levelet. Az egyik fakuló levelet B. Nagy László írta nekem Szigligetről, 1970 októberében. Bevezető sorai így hangzanak:
„Bizony a világ e táján nem okos végigszenvedni a tulajdon hanyatlásunkat. Fölhagyni mindennel mégiscsak akkor szabad, ha már se kívül, se belül nincs remény a cselekvésre. Hogy eljött-e már a pillanat: a lehető legszigorúbb és legtárgyilagosább vizsgálat döntheti el, lévén, hogy maga a szuverén ember a vizsgáló, a döntőbíró. Nincs hát ebben az elemzésben helye holmi hangulatoknak, az önértékelés végleteinek, a fájó idegek sugallta rémképeknek. 1961. április 12., Sarkadi Imre halála óta tudom, hogy az én kezemben is ott a kártya. A kísértést is sokszor átéltem, hogy az asztalra csapjam. Könnyebb lett volna. De még dolgom volt: Anikó fölnevelése, meg tán a közpályán is valami. Így sikerült megélnem az élet külön ajándékát: a Balázs Bélás nemzedék felnőtté válását. S jóllehet, most úgy érzem, a dolgomból is, erőmből is. Lehetőségeimből is lassan kifogyóban vagyok – várni akarok még a balatonszárszói utazással, melyre már 1961-ben elszántam magam. Nemcsak a helyet, a pillanatot is meg akarom választani.”
Válaszlevelem nem késlekedett. Akkoriban még ontottam magamból az ellenérveket. Talán éppen ez volt a baj: szilárdnak hitt eszméim ellebegtek a valóságból megszenvedett tapasztalatok fölött. Csak a közelgő utazás késleltetéséhez volt elegendő erőm, teljes föltartóztatásához nem. B. Nagy László megválasztotta a pillanatot. 1973 tavaszán leutazott Szárszóra, és szembetalálkozott a gyorsvonattal.
Én pedig álomba ringató költemények helyett el-elolvasom levelét, és bele-belegondolok a pillanat megválasztásának fontosságába. Lassan és véglegesen, mint fába a görcs, belémnőtt a fölismerés: tetteink súlyát, értékét nemcsak az határozza meg, mit, hogyan, hol és miért teszünk, hanem, hogy mikor cselekszünk.
Történelmünkben torlódnak az elsietettség és a megkésettség vak tragédiái. A Tanácsköztársaságot olyan időkben akartuk megteremteni, amikor a környező államok és a gőgjükben vicsorgó nyugati hatalmak még szétmarcangolandó prédának tekintették a szocializmus sarjadozó kísérletét, és vele a proletárok Magyarországát. A II. világháborúból viszont csak akkor próbáltak kiugrani az ország urai, amikor nemcsak a megfelelő pillanatok, de az alkalmas évek is eliramlottak. Ezek a rosszul időzített fölbuzdulások, nekiveselkedések szellemi életünkben is kísértenek. A magyar filmek például legtöbbször cikcakkban álltak az idők valóságos követelményeivel. A hárommillió koldus országában meseautók virítoztak a mozivásznakon, a hómezők és a gázkamrák könyörtelen valóságának idején énekes-zenés győzelmi filmek forogtak a műtermekben és a János-hegyi parkerdő műcsataterein. És később, arra már én is emlékszem, a rettegések éveiben a pörgebajszú Mágnás Miska császárkodott a mozikban. Pedig, az emberség és az elkötelezettség törvényei szerint akkoriban is a lényeges kérdésekről kellett volna filmet készíteni. A késlekedés máig is tart, egyre jóvátehetetlenebbül strucckodunk, noha ma már nem tilos – szükséges a lényeges kérdésekről idejében való gondolkodás. Csak megszoktuk, hogy a lényegről ritkán szólunk, mert a mellébeszélés kényelmesebbnek látszik. Bárki sorolhatná adósságaink gyarapodó példáit... Miért mondom mindezt?
Mert mi, a Filmvilág leendő olvasói, gyanútlanul koránjövők és gyarló későn érkezők, jártunkban-keltünkben összetalálkozgatunk a pillanat megválasztásának égető gondjával. Várjuk a laptól, hogy segítsen minket, cselekvő szándékú, gondolkodni, látni óhajtó embereket eligazodni az időben, a korban, amelyben élünk. Segítsen okulni a tragédiákon, hogy ne odázzuk el dolgainkat, és azzal a bizonyos pillanattal akkor találkozzunk, amikor kell. Ne hamarabb.
A Filmvilágot éppen úgy nem néhány száz szakmabelinek szerkesztik, ahogy a filmeket sem néhány kritikusnak készítjük. Valamennyien a „laikusok” százezreivel próbálunk párbeszédet folytatni, filmről írók és filmet készítők egyformán. Egy filmlapnak aligha lehet más hivatása, mint ezt a dialógust bővíteni, termékennyé tenni, nehogy süketek párbeszédévé váljon. Tudjuk, a megértés első és legfontosabb feltétele a jó film, de sok a példa rá, hogy ez nem elég, kiváló művek maradtak visszhang nélkül, máskor infantilis gügyögést vettek komolyan. A Filmvilág akkor segíthet a filmművészetnek a legtöbbet, ha ezt az aszinkronitást a művek és a nézők között nem kisiklásnak, véletlennek, a művészek vagy a közönség hibájának tekinti, hanem természetes, elkerülhetetlen adottságnak, és ezt számításba véve cselekszik. (Valamirevaló művész ugyanis nem tehet le arról, hogy eddig ki nem mondott igazságokról beszéljen, és új hangon, a nézőnek pedig nem tehetünk szemrehányást, mert nem úgy látja a világot, ahogy a művész – és konfliktusuk lényege itt keresendő.) Bármilyen fontos is a kritikai megítélés megalapozottsága, objektivitása (ami nem lehet azonos az iskolamesteri bizonyítványosztással), a nézőorientálás legjobb módjának mégis azt tartom, ha a filmsajtó megadja a nézőnek a szükséges információkat, hogy maga tudjon mérlegelni és véleményt alkotni. Ha egy film – és ez még a magyar filmekre is vonatkozik néha! – úgy kerül a néző elé, hogy hiányoznak az elemzések arról, milyen társadalmi valóságban jött létre a mű, milyen az a kulturális és filmművészeti környezet, amelyben a művész dolgozik, és az adott film milyen helyet foglal el a művész pályáján), hogyan kapcsolódik előző munkáihoz, miben tér el a szerző nyelve a megszokott kifejezéstől, akkor a film magára marad védtelenül az igénytelen, vagy már megszokott tartalmakat hagyományos formában közvetítő filmáradatban. Ezzel nemcsak a film, a néző is veszít. Ha azonban a filmek a világ és a filmvilág szerves részeként jelennek meg a nézők előtt, nagyobb az esély a párbeszédre.
A papír türelmes. E téves diagnózisnak alapja az a hiedelem, hogy a papír lelkes anyag, amely érzelmekre, egyebek közt türelemre is hajlamos, s mivel többek szerint az újság anyaga a papír – ez a diagnózis a sajtópatológiában meghonosodott és elterjedt. Ez úton is kérem a Tisztelt Szerkesztőket, ne engedjék magukat félrevezetni a sajtópatológusoktól, és ne feledjék, hogy az újság anyaga nem a papír, hanem az írás. Ha pedig az írás fogalmát nem szakítjuk el magától az írástudó embertől, akkor rájövünk, hogy egy újság sorsa azoknak a kezében van, akik írják.
Mi múlhat egy újság íróin? A modern katasztrófaelméletek kiagyalói szerint semmi, mert előbb-utóbb minden újság belevész a papírtengerbe. A filmlap sem kivétel: szedik, tördelik, nyomtatják, lapozgatják, összegyűrik és kidobják a szemétbe, akárcsak a többi laptársát. A tömegpusztító zúzdákat legfeljebb a filmsztárok fotói úszhatják meg, ideig-óráig eldekkolhatnak a bakfisok és kamionsofőrök gyűjteményeiben, de a végzet itt is utoléri őket, az újabb sztárok föléjük ragasztott fényképei alatt megfulladnak a Technokoltól.
– Érdemes-e mégis új filmlapot indítani? (Vagy egy meglevőt megújítani?) Érdemes. Egy induló lap különben se a mentségeit latolgassa, hanem a föladatát. A föladatra nem könnyű rálelni, mert eltakarja a temérdek tennivaló, a filmvilág felszínmozgásának híradásra váró eseményei: forgatások, bemutatók, fesztiválok stb. Legtöbb filmlap megpróbál a követhetetlenül kusza felszínmozgások nyomába eredni, siet, kapkod, nehogy valamit lekéssen. Lépre csalva, lépre megy, mert tennivalói után loholva épp a dolgát szalasztja el.
Mi a dolga? Szerintem az, hogy gondos és kitartó munkával különválogassa a filmművészetben létre hozott értékeket az értéktelen limlomtól. Ez a munka nem tűr kapkodást, felületességet, közönyt, viszont igényli a tehetséges szakértelmet és a bátor szókimondást. Az újságírás szakadatlan erkölcsi erőfeszítés. Egyre kevesebb helyen művelik ily módon. Nem lehet véletlen például, hogy eddig még egyetlen hazai lap sem vállalkozott a mozik és a televízió teljes filmműsorának folyamatos értékelésére. Kívánom, hogy az új Filmvilág ne adja alább hasonló nehézségű föladatoknál.
Igazság szerint nem tudom pontosan, melyik kérdésre kell válaszolnom.
– Milyennek szeretném (feltehetően, mint olvasója) az új Filmvilágot; avagy hogyan szerkeszteném? Kényelernszerető ember lévén, a kérdés második felére válaszolok először, ugyanis jóval egyszerűbbnek tűnik. Annak ellenére, hogy két napja – mióta a kérdést megkaptam – lényegében mást sem csinálok, mint szerkesztgetem az új Filmvilágot.
A 49-es autóbusz ablakán kifelé bámulva, vad vitába keveredtem mindenféle rendű és rangú mezei és aszfaltsznobokkal, akik a lapot kizárólagosan csak a vájtfülűek – és filmről lévén szó, a vájtszeműek – felhőn nyargaló táborának szánták, mondván, hogy egyedül ők értik, amit érteni kell, tehát egyedül nekik érdemes üzenni azt, amit üzenni kell.
A Mártírok útján ballagva, a másik táborral akaszkodtam össze. Egy filmmel foglalkozó folyóirat legyen népszerű – mondták ezek. – Olyan, amit bárki a kezébe vesz, talál benne valami neki szólót. Izgalmas pletykát a stúdióból, színes fotót az ifjú sztár még izgalmasabb fenekéről és így tovább.
A két tábor ordítozó, vad vitája közben természetesen elém toppant a szelíd szavú, tisztes kompromisszum is. – Ezeknek is adj valamit, meg azoknak is – súgta. – Ha élni és virulni akarsz e hazában; más lehetőséged nincsen.
Most már három tábor harcosai fenekedtek bennem. Kinek van igaza? Melyikre hallgassak? Legyen vegyes felvágott a lap? A csalamádét viszont salátának se szeretem. Akkor mi legyen?
És hirtelen világos és tiszta lett minden. Rádöbbentem, ha az új Filmvilág szerkesztésének roppant tiszteletreméltó leckéje valami pokoli véletlen folytán rámzuhanna, semmi gondom nem lenne véle. ugyanis holtbiztos, hogy agyonnyomna. Márpedig sántán, törött szemüveggel és dadogva – nem lehet lapot szerkeszteni. Tehát én mindenképp pályán kívülre kerülnék. Viszont tudván, hogy mindenki azért nem tartózkodhat az élet naposabb oldalán, tehát inek a szerkesztést is vállalnia kell.
Kívánom, hogy az istenek ruházzák fel olyan erővel, hogy a rázuhanó ezt és azt állva tudja elviselni, vagy olyan fürge ítélőképességgel és lábakkal, hogy félre tudjon ugrani, ha más lehetősége már nincsen.
Csak szeptemberig fizettem elő a Sight and Sound, Films and Filming, American Film, American Cinematographer, Bianco e Nero, Rivista del Cine-metografo és a Cahiers du Cinéma című lapokra. Szeretném, ha a megújuló Filmvilág első megjelenése után lemondhatnám a felsorolt lapokat.
Sohasem gondoltam arra, hogy lapot szerkesszek – most sem kísérelem meg, fölvázolni sem –; arról adhatok csak számot, hogy a hasonló jellegű lapokat (folyóiratokat) hogyan olvasom, mondhatom úgy is: hogyan szerkesztem át a magam számára.
Átlapozom. Megnézek egy-egy képet, elolvasom a kritikák, tanulmányok, ismertetések címeit – tájékozódva rögtön arról is: milyen filmekről írnak, kikről írnak? Ekkor már nagyjából sejtem, hogy a lap, amit a kezemben tartok, milyen tájékoztatást nyújt, milyen szellemi izgalmat ígér.
Azokat a lapokat (folyóiratokat), amelyekben a képek érdektelenek, jellegtelenek, rosszul tördeltek, gyanakvással fogadom, mert az a tapasztalatom, hogy az e téren látható hanyagság, felületesség, nemtörődömség majdnem mindig olvasható is.
Legnagyobb érdeklődéssel a filmkészítők nyilatkozatait olvasom: elképzeléseikről, munkamódszerükről, tapasztalataikról; főleg akkor, ha kérdező-beszélgető partnerük nem szokványos kérdéseket tesz fel, hanem igyekszik a művek rejtettebb rétegeit kibontani, és alkotójának, az anyaggal küszködő embernek gondjait, töprengéseit, bizonytalanságait, rögeszméit mennél hívebben közvetíteni.
Érdekel, hogy az általam becsült és elismert filmrendezők mire készülnek, mit forgatnak, várom az erről szóló híradásokat, és szívesen olvasom – a legtöbb esetben sajnos csak olvasnám – a forgatókönyvüket, vagy annak legalább egy részletét.
Filmkritikát viszonylag keveset olvasok: ha láttam a szóban forgó filmet, azért nem –: megvan róla a saját véleményem, adott esetben kritikám –, ha nem láttam, azért nem, hiszen nem tudom, miről van szó; nincs értéke, értelme előttem sem a dicséretnek, sem az elmarasztalásnak. Teszek azért kivételt: a kritikus személye szerint. Van néhány kritikus, akiknek minden írását elolvasom – függetlenül attól, hogy miről vagy kiről írnak, ismerem vagy nem ismerem bírálatuk tárgyát – a gondolataik miatt. Okfejtésüket még akkor is élvezettel követem, ha netán nem értek velük egyet, mert saját világlátásuk, egyéniségük van.
Nagyobb lélegzetű, átfogó tanulmányok, ha mentesek a „tudományos” nagyképűségtől és a beavatottaknak szóló szakzsargontól, mindig érdekelnek, mert erősítve vagy gyöngítve saját esztétikai értékrendszeremet, továbbgondolásra késztetnek.
Amit általában hiányolok, az a nézőközönség véleménye, pedig ezt valahogyan érvényre kéne juttatni. Akár úgy, hogy rákérdező, elmélyült beszélgetést folytatnának egy-egy nézővel, akár úgy, hogy a nézők kritikáit, kívánságait valamilyen módon közvetítik.
Hiányolom a fiatal, kezdő kritikusok jelentkezését is, holott friss szemléletük legalább olyan izgalmas lenne (lehetne), mint egy-egy fiatal, kezdő filmrendező munkája.
Tudom, hogy egy jó lapnak, mint egy jó filmnek, még számos igényt kell kielégítenie, de én most éppen filmeken töprengek, úgyhogy a szerkesztés felelősségteljes gondjait az arra hivatottaknak engedem át.
A megoldáshoz sok sikert kívánok.
Milyen legyen az új Filmvilág? Nem tudom. Pedig tudom, hogy tudnom kéne, ha máshonnan nem, hát a pályatársak példájából, akik biztosan tudják. Amint tudják – és tudjuk – azt is, hogy milyen legyen a forgalmazás, a terjesztés, a propaganda, a plakát... minden. A kérdezők pedig szakemberek, ők kérdik tőlünk – mi pedig tudjuk –, hogy, és milyen legyen az, amit ők csinálnak... Félek, csak fölöttébb dilettáns válaszra telik tőlem. Ám ha ez a szokás, elmondom, mit szeretnék...
... szeretném, ha a lap írásainak javát olvasva, nem a fejlécről vagy a szedésmódról ismernék rá arra, hogy a cikk hol jelent meg, hanem a tartalmáról, a tartásáról...
... szeretném, ha éberen és részrehajlás nélkül venné észre a különböző magatartások és törekvések értékeit és zsákutcáit, és erről a maga – azaz néhány összetartozó ember különböző – véleményét írná, nem pedig valamiféle más várakozásnak akarna megfelelni...
... szeretném, ha azok, akik a lapot csinálják, szenvedélyüknek hódolnának, amikor a filmekről írnak, és nem egy-egy irányzat, olykor személy előbbrejutására építenék saját egzisztenciájukat...
...szeretném, ha világos ésszel, köznyelven írott cikkekben mutatnák meg a filmek értékeit a nézőknek és a lehetséges nézőknek, ahelyett, hogy betűre fordítanák le a filmeket, vagy ami még rosszabb, elkenéssel óvnák a szerzőket valamiféle – olykor lehetséges – hányattatástól...
... szeretném, ha a lap elkövetkező – mondjuk – tíz évfolyamában annyi új filmről írót olvashatnék, ahány új filmkészítő kezdett el dolgozni az elmúlt tíz évben..
Úgy érzem, kritikát csak az írhat, s megszívlelendő kritikát csak az tud írni, akt a műfajt, melynek egy darabját bírálja, szereti, és ismeri annak törvényeit.
A film szeretete, alapvető értékeinek ismerete nélkül hiteltelen minden leírt szó, s csak egy pillanatnyi hangulat kifejezését jelenti az írás. A jó kritika eljuttatja a nézőt a munka értékéig, s a készítőt a hibákig; és nem fordítva. Ez a rossz kritika ismérve; tehát dorong, személyeskedés.
Míg gondolkodom a megfogalmazáson, eszembe jut Gyergyai Albert Camus-tanulmányának mottója: „A rokonszenv, amely egyáltalán nem zárja ki az él
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1979/09 02-64. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8135 |
